Szerva itt, csere ott

Az asztaliteniszben “fair play” van. A szabályok mindenkire egyformán vonatkoznak. Izrael ügyében megszólalva azonban ferde pályán találod magad, egy politikailag torzított, indulatokkal teli arénában.

Gyerekkorom óta versenyszerűen pingpongozom, kisebb-nagyobb megszakításokkal.

Mindig szerettem ezt a sportot, mert a technika, a reflex és a jó lábmunka mellett van benne egy nehezebben leírható dimenzió is: a nyugodt elme, a kreativitás és az improvizáció képessége.

A meccsek kimenetelét sokszor nem a fölényes technika, hanem egy jól időzített, váratlan taktikai váltás dönti el.

Ahogy az autóvezetési stílus, úgy az asztalitenisz is sokat elárul az ember személyiségéről. A játékstílusok emberismereti minták.

Vannak ösztönösen támadó játékosok, akik diktálják a ritmust, irányítják a labdamenetet, és vannak passzívabb, védekező típusok, akik hátralépnek, messzebbről hárítanak, visszanyesnek vagy magasan visszaemelik az erős ütéseket.

Türelmesek, mint a buddhisták, hosszú labdamenetekben bíznak: kivárják, hogy az ellenfél hibázzon.

Én támadó alkat vagyok, szeretek kezdeményezni. Ha elvesztem az irányítást, a játék fárasztóbb, a védekezés kényszere kiszolgáltatottabbá tesz.

A játékelv világos: ha hibázol, a pont az ellenfélé. A helyzet éles, nincs újrajátszás. Az asztalitenisz egy igazságos játék. Ha szabályosan és jól játszol, idővel pontot ütsz -ez a játék rendje.

*

Az Izrael melletti kiállás azonban egészen más terep.

Ha egy ilyen „bajnokság” valóban létezne, minden játékos ügyvédet vinne magával.

A párbeszéd nem követi az igazságos játék normáit: nincsenek egyenlő esélyek, nem tiszta a küzdelem, a pálya pedig távolról sem vízszintes.

Nem egy ellenféllel játszol, hanem egy egész visszhangkórussal: a muszlim világ tömegeivel, a nyugati woke és baloldali aktivistákkal, opportunista politikusokkal, autokráciák által dominált ENSZ-blokkokkal és egy olyan médiagépezettel, amelyet Katar és más Izrael-ellenes érdekcsoportok formálnak.

Ebben a ‘játéktérben’ nincs valódi párbeszéd, a tényalapú, releváns érvelés hatástalan.

Mikor belefáradsz, hogy  századszor is megcáfolj egy vérvádat, mikor az érvek nem számítanak  – bármit is szeretnénk bizonyítani – a vád másnap érintetlenül újászületik és visszacsúszunk a diskurzus kilátástalan szintjére.

Ilyenkor nem jár a pont, mert az ellenfél önkénye nem fogadja el, hogy a korábbi labdamenet lezárult.

A tényeket nem mérlegelik, újabb hazugsággal támadnak, mielőtt még az előző kihűlne.

Mintha pingpongban minden bravúros hárításod ellenére a bíró következetesen az ellenfélnek adná a pontot.

*

Ezért kudarcra ítélt a “haszbara” tisztán védekező taktikája.

Nem tudhatod kimagyarázni magad egy ilyen gyűlöletmozgalommal szemben, amelyik hallani sem akar a tényekről.

Nem lehet állandó helyreigazításokkal előre jutni, ha a másik oldalon sem a megértés, sem a jóhiszeműség nem létezik, csak ideológiai indulat és gyűlölet.

Egy ponton fel kell ismernünk: az ilyen „meccsen” a védekezés nem csupán hátrányos, hanem végzetes stratégia.

Az Izrael melletti kiállásnak át kell váltania támadó üzemmódba – nem agresszióban, hanem keretezésben.

Ki kell mondani, hogy a magát „felszabadítónak” nevező anti-cionista mozgalom valójában egy olyan ideológiai projekt, amely Izrael létezéshez való jogát kérdőjelezi meg. Amely nem egy állam politikáját kritizálja, hanem azt, hogy a zsidók egyáltalán meg merik védeni magukat.

Ez a mozgalom nem „ellenállás”, nem „jogvédő aktivizmus”, hanem egy megsemmisítő ideológia, progresszív nyelvezetbe csomagolva a nyugati közönség számára.

Amíg ezt nem nevezzük nevén, nem támadjuk meg magát az alapfeltevést, csak reagálunk az aktuális hazugságokra, addig folyamatos védekezésbe szorulunk: magyarázkodunk, cáfolunk, tűzoltunk.

A világ egyetlen országát sem fenyegetik ilyen magától értetődően megsemmisítéssel, mint Izraelt és ez mégsem számít „gyűlöletbeszédnek”.

Egyetlen más konfliktusban sem tüntetik el ennyire tudatosan az ok-okozatot, a történelmi összefüggéseket, a vallási-ideológiai motivációkat.

A palesztin vezetés évtizedek óta nem épít államot, csak narratívát és terrort. A világ mégis Izraeltől várja a megoldást.

Izrael a nyugati diskurzusban és politikai nyilvánosságban, egyfajta funkcionális ellenségszerepet tölt be, kockázatmentes bűnbakká vált.

Olyan szereplő, amelyre büntetlenül lehet projektálni ideológiai frusztrációkat.

Kritikája, démonizálása nem jár társadalmi szankcióval, így sokan inkább ezt az irányt választják, semmint szembenéznének a valódi erkölcsi dilemmákkal. Ez a jelenség a morális konformizmus kényelmes formája, a nyugati morálpolitika egyik legsúlyosabb deficitje.

*

A pálya mindig ferde marad, ha csak védekezünk, nem nevezzük nevén a gyűlölet mozgatórugóit és nem mutatjuk meg, hogy az „antikolonializmus” jelszava alatt etnikai tisztogatást próbálnak eladni „progresszív” csomagolásban.

Tegyük világossá, hogy a másik oldal nem békére törekszik, hanem egy új nullpontot, egy Izrael nélküli világot akar.

Ezt a mérkőzést tiszta védekezéssel nem lehet megnyerni – még egyetlen szettet sem – mert a szabályokat eleve ellenünk írták.

Esélyünk csak akkor van, ha nem ragadunk bele a ránk kényszerített védekező szerepbe.

A jó stratégia nem a vég nélküli hárítás és a hazugságok üldözése, hanem az irányítás visszavétele: a valóság kimondása és a hazugságok alapjának szétzúzása.