Szakma vagy propaganda?

„Válasz egy hajdani barátnak” – Karsai László írásának már a címe is kijelöli az irányt. Ha valaki nem értené, mi volt Karsai írásának oka, ő készségesen siet segítségére: a cím maga adja meg a kulcsot. Nem vitairat, nem eszmefuttatás, hanem nyilvános elbocsátó szép üzenet. Egy hajdani barát, akitől most látványosan, demonstratívan kell elhatárolódni.

Innentől minden érthető: a személyeskedő hangnem, a denunciáló tónus, az a buzgó igyekezet, ahogyan a tanítványaimat próbálja ellenem hangolni. Mindez tökéletesen beleillik a címbe. Ám ami már ezzel sem magyarázható: az összes tévedés, a bántó tudatlanság, és a történész mesterségétől idegen csúsztatások és félreolvasások sora.

A bántó tudatlanságról, a történész mesterségétől idegen csúsztatásokról, félreolvasásokról még lesz szó, kezdjük azzal, ami azonnal szemet szúr: a személyeskedéssel.

Ami a denunciáció és a diszkreditálás szándékát illeti: Karsai egy látszólag „szakmainak” szánt cikkben fontosnak tartja részletesen megírni, hogy én „az OR-ZSE tanszékvezető egyetemi tanára, doktori programjának vezetője” vagyok. Később még tanítványaimhoz is fordul, sőt meg is szólítja őket: „Ha most nagyon bátor és fiatal OR-ZSE hallgatója lennék Gábor professzornak, akkor meg merném talán kérdezni…” Jól esik ez a mély aggodalom tanítványaim sorsa iránt, akik nyilván folyamatos véleményterror alatt senyvednek, csak a kérdés az: ha már ennyire pontosan lajstromba vette a munkahelyemet, foglalkozásomat és beosztásomat, valamint tanítványaim némaságra kárhoztatott, nyomott légkörben töltött mindennapjait, akkor talán csak a lakcímem, a telefonszámom és a szabadidős szokásaim maradtak le erről a figyelemre méltó részletességű összeírásról.

És ha már a személyeskedésnél tartunk, no meg a szakmánál: Karsai vulgárateista szóhasználathoz nyúl, amikor rosszallóan előveszi a „zsidó próféta”-párhuzamot. S rögvest olyannyira beleszeret hasonlatába, hogy mindjárt háromszor is előadja azt: először „a zsidó próféták dühével” támadok szerinte, aztán „prófétai fellépésemről” beszél, amint „a más véleményt vallókat ellenségeinek, és nem vitapartnereknek tekinti”, végül pedig kijelenti, hogy állításaimat „– miként a hajdani prófétáknak – nem kell bizonyítani, elég hirdetni az egyetlen üdvözítő igazságot”.

A fentiek önmagukban is árulkodóak: kevés fogalma lehet a zsidó hagyomány lényegéről, ami egy jórészt zsidó tematikájú írás esetében körülbelül akkora hiba, mintha valaki nem ismerné azt a nyelvet, amely kutatási témájának hordozója. Ráadásul tudatlanságával egyszerre három vallás híveit sérti meg. A zsidó hagyományban a próféták nem más véleményekkel szembeni intoleráns, dühöngő, szitkozódó emberek, hanem Isten szavának hordozói, akiknek a beszédei rendre így kezdődnek: כֹּה אָמַר יְהוָה – ko ámár Ádonaj – Így szól az Örökkévaló, s akik – Jeremiás szavaival – az Örökkévaló igéjét hordozzák: הִנֵּה נָתַתִּי דְבָרַי בְּפִיךָ – hiné nátáti dváráj böfíchá – az igéimet adom a szádba (Jer 1,9). A keresztények számára a próféták Jézus előhírnökei, az iszlámban pedig Allah küldöttei, akiket a Korán szerint kigúnyolni a hitetlenség jele. Ha tehát Karsai gúnyból nevez prófétának, azzal saját tudatlanságát leplezi le. Ha viszont dicséretnek szánta, azt illik megköszönnöm, de nem fogadhatom el, mert amikor a próféta szól, ott valójában nem ő, hanem Isten beszél.

Karsai írásában valótlan állítások egész sorát sorakoztatja fel velem kapcsolatban: olyan mondatokat ad a számba, amelyeket az Örökkévaló a prófétái szájába aligha adna, hiszen azok nem egyeznek meg a valósággal, nem az igazságot, hanem puszta hangulatkeltést szolgálnak. Így például nekem tulajdonítja azt a szörnyűséget, hogy „minden palesztin – és amúgy a világon minden muszlim – antiszemita, tömeggyilkos indulatoktól fűtött gazember”. Majd azt, hogy „aki ezzel nem ért egyet, az szerintem legjobb esetben történeti-történelmi kérdésekben analfabéta, tudatlan, megtévesztett, önfeladó zsidó.” Végül pedig odáig jut, hogy „Netanjahút védelmező” cikkeimre és posztjaimra hivatkozik – olyan szövegekre, amelyek egyszerűen nem léteznek.

Az első állítás akár perképes is lehetne: Karsai jól tudja, hogy ezt a szemenszedett hazugságot egy felekezeti egyetemen dolgozó vallástörténésznek tulajdonítja, akinek egész tudományos munkássága vallási közösségekhez kötődik, s aki napi kapcsolatban áll hazai és nemzetközi felekezeti intézményekkel. Ez a leghatásosabb módszer valaki szakmai és emberi renoméjának aláásására. Csakhogy Karsainak nehéz dolga lenne előbányászni a bíróság előtt ezeket a kijelentéseket – minthogy ilyenek nincsenek. És ahogy nincsenek Netanjahút védelmező írásaim sem: Netanjahu megítélésében bármit leírnék, biztos, hogy nem az alapján értékelném, hogy Orbán Viktor szövetségese-e. Ezzel szemben Karsai és sokan mások láthatólag csak ebben a dimenzióban képesek érzékelni a politikai valóságot. (Ha pedig már itt tartunk: akár a 25 éve folyamatosan írt Orbán-kritikáimat is fellapozhatná.)

Amit viszont valóban mondtam, s amit tapasztalataim alapján továbbra is fenntartok, az ez: „Régi tapasztalatom, hogy idehaza, de a világ más részein is sokan, akik saját szakmájukban kiválóak, több nyelvet beszélnek, világot láttak, amikor vallási–civilizációs kérdések kerülnek szóba, meglepő módon bizonytalanná, olykor félműveltté, vagy félanalfabétává válnak. Ennek okai messzire vezetnek: a felvilágosodás vulgárateista olvasatától a szocialista országok világnézeti indoktrinációjáig.”

Ez tehát az, amit valóban mondtam – és ezzel szemben áll Karsai torzítása. A kettő között – látható – nem kicsi a különbség. S ha valaki bizonyítékot keresne arra, mennyire igaz, amit mondok, annak elegendő csak felidéznie Karsai próféta-ügyben tett totális mellényúlását és önfeledt poénkodását.

Karsai arra bíztatja egyik imaginált, de annál bátrabb tanítványomat, hogy merészkedjen már megkérdezni: „ez az egész »történet« 1948 májusában kezdődött? Nem kellett volna esetleg kioktatásunkat az arab–palesztin–zsidó–izraeli konfliktus legalább 19. századi történetének vázolásával kezdeni?” Nem mentegetőzöm: azért voltam olyan „merész”, hogy 1948 májusát tekintsem történeti határnak, mert ugyanis ekkor jött létre a modern Izrael állam, s ezt a korszak szakértői – értelemszerűen – történelmi korszakhatárnak tekintik. Egy rövid cikkben nem gondoltam, hogy a teljes előtörténetet is meg kell rajzolni. Ám látva Karsai és mások hiányosságait, valóban hiba volt: nem 1948. május 14-énél kellett volna kezdenem, hanem sokkal távolabbról – mondjuk Mohamed próféta fellépésével.

Egyébként Karsai történelmi leckéjével nekem immár nincs dolgom: azt Veszprémy László Bernát a legapróbb részletekig, az utolsó névelőig cáfolta, kimutatva a súlyos tévedéseket, sőt azt is, hogy a „történész” a Wikipédiából dolgozott, az onnan átvett hibáknak pedig még utánanézni sem volt hajlandó (lásd https://www.kolisrael.hu/karsai-laszlo-es-a-tortenelmi-tenyek/). Erről tehát felesleges szót ejteni.

Veszprémy impozáns hibalistáját én csupán néhány további tétellel egészíteném ki.

1. 1956 – Szuezi háború
   Karsai szerint az 1956-os háborút Izrael indította meg, és „csak az USA dorgálására” állt le. Ez történelmi nonszensz. A szuezi válság az angol–francia–izraeli titkos egyezmény közös akciójából robbant ki, a lezárását pedig nem egyetlen amerikai figyelmeztetés, hanem az ENSZ-határozatok, a szovjet katonai fenyegetés, az arab olajfegyver és az amerikai pénzügyi nyomás együtt hozta el. Egyetlen „dorgálásra” redukálni mindezt: történelem helyett karikatúra.
2. Hamász „izraeli szervezése”
   Karsai állítja, hogy Izrael megszervezte és pénzelte a Hamászt. Ez durva torzítás. A Hamász a Muszlim Testvériségből nőtt ki, saját ideológiai és szervezeti gyökerekkel. Izrael rövid ideig tűrte és közvetve engedte működni vallási jótékonysági hálózatát, mert ellensúlyát látta Arafatnak – de ez messze van a „szervezéstől és pénzeléstől”. Ez inkább politikai szlogen, mint tény.
3. A második intifáda
   Karsai szerint a második intifádát kizárólag Ariel Saron templom-hegyi látogatása robbantotta ki. Ez a narratíva maga a propaganda. A valóság: a palesztin vezetés régóta készült az újabb fegyveres felkelésre, a látogatás legfeljebb ürügy volt, nem ok. Egy bonyolult, többtényezős folyamatot egyetlen személyes gesztusra redukálni: történelmi hitelesség helyett politikai rögtönzés.
4. Számháború Gázáról
   Karsai tényként állítja: 60–70 ezer halott, köztük 17 ezer gyerek. Forrást nem ad, módszertant nem ismertet. Ezek a számok a Hamász, vagyis az Izrael-ellenes terrorszervezet által irányított gázai „egészségügyi hatóság” közléseiből származnak, amelyek nem különböztetik meg a harcosokat a civilektől, miközben a nemzetközi szervezetek is eltérő adatokat közölnek. Amíg Karsai a Hamász számait hirdeti, addig nem történész, hanem szócső.
5. A gázai blokád
   Karsai írja: „18 éves gázai blokád.” Az időszámítás stimmel, a történelmi ok viszont hiányzik. A blokád nem önkényből kezdődött, hanem 2007-ben, a Hamász puccsa és a rakétatámadások nyomán. Aki az időtartamot közli, de az okot elhallgatja, az nem tájékoztat, hanem félrevezet.

Karsai állításai között tehát van, ami egyszerűen hamis, van, ami kontextus nélkül félrevezető, és van, ami forrás nélküli számháború. Ezekre hivatkozva engem vádol történelmi szelektivitással, miközben éppen ő az, aki szelektál és torzít.

De ha már – Karsai kívánalmainak megfelelően – visszamegyünk a történelembe, Veszprémy helyesen jegyzi meg, hogy a szerző „nem ír az arab-muszlim antiszemitizmusról, az 1920-as, az 1921-es, az 1929-es, 1936-os és az 1938-as pogromokról; nem ír az 1947-es jeruzsálemi zavargásról és az 1947 decemberi haifai tömeggyilkosságról, ahol 39 zsidó civilt öltek meg az arabok; nem ír a kfar-ecioni mészárlásról és nem ír a Scopus hegyen történt tömegmészárlásról sem. Így Karsai úgy mutatja be Izraelt, mint »bűnben fogant országot«”.

Akkor hát tegyünk egy rövid kis történelmi kitekintést a régi mintázatok irányába, azaz vessünk egy pillantást a muszlim zsidóellenesség hosszú árnyékára.

A klasszikus iszlám hagyomány nem par excellence antiszemita, de bőséggel kínál olyan toposzokat (árulás, képmutatás, „majmok és disznók”, tisztátalanság), amelyek később antiszemita hordozókká váltak. A gyakran idealizált ibériai „aranykor” mellett is voltak üldözések és pogromok: Córdobában (1011), Granadában (1066, kb. 4000 áldozat), majd később Hebronban (1517), Jemenben (1679–80), Bagdadban (1828), Meshedben (1839), a Damaszkusz-ügy idején (1840), illetve Casablancában (1907) és Fezben (1912). A minta állandó: viszonylagos nyugalmi szakaszok és visszatérő lincshullámok váltakoznak.

Az 1930–40-es években a térségben látványosan erősödik a nácibarát propaganda (Algéria–Líbia–Irak). A bagdadi Farhúd (1941, sávuót) két napja tömeggyilkosságokhoz, erőszakhoz, fosztogatáshoz vezet. Amin al-Huszeini jeruzsálemi főmufti Berlinben a „végső megoldás” szószólója, muszlim SS-hadosztályt szervez; a háború után is Izrael elpusztítását hirdeti. A régió több vezetője állami pártfogásban teríti a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit, a Mein Kampfot, Henry Ford The International Jew-ját: ezek könyvpiaci és tévés sikerek lesznek.

A modern iszlamizmus meghatározó ideológusai:
– Haszan al-Banná (Muszlim Testvérek): „az iszlám egyszerre Korán és kard”;
– Szajjid Kutb (Harcunk a zsidók ellen): a zsidóságot a „dzsáhilíja” kozmikus Gonoszaként állítja be;
– Abul-Aʿla Maududi, Rúholláh Khomeini: a „nagy/kis Sátán” retorikája az USA-ra és Izraelre, a „zsidó modernitás” démonizálása.
Ez a szellemi talapzat készíti elő a későbbi Hamász-doktrína állóképességét.

A  teológiai gerinc eközben változatlan, s ezt tükrözik a Hamász dokumentumai, így az 1988-as  Charta:
– 7. cikkely: a Szahih Muszlim hadísza (41:6985): az Ítélet napjáig tart a muszlim–zsidó végső harc;
– 13. cikkely: minden békekonferencia és egyezmény elutasítása („a hitetlenek nem képesek igazságot tenni az igazhitűeknek”);
– 20–22. cikkely: konspiratív antiszemita világkép (Cion bölcsei, „Sátán pártja”), a Nyugat „egy nemzetként” támogatja a zsidókat, „minden háborúban ott az ujjlenyomatuk”.

Tovább ez olvasható ki a 2017-es revideált, korszerűsített” dokumentumból.
A hangvétel csiszoltabb, de a parancs ugyanaz: 23. pont – „a dzsihád Palesztina felszabadításáért jog, kötelesség és megtiszteltetés az umma minden fiának és lányának.” A „modernizálás” formai; a dogmatikai mag érintetlen.

Az inkompetens hozzászólók nem ismerik fel a fogalmi különbségeket, amelyek legalábbis megnehezítik, egyes elemzők szerint ellehetetlenítik a közös nevezőt:

Waqf–felfogás: Palesztina szent, elidegeníthetetlen vallási birtok (waqf). Nem alku tárgya, nem adható-vehető; az umma kollektív tulajdona. Izrael elismerése ebből a nézőpontból hitehagyás.
Dár al-Iszlám / Dár al-Harb: a világ két jogrend (a béke világa, az igazhitűek világa, azaz az iszlamizált világ és a hitetlenek világa, a háború világa) csatatere; a hudna (tűzszünet) nem a béke, hanem a stratégiai időnyerés céljából.
„Nincs civil”-tétel: befolyásos jogtudósok (pl. Juszuf al-Qaradawí) szerint Izraelben „nincs civil”, mert a társadalom egésze „a cionista eszme katonája” (adó, szavazat, intézmények). Ez normatív célzási engedély a teljes lakosság ellen.
„Öngyilkos merénylet” vs. „mártírhadművelet”: a saját terminus amaliya isztishadiya – kultikus felmagasztalása a terrornak; erkölcsi vitát teológiai dicsfénnyé emel.

Végezetül a gyűlölet retorikájáról. A Hamász kommunikációja (szórólapok, kommünikék; vö. Mishal–Aharoni: Speaking Stones. Communiqués from the Intifada Underground, 1994): következetes dehumanizálás („vérszívók”, „majmok”, „ember-disznók”, „rák”). Abdel Aziz al-Rantiszi szerint „ha a cionistákat a nácikhoz hasonlítjuk, azzal sértegetjük a nácikat.” 2023. október 7-én Iszmáíl Hanije „Allah kegyelméből” hirdet kiűzést és „szent felszabadítást”; Száleh al-Raqab másnap nyíltan imádkozik a zsidók elpusztításáért. Ez nem kilengés, hanem rendszerbeszéd. A vizuális kultúrában (könyv, tévé, karikatúra) visszatér a Der Stürmer ikonográfiája: démonizált, torz „zsidó-kép”, a „világot uraló összeesküvés” mintázatai, a könyvesboltokban egymás mellett Hitler, Henry Ford és a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei – friss arab fordításokban.

Miért nincs tárgyalási közös nevező? Egyrészt nem azonos a konfliktus természete.
A Hamász olvasata szerint ez nem politikai–területi vita, hanem vallásjogi–eszkatológiai ügy. CM 13.: nincs értelme békekonferenciáknak; CM 7. / Szahih Muszlim 41:6985: teológiailag kötelező végső konfliktus; DP 23.: a dzsihád parancs; waqf: a föld elidegeníthetetlen. Másrészt eltér a nyelvezet, s a nyugati világ nem képes kilépni saját fogalmi készletéből, azt univerzáálisnak tartja. A nyugati „kompromisszum”, „kölcsönös engedmény”, „bizalomépítés” kategóriái nem fordíthatók le a fenti doktrínába. A hudna nem béke, a „civil” kategória vitatott, a „mártírhadművelet” szentségi nyelv, nem jogállami fogalom. Továbbá a gyakorlat megerősíti az elméletet. A dehumanizáló retorika és a teljes közösség kriminalizálása (nincs civil) normává vált. Ilyen struktúrában a „józan kompromisszum” nem középút, hanem fogalmi lehetetlenség: nincs benne a keretben (outside the frame).

Aki mindezek fényében mégis a Hamásszal folytatható „észszerű párbeszéd” politikai csodájára vár, az valójában fogalmi sötétben tapogatózik: teológiai falnak megy, miközben úgy érzi, diplomáciai ajtót nyit.

Befejezésül hadd említsek egy felettébb érdekes és szimptomatikus fordítási problémát. Karsai egy helyen idézi Ehud Barak volt izraeli miniszterelnököt: „Ha palesztin lennék, terrorista lennék.” Csakhogy Barak egy 1998-as (!) Haaretz-interjúban, Gideon Levinek valójában ezt mondta (a nemzetközi sajtóban is így idézve): “If I were a Palestinian at the right age, I would have joined one of the terrorist organizations at a certain stage.” – magyarul: „Ha palesztin lennék a megfelelő életkorban, bizonyos szakaszban csatlakoztam volna valamelyik terrorszervezethez.”

A különbség óriási. A feltételes múlt – „csatlakoztam volna” – hipotetikus, nem valóságos kijelentés. A korlátozó kitétel – „a megfelelő életkorban” és „bizonyos szakaszban” – nem általánosít, hanem világosan körülményekhez köt. Az értelem – annak belátása, hogy a kilátástalan helyzet sodorhat embereket szélsőséges szervezetekhez. És a finom irónia és distancia épp a feltételes módból hallatszik ki.

Ehhez képest a Karsai-féle „terrorista lennék” formula nem idézet, hanem hamisítás: kiragadja a feltételességet, elhallgatja a kontextust, és így egy árnyalt, történeti tapasztalatot tükröző mondatból könnyen skandálható szlogent gyárt.

Ha valaki megkérdezné tőlem, milyen megoldási lehetőséget látok, őszinte válaszom az volna: fogalmam sincs. Filozófus vagyok, nem fellapozandó Kisokos. Talán azt meg tudom mondani (érvelt véleményként és nem kinyilatkoztatásként), mi az, ami szépnek és gyönyörűségesnek tűnik, de valójában totális illúzió, s ami a problémák megoldása helyett azok bővített újratermeléséhez vezetne.

Amikor Karsai közli, hogy „nagyon sokan vannak a radikális telepesek közt, akik tudják, hogy amit művelnek, az törvénytelen, de a lelkiismeretük tiszta, nyugodt: szerintük a Mindenható nekik adta ezt a földet”, és amikor azt hangsúlyozza, hogy „a történelmi Palesztina lakossága az első alija idején, a 19. század végén mintegy 530.000 fő volt, akiknek több, mint 80 %-a muszlim vallású arab és mindössze 6-8 %-a volt csak zsidó. 1947-ben, Izrael megalapítása előtt egy évvel 630.000 zsidó és 1,180.000 palesztin élt itt” valójában nem tesz mást, mint megkérdőjelezi Izrael állam létét, s a zsidókat mint odatolakodó gyarmatosítókat írja le – a legszélsőségesebb woke-szellemiségnek megfelelően.

Mindenesetre egyben egészen bizonyos vagyok: sem petíciókkal, bármily jószándékúak is legyenek azok, ha nem ismerik a valóság összefüggéseit, sem pedig tudománytalan és ideológiailag torzító vitacikkekkel nem lehetséges előrébb jutni.

Ahogy az éhező palesztin gyerekeknek sem fog több élelem jutni attól, hogy a szólásszabadság jegyében végre Budapesten is beindulhatnak a pro-palesztin tüntetések, utcákon, egyetemeken, mindenütt.

P.S. Tisztában vagyok viszontválaszom hosszúságával, de ezennel szeretném bejelenteni, hogy a vita esetleges további részéhez már nincs szándékom hozzászólni. Frölich Róbert tanszékvezető, főrabbi kollégámmal viszont tervezünk egy írást, amely a zsidó hagyomány vitakultúrájáról szólna, bemutatva a vita formai és logikai kívánalmait és tartalmi jellegzetességeit.