Spiró György: Kardos G. Györgyről  

Az Elizélt Palota második emeleti büféjében láttam először 72 őszén, nem lehetett nem felismerni a két remekmű, a 68-ban megjelent Avraham Bogatir hét napja és az 1971-es Hová tűntek a katonák? borítójának alapján. Elképedtem, hogy a legnagyobb magyar író csak úgy megjelenik a többiek között.

Finom bőrkabát volt rajta, és az egyik tizedik emeleti, vörös hajú, vihogós természetű titkárnő társaságában jött be kávét inni. Ancsa, a titkárnő, aki nemsokára férjhez ment Dániába, néhány héttel később megmutatta Kardosnak néhány humoreszkemet, mire ő azonnal fel akart fedezni, és bánatosan vette tudomásul, hogy már fel voltam fedezve. Egész életében pártfogolta a fiatalokat, és amikor prózaszerkesztő lett az És-ben, és minden beérkezett kéziratot lelkiismeretesen elolvasott, a tehetség legkisebb jelére is fellelkesedett, a kéziratot a szerző jelenlétében javítgatta, a megjelenését a helyettes főszerkesztőtől, haverjától, Faragó Vilmostól kiharcolta, és a továbbiakban is követte a pályáját. Kivételes, hogy nagy író gondos szerkesztő legyen, legutóbb Gorkij volt ilyen, akinek Iszaak Babel, Bulgakov, Platonov és más efféle ifjak köszönhették a támogatását.

Különös hely volt az És annakidején. 57-ben sztálinista lapként indult, és fokozatosan, a hatvanas évek közepétől vált liberálisabbá, ahogy a politikai manipuláció megkívánta. Én még jártam a régi épületben, amit azóta lebontottak, aztán 73-ban már a Belgrád rakparton adtam le a színikritikáimat. A vidék volt az enyém néhány hónapig, a pesti előadásokról Létay Vera írt remek kritikákat, akit személyesen csak évekkel később, a Filmvilág főszerkesztőjeként ismertem meg. Épp vele lakott Kardos, 73 decemberében felé fel is mentem hozzá, a Kerengő című regényem kézirata volt nála, de olvasatlanul adta vissza. A konyhában ültünk és ittunk. Más hazudott volna valamit kegyesen, és néhány oldalba belenézve a szerző tehetségéről hamukál, ő megmondta, hogy se ideje nem volt, se kedve, riasztóan vastag a dosszié. Úgyis megjelenik, mondta, akkor meg minek olvassa el kéziratban.

Odafelé menet, szemben az erkélyen néhány trófeát láttam, kérdeztem, ki lakik ott. Mondta: Vályi Péter, szeptember közepén halt meg. Apámnak néhány évig a főnöke volt; apám elvileg tudhatott a haláláról, mert szeptemberben még olvasott újságot, de én nem hoztam szóba, és nem voltam biztos, hogy fölfedezte-e a rövidhírt. A pletykákat apám nem hallhatta, már nem tudott elmenni hazulról, és két hónap múlva halt meg. Kardosnak is az volt a sejtése, ami nekem, hogy Vályi Péter nem magától ugrott bele az izzó acélba kora reggel gyárlátogatáskor. Ő volt a reformgazdaság programjának vezetője, amit 72-ben leállítottak. Kiszakadt belőlem, hogy az apám. Kardos elmesélte, hogyan szaggatta meg a ruháját óvatosan, épp csak, amikor meghalt az édesanyja. Pár év múlva nagyon szépen megírta. Esett a hó, amikor eljöttem tőle a regényem kéziratával, meg voltam könnyebbülve.

Nem sokat beszélgettünk irodalomról aztán, volt sok érdekesebb téma. 81-ben, amikor a következő regényem megjelent, nem terheltem a kézirattal, bőven elég volt, hogy a barátjának fogadott. Elolvasta, és azt mondta:

– Remekmű, de nehogy azt hidd, Spiringer, hogy most vagy valaki!

– Nem hiszem – mondtam.

Kutatva nézett a szemembe, látott ő már karón varjút.

Egyetlen mondatot kifogásolt: „Zólkowski a hasát fogta nevettében.”

– Láttál te már bárkit így nevetni, Spiringer?!

Beismertem, hogy nem láttam, és a mondatot a második kiadásból kihúztam.

Amikor bejelentettük, hogy elválunk, sírva fakadt.

– Ne csináljátok! Csináljátok vissza!

Meghívtuk az elvált feleségem lakásszentelőjére, aki vacsorát főzött. Kardos kilépett a liftből a nyolcadikon, belépett a lakásba, és azt mondta, hogy haverja a szomszéd lakás lakója – tényleg –; tőle ugrott ki egy nő nemrég, halálra zúzta magát – nem hallottunk erről addig, de kiderült, hogy tényleg. Nem volt túl jó állapotban a volt feleségem, féltettem az öngyilkosságtól, és erre Kardos ilyeneket beszél! Talán azt akarta elérni, hogy megint házasodjunk össze. Vagy inkább annyira érdekesnek találta a történetet, hogy muszáj volt elmondania. Megette a vacsorát, jól érezte magát és jó sokáig maradt.

Én mutattam be a volt feleségem új családjának pár évvel később a Balassi Bálint utcában. Akkor látta őket először, a nagy írónak kijáró reverenciával fogadták, ő dumálni kezdett, fél óra múlva olybá vették, hogy évtizedek óta a barátjuk. Rengeteg barát, kolléga és tanítvány fordult meg abban a lakásban, a hall és a konyha úgy volt egybenyitva, hogy több tucat ember elférjen, bármelyik napszakban betérhessen és egyen-igyon-társalogjon-aludjon. Úgy járt le attól kezdve Bächer Mihállyal, a zongoraművésszel, a másik vén bolsevikkal a Fehér Házzal szemközti csehóba, mint akik együtt kergették a rongylabdát, és gyakori vendég lett Iván minden későbbi lakásában.

Én adtam Kardos kezébe a Sorstalanságot, elolvasta, fellelkesült, megírta a Népszabadságba, hogy Nobel-díjat érdemel, és ő meg is előlegezi neki. Rémlett Kardosnak, mintha egy ilyen nevű pasast ismert volna az ötvenes évek pesti alvilágában. Ő az! Sikerült őket összehoznom, megették a vacsorát és elkezdtek sztorizni. Egyik kacagásból estem a másikba, órákon át nyomták. Amikor eljutottak ugyanaddig a féllábú prostituáltig, akit egymástól függetlenül volt alkalmuk megismerni, úgy találtam, hogy jelentős szellemtörténeti világeseménynek vagyok a tanúja. Egy rejtett magnóval föl kellett volna vennem ezt az estét késő koroknak okulásul, de ez a galádság későn jutott az eszembe, már nem éltek.

Jártam a lakásaiban egyedül, másodmagammal és többekkel együtt, imádta a társaságot, és rá lehetett fogni, hogy ettől nincs ideje regényt írni, csak karcolatokat. A Gellérthegy utcában Tordy Géza, a közvetlen szomszéd a soros nőügyeit mesélte bánatosan. Be-beugrott a házból Durucz Jenő, a MALÉV-főpilóta, a felesége a Népszabadság kultúrrovatának volt a titkárnője. Át-átjött a néhány házzal odébb lakó Major Tamás az élettársával, Sasvári Évával. A haverokkal az És szerkesztőségben és a szerkesztők törzshelyén, a Münnich Ferenc utcai Nimródban jött össze. Az Irányi utcai lakás kiválasztásában alighanem szerepet játszott, hogy a környéken sok a kocsma. Boldog volt, hogy a szemközti ház legmagasabb emeletéről reggelente a legendás Papi, Lénárt István, a Magyar Televízió gazdasági igazgatója, akitől rengeteg magyar film finanszírozása függött, és karakteres arca miatt sok filmben feltűnt, leintegetett az első emeletre. Jártam kaposvári apósa bélatelepi házában, büszkén mutatta a frissen vásárolt vitorlás katamaránt a kikötőben; pár nap múlva egy vihar a tó közepéig sodorta, a vízirendőrség fogta be, Kardos megharagudott az elemekre és eladta, saját bevallása szerint egyszer sem ült rajta.

Nyaggattam, hogy írja meg az ötvenes évek pesti alvilágáról szóló sztorikat, amelyeket szóban újra meg újra elmesélve gondosan kicsiszolt; nem írta meg, ezek a hasonlíthatatlan történetek a szereplőkkel együtt elmerültek. Néha nem tudtam, lódít-e vagy túloz; egykori albérlőtársa, Téri Tamás, aki írt egy szép kisregényt Zöldfalu címmel, megerősítette, hogy a Szovjetunióból hazatért magyar kommunisták és a gyerekeik zűrzavaros életéről csupa igazat mesél.

A filmesekről sem írta meg, amit nem ártott volna megörökítenie, de ez legalább érhető, nem márthatta be azokat, akik fizetnek. Rengeteg magyar filmbe dolgozott bele névtelenül. Akkor kapta meg a forgatókönyvet, amikor már forgatni kellett volna, de a rendező rémülten tapasztalta, hogy az utolsó pillanatban nem ártana gatyába rázni a szöveget, és belenyomni minél több poént, hogy valamennyire nézhető legyen. Nem volt a neve feltüntetve a stáblistán, a neves forgatókönyvírók, akik fölvették a pénzüket, többnyire nem vették észre – vagy nem érdekelte őket –, hogy valaki helyettük elvégezte a munka nagyját. Makk Károlytól Bácskai Lauróig és tovább sokan tartoztak hálával a beugró gegmennek, aki ebből a tevékenységéből Hollywoodban millimos lett volna, és az És-ben meg a Kurírban mint szerkesztő és krokiszerző túl sokat nem keresett.

Szerette összeboronálni az embereket, munkált benne valami ősi közvetítői hajlandóság. Neki köszönhetem, hogy az És szerkesztőségének Dunaparti, modern házának Pest felé eső oldalán, amely Ganz Ábrahám lebombázott palotájának helyén épült, járhattam az íróként és festőként is jelentős, süketnéma Román György lakásában. Érdekes, punk fiatalokkal ismertetett össze. Meg-megfordult a Fiatal Művészek klubjában, ahol az idősek közé tartozott, de ez sem őt, sem a nála húsz évvel fiatalabbakat nem zavarta; elsakkozgatott Petrivel meg bárkivel. Mindenkit ismert, mindenki ismerte. A napi politika és a sport nem érdekelte. Az emberek vonzották, és ő is vonzotta őket.

Tíz évvel az Avraham Bogatir és két a két további remekmű megjelenése után a legnagyobb magyar prózaíróhoz nagy kegyesen hozzávágták a kezdők számára rendszeresített József Attila-díjat. Kossuth-díjat nem kapott. Amikor meghalt, a Magyar Írók Szövetsége, amelynek a tagja volt, nem tekintette a saját halottjának. A temetésen negyed mondatban szóvá tettem, az Írószövetség elnöksége az És-ben egy hivatalos közleményben hazugsággal vádolt meg, emiatt az Írószövetségből kiléptem. Korábban kellett volna. Be se kellett volna lépnem.

Az irodalmi közvélemény azzal hárította, és ő maga is úgy tett, mintha egy jópofa pesti link véletlenül kicsúszott művei volnának a remekművei. Véletlenül egy jó mű sem születik, de három nagy regény sorozatban soha. Nagy műgonddal szerkesztette meg őket, minden apróságnak utánajárt. Nem magától értetődő, hogy az Oroszországból bevándorolt Avraham Bogatir az orosz klasszikusokat kívülről fújja, és titkos szerelme, Anna válogatott idézeteket hoz fel az emlékezetéből. Kardos nem tudott oroszul, és lengyelül sem; a Hova tűntek a katonák? lengyel szereplőit mélyen áthatja a lengyel romantikus irodalom. Mindezt a szerző nem hozta magával otthonról, meg kellett tanulnia. Páratlan volt a memóriája, de az a kutatómunka, amit a regényeinek írása közben titokban végzett, Móricz Zsigmond, Tolsztoj és Gorkij történelmi tanulmányaihoz hasonló. A tisztességes regényíró ismeri a hősei képzeletvilágát, hitvilágát, elfogultságait, ismeri az ízlését, a kedvenc könyveit, és kutya kötelessége, hogy mindezt megtanulja. Tisztességes íróról beszélek, nem pedig a Nyugaton aktuálisan divatos áramlatok utánzóiról, akik a XIX. század óta a magyar irodalmat uralják.

Nagy siker volt az Abraham Bogatir, és az írótársak többsége úgy döntött, hogy nem veszi tudomásul. A második regényt, a Sasok a porban címűt az 1970-es folyóiratbeli közlés után egy lengyel náci, a kommunista párt tagja és belügyi munkatárs följelentette, a lengyel párt a betiltását követelte, és ugyan más címmel és alaposan cenzúrázva megjelent Hová tűntek a katonák? címmel, de a kritikusokat óva intették, hogy agyondicsérjék, a külföldi kiadásainak nagy részét megakadályozták. Mindez kapóra jött azon derék magyar irodalmároknak, akik Kardos művet igyekeztek meg nem történtté tenni. Egy a humoristák közül, egy pesti link, humora van, tehát komolytalan. Túl sok volt az önjelölt nagy író, túl sokan éltek a divatos trendekből, az összefoglaló elemzésekből és a tankönyvekből kihagyták. A harmadik nagy regényéről, A történet végéről, amely a XX. századi tapasztalat nagyszabású összefoglalása, alig jelent meg érdemleges írás. A negyedik regény, a magyar tárgyú, kedvesen csacsogó, csapongó Jutalomjáték voltaképpen nagyobb sikert aratott.

A jót látta meg az emberekben, gonosz szereplője nincs, csak szerencsétlenül elvakult. Az életben is a jót vette észre. Csurkának az írói tehetségét dicsérte, Kardos Györgynek, a Magvető igazgatójának a kortárs magyar irodalmat szolgáló tevékenységét értékelte, és amit a sötét oldaláról tudott, mert nyilván tudott róla, elhessegette. Lénárd Sándornak, az Avraham Bogatirt németre fordító nagyszerű írónak, levelező barátjának páratlanul aljas megrágalmaztatását, mármint hogy azonos lenne a tömeggyilkos Mengelével, róla szóló szép írásában múló bajnak igyekezett beállítani. Irigységhez hasonló indulat soha nem volt benne. Szerette mindazt, ami jó, költött ételre, italra, könyvre, de a pénz alapvetően nem érdekelte.

1997 őszén az ELTE Esztétika szakán egy szemesztert szenteltem a Hova tűntek a katonák elemzésének. Nehezen fogadták be, semmit sem tudtak a második világháborúról és az utána kialakuló közel-keleti viszonyokról. Vázolnom kellett a történelmi viszonyokat, és a félév végén meg is kaptam, hogy inkább történelemórákat kaptak, mintsem irodalmat. Nem említettem a szerzőnek, hogy tanítom az egyetemen, a szemeszter végén részletesen be akartam számolni a fogadtatásáról, de november végén meghalt. Magamra maradtam azzal, hogy az olvasóknak immár semmilyen, hazulról és iskolából származó tudására nem számíthat az alkotó, mindent bele kell írnia a műbe. Azóta fogcsikorgatva ehhez tartom magam. Az összes szükséges ismeret beépítése a mesélést nehézkessé teszi. Tanítani is úgy tanítottam a következőkben, hogy csak és kizárólag az órán olvasott szövegre támaszkodtam, a magyar diákok éppúgy nem hoznak magukkal semmit az európai és a magyar kultúrából, mint az Egyesült Államokban.

Azóta beláttam, hogy a műveltség hiányánál sokkal nagyobb a baj. Benne van a Hová tűntek a katonák című remekműben is minden szükséges információ, nem igaz, hogy történelmi ismeretek kellenek a megértéséhez. Figyelmesen kellene elolvasni, ennyi az egész. Erre nem képesek ma azok, akik még mindig arra vetemednek, hogy másfél oldalnál hosszabb prózát elolvassanak.