Numerus clausus az USÁ-ban

Írta: Veszprémy László Bernát - Rovat: Politika, Történelem

Az Egyesült Államok egyetemein a 19-20. században csendes numerus clausust vezettek be.

A Johns Hopkins University kórházának épülete (Forrás: Wikipedia)

A magyarországi numerus claususról nyilván hallottak olvasóink, kevéssé ismert tény azonban, hogy az amerikai egyetemeken is létezett a zsidók részleges kirekesztésének gyakorlata.[1]

Arthur Hertzberg történész szerint az Egyesült Államokba történő 1881-es tömeges bevándorlást követően a zsidók számarányuk alatt kaphattak felsősoktatói állást 1930-ig, és a diákokkal szemben is diszkrimináció érvényesült. 1920-ban mindössze 214 zsidó orvostanhallgató volt New York államban, majd 1940-re ez a szám 108-ra csökkent. Ugyanezen időszakban – 1935 és 1946 között – a zsidó állatorvos hallgatók száma 12%-ról 2%-ra csökkent.[2]

Állami egyetemeken nehéz lett volna bevezetni az effajta korlátozásokat, hiszen

a zsidókkal szembeni hivatalos diszkrimináció alkotmányellenes volt.

Ennek ellenére is éltek egyes felsőoktatási intézmények a gyakorlattal, mégpedig indirekt zsidókvóták alkalmazásával. Effajta kvótákat többek között bizonyos kérdések feltevésével is lehetett alkalmazni. A Rágalmazásellenes Liga (ADL) 1949-es felmérése szerint elsősorban a nyugat-amerikai egyetemeken alkalmazták azokat a kirekesztésre is alkalmas kérdéseket a felvételik során, melyek segíthettek „kiszűrni” a zsidó diákokat. Itt az egyetemek 44%-a alkalmazott ilyen kérdéseket, míg máshol ugyanez a szám 14% volt.[3]

A kérdések többek között a következőek voltak (mögöttük zárójelbe téve, hogy a kérdéses nyugat-amerikai egyetemek hány százaléka alkalmazta őket): hol született a jelentkező (77%), fotó kérése a jelentkezőtől (65%), mi a vallása (35%), anyja születési neve (31%), a jelentkező faja itt a „race” szó szerepelt? (31%), állampolgársága (22%), nemzetisége (18%), jelentkező eredeti neve (12%), illetve lehetséges klubtagságai (12%). Érdekesség, hogy míg a feketékkel szemben alapvetően elutasítóbb déli egyetemek a vallási kérdések iránt érdektelennek tűntek, addig az északi, „liberális” egyetemek kétszer gyakrabban kérdeztek rá egyből a jelentkező vallására, vagy kértek fotót a jelentkezés mellé.[4]

A numerus clausus bevezetésével azonban két egyetem – a John Hopkins University (JHU) és a Harvard –komolyabban próbálkozott. A JHU esetében mindez Isaiah Bowman földrajztudós és külpolitikai tanácsadó tevékenységéhez volt köthető. Noha Bowman a Demokrata Párt híve volt és Woodrow Wilson tanácsadójaként is szolgált egy időben, emellett meggyőződéses antiszemita nézeteket táplált. Bowman olyannyira ellenzett mindent, ami „zsidó célként” volt értelmezhető, hogy egyszerre támadta a zsidók amerikai jelenlétét és a cionista mozgalmat. Ez az álláspont még a korszak antiszemitái között is kuriózum volt.[5]

A harmincas évek végén és a negyvenes évek elején nagyon kevés zsidó oktatott a JHU-n,

és egyetlen véglegesített professzor sem működött a bölcsészkaron. Korábban Bowman antiszemitizmusa miatt olyan, akkoriban híres zsidó professzoroknak kellett távozniuk az egyetemről, mint a Nobel-díjas James Franck. Más professzorokat, mint Henry Brumant azzal aláztak meg, hogy bizonyítania kellett nem zsidó származását, mielőtt felvették.

A válogatás azonban nem csak az alkalmazottakat érintette. A kérdéssel foglalkozó tanulmány történész szerzője, Jason Kalman korábban feldolgozatlan iratokat vizsgált meg az ohiói American Jewish Archives anyagai között. Ezek szerint 1945-ben vezették be egy új felvételi szabályozást a JHU-n, mely négy szempontot tartott szem előtt: 1. a diák képesítéseit, 2. egyetem kívüli tevékenységeit, 3. az egyetemi karok létszám-egyensúlyának megtartását és 4. az USA-n belüli földrajzi megoszlás egyensúlyát. Az utóbbi két szempontot használták a zsidó diákok elutasítására: a zsidó diákok főleg az orvosi és a mérnöki karra jelentkeztek, illetve az Egyesült Államok észak-keleti részéből érkeztek. Fontos tudni, hogy ugyanekkor azonos szempontokat alkalmaztak a Princeton és a Harvard egyetemeken is, és a szerző nem zárta ki, hogy ott is antiszemita szempontok érvényesülhettek.[6]

Princeton University

Érdekes szempont, hogy a Bowmant motiváló egyik legfőbb dolog a félelem volt, hogy a zsidó fiatalok nem zsidó párt keresnek maguknak az egyetemen. Ez a félelem természetesen elsősorban a zsidó fiúk esetében merült fel. Szintúgy érdekfeszítő, hogy eközben Bowman magánéletében szívélyes kapcsolatot tartott fel egyes zsidó közéleti szereplőkkel, noha ezek szinte kizárólag anticionista zsidók voltak. Bowman, mint Wilson és később F. D. Roosevelt tanácsadója, aktívan igyekezett cionizmus-ellenes irányba terelni az USA politikáját. Munkáját szerencsére nem koronázta siker.[7]

A JHU antiszemita kvótája végül Bowman lemondásával és egy toleránsabb egyetemi vezetés hivatalba lépésével szűnt meg. A Rágalmazásellenes Liga (ADL) felmérést készített 1952-ben az egyetemen gyakorolt, és akkor éppen egy éve megszüntetett indirekt kvóta alkalmazásáról: e szerint a háborút követő évben a jelentkezők 75%-a (!) zsidó volt, és ebből 25-30%-ot vettek fel. Ez a szám 1950-ig 10%-ra csökkent, 1952-ben 14% volt, majd a megszűnés évében 17%-ra nőtt.[8] Amennyiben persze a jelentkezői számok helyesek, az valóban a zsidók hatalmas túlsúlyáról tanúskodik a jelentkezők között – noha ez a legkevésbé sem legitimálja a diszkriminatív intézkedést.

Melvin W. Reder közgazdász a gyakorlat felszámolását az 1950-es évekre teszi. Cikke szerint, míg korábban a legmagasabb akadémiai körökben is elfogadott volt az antiszemitizmus vagy a faji diszkrimináció, a holokausztot követően jobban odafigyeltek az effajta nézetek elfogadhatatlanként való kezelésére. Feltételezése szerint az amerikai polgárjogi mozgalom és a liberális politikusok és akadémikusok nagyobb térnyerése is hozzájárult a jelenség megszűnéséhez. Még érdekesebb azonban, hogy Reder – baloldali közgazdászként – a piaci viszonyokra is visszavezeti a változást: mivel 1945 után megnőtt a felsőoktatásra való igény Amerikában, az egyetemek között is megnőtt az igény további támogatások megszerzésére. A támogatásokhoz „szükséges kutatási minőséget szigorú szakmai bizottságok állapították meg, és az igényelt gyakorlati szakértelemmel kiemelkedő arányban rendelkeztek zsidó jelentkezők… Így minden intézmény kénytelen-kelletlen felvett zsidókat”.[9]

A szabad piac nem a diszkriminációt segítette elő,

ugyanis az antiszemita egyetemi vezetőségeknek is fel kellett áldozniuk a szívükhöz közel álló fajvédelmet a verseny oltárán.

S noha manapság nem gondolunk Amerikára antiszemita országként, nem szabad elfelejteni, hogy egykoron komoly társadalmi antiszemitizmus dúlt a tengeren túl.[10] Reder is említi iménti tanulmányában, hogy még az 1950-es évek közepén is utasítottak el zsidó professzorokat a University of Michigan tanszékein.[11] Carl Bridenbough, a gyarmati történelem neves amerikai kutatója pedig a nívós chicagói Brown Universityn tartott előadást 1962 decemberében, mely beszédében a „város-szülte”, „idegen származású” történészek akadémiai tevékenysége ellen emelte fel a szavát. Az antiszemita utalásokat mindenki értette, és kollégái levélben gratuláltak szavaihoz.[12]

Sokak szerint az amerikai antiszemitizmus ismét a kampuszokon üti fel a fejét – most azonban nem az egyetemek vezetése, hanem a diákság körében. A konzervatív Algemeiner tavalyi felmérése szerint a sokszínűségéről híres amerikai Trinity College zsidó hallgatóinak 75%-a tapasztalt már antiszemitizmust egyetemén. A lap részletes, hajmeresztő történeteket közölt az amerikai egyetemeken tapasztalható antiszemitizmusról. Jelentésben foglalkozott az antiszemitizmus kampuszokon történő térnyerésével a Rágalmazásellenes Liga is. Ironikus módon ezek a hírek nem a konzervatív egyetemekről, hanem a liberális fellegvárakból, a Columbia University és a Berkeley University tájáról érkeznek. Hasonló negatív hangon adnak hírt újabban a baloldali és a jobboldali brit lapok is az Egyesült Királyság egyetemein tapasztalható antiszemitizmusról: szomorú, ám igaz, hogy a vádak egy része az Oxford Universityt érinti.

Ahogy Karen B. Sacks szociológus írta egy tanulmányában: „Az amerikai antiszemitizmus nem tűnt el az európai zsidóság elpusztítását követően, hanem csak láthatatlanná vált”.[13]

 

Jegyzetek

[1] Átfogó igénnyel lásd a következő munkákat: Harold Wechsler: The Qualified Student: A History of Selective College Admission in America (New York: John Wiley and Sons, 1977); Jerome Karabel: The Chosen: The Hidden History of Admission and Exclusion at Harvard, Yale, and Princeton (Boston: Houghton Mifflin Harcourt, 2005).

[2] Yehuda Slutsky et al.: Numerus Clausus. In: Encyclopaedia Judaica, szerk. Michael Berenbaum-Fred Skolnik, XV. köt. (Macmillan, 2007), 339-343.

[3] Ruth Weintraub: How to secure these rights? Anti-Semitism in the United States in 1948: an Anti-Defamation League survey (Garden City, N.Y.: Doubleday, 1949).

[4] Uo.

[5] Jason Kalman: Dark Places Around the University: The Johns Hopkins University Admissions Quota and the Jewish Community, 1945-1951, Hebrew Union College Annual, 81 (2010), 223-279., itt 242. skk. Kalman tanulmánya különösen érdekfeszítő historiográfiai szempontból: munkájának visszatérő eleme, hogy a Hopkins egyetemen alkalmazott kvóta nem a zsidóság, mint közösség, hanem a szegény zsidóság ellen irányult osztályalapon. Érvelése szerint (251. skk.) a gazdag zsidók gyerekei élvezhették az egyetem által nyújtott privilégiumokat és ellenük nem alkalmaztak diszkriminációt. Kalman tanulmánya annak a nagyobb trendnek lehet a jele, melyben az idehaza már szerencsére letudott szocialista történetírás elemeit kuriózumként vezeti be a nyugati akadémiai körökben.

[6] Ua. 245-248.

[7] Ua. 252-253.

[8] Ua. 275. A szerző szerint a citált számok túlzóak lehetnek. A számokat azonban további levéltári adatok igazolják. Lásd pl. a „The Percentage of Jewish Students in the Graduating Classes of United States Medical Schools, 1933” c. felmérés anyagait, idézi: Edward C. Halperin: Frank Porter Graham, Isaac Hall Manning, and the Jewish Quota at the University of North Carolina Medical School, The North Carolina Historical Review, 67:4 (1990), 385-410., itt 409.

[9] Melvin Warren Reder: The Anti-Semitism of Some Eminent Economists, History of Political Economy, 32:4 (2000), 833-856., itt 852-853.

[10] Eva-Maria Ziege: Patterns within prejudice: antisemitism in the United States in the 1940s, Patterns of Prejudice, 46:2 (2012), 93-127., itt 120. skk.

[11] Reder: Anti-Semitism of Some Eminent Economists, 853-854.

[12] William Palmer: Carl Bridenbaugh, American Colonial History and Academic Antisemitism: The Paths to the ‘Great Mutation’, American Jewish History, 98:3 (2014), 153-174., itt 153-154.

[13] Karen Brodkin Sacks: How Jews Became White. In: Michael S. Kimmel, Abby L. Ferber (szerk.): Privilege: A Reader (Boulder: Westview Press, 2003) 123.

támogatás

Címkék:amerikai egyetemek, numerus clausus