„Ha én zsidó lennék, cionista lennék”

Írta: Veszprémy László Bernát - Rovat: Történelem

Egy Prohászka Ottokár-interjú margójára

Prohászka Ottokár

Még évekkel ezelőtt akadt meg a szemem egy sárguló interjún a Zsidó Szemle című cionista folyóirat 1921-es évfolyamának oldalain: Prohászka Ottokár nyilatkozata a cionizmusról volt az írás címe, melyet egy álnéven dolgozó cionista ifjúsági író, Kellner Irén készített.[1] Az interjú szövege, mint alább látni fogjuk, kellő csodálkozásra adhat okot: amennyiben fekete-fehér képpel élünk a múlt század politikai mozgalmairól, nehéz elképzelni, hogy effajta diskurzusokra egyáltalán sor kerülhetett.

Prohászka Ottokár székesfehérvári katolikus püspök politikai és közírói pályafutása heves vitákra ad okot a történészek között, melyeknek gyökere elsősorban Prohászka antiszemitizmusa, a hazai zsidóság jog- és vagyonbiztonsága ellen tett megannyi felszólalása volt. A püspökkel szemben felhozott legkomolyabb kritika oka 1919-21-es évek között született írásai és beszédei a zsidósággal kapcsolatban: köztük is elsősorban a numerus clausus törvény parlamenti vitájában elmondott beszéde, illetve az azt támogató későbbi nyilatkozatai emelkednek ki.[2]

Hogy Prohászka Ottokár talán nem a ma kézenfekvő „elvárásoknak” megfelelően kezelte a zsidóság nemzeti mozgalmát – azaz nem utasította el azt zsigeri antiszemitizmusból –, már ismert volt a szakirodalomban. Fazekas Csaba egyháztörténész kiemelte egy tanulmányában, hogy bár a püspöknél a cionizmus támogatásának gondolata jelen volt, azt nem szabad valamifajta filoszemitizmus, a zsidóság iránti szimpátia jeleként kezelnünk. A püspök logikája sokkal egyszerűbb volt:

a cionizmusra, mint a zsidóktól való „megszabadulás” egy legitim formájára tekintett.

A püspök a numerus clausus vitájában elmondott beszédében is hosszasan szónokolt amellett, hogy mivel Nagy-Britannia 1917-ben – éppen száz éve – a zsidó nép számára odaítélte a Szentföldet, a zsidóság már rendelkezett egy saját „hazával”. Prohászka – cseppet szemforgató – érvelése szerint, így már aki akart, saját akaratából kivándorolhatott:

Én elhiszem, hogy . . . a budapesti és általában a magyarországi zsidók közül tudni sem akarnak sokan a cionizmusról . . . Az egyes ember állásfoglalásától függ, hogy ő a maga részéről megtarthatja-e teljes lojalitás alapján hűségét Magyarországhoz . . . de azt sohasem állíthatja, hogy a cionizmus bolondság.[3]

Mint később látni fogjuk, a korabeli antiszemiták vajmi kevéssé érezték úgy, hogy ez a zsidók egyéni döntésének kérdése lenne: ők egyszerűen meg akartak szabadulni a zsidóktól, és a zsidók „Palesztinába zavarásának” eszköze egyszerűen kapóra jött. Hogy Prohászka mennyire gondolta komolyan a cionizmus támogatását, arra új fényt vet a Zsidó Szemlének adott interjúja. A püspök egy 1919-es írásában már kifejtette, hogy szerinte a zsidóknak a keresztény hitre kell térniük, ki kell vándorolniuk Európából Palesztinába és ott önálló nemzeti államot kell létrehozniuk.[4] Ehhez ad további információkat az interjú, melyet a numerus clausus törvény vitájában elmondott beszédének apropóján készített Prohászkával a cionista lap.

Prohászka ekkor arról beszélt, hogy a teljes asszimiláció gondolatát – azaz a nemzeti és vallási hasonulást – elfogadhatónak tartja hazai téren, ám ha valaki „zsidó akar maradni”, akkor az előtt a cionizmus útját tartja egyedül járhatónak:

Lehetetlenségnek tartom, hogy míg egy zsidó, jó zsidónak tartja magát, egyszersmind ne legyen cionista is. Mert az a megállapítás, hogy a zsidóság nem nemzetiség, hanem csak felekezet, voltaképpen abszurdum. . . . Az orientális tradíció szerint . . . felekezet és nemzetiség egy elválaszthatatlan egységet alkot. Nem léphet ki valaki a nélkül a zsidó nemzet kötelékéből, hogy egyúttal vallását is el ne hagyja, aminthogy nem történhetik ez megfordítva sem. A zsidóság előtt tehát két út van: ha zsidó akar maradni, a cionizmus, ha nem, akkor a föltétlen asszimiláció. Megvallom, hogy asszimiláció alatt én itt, a vallásból való kilépést is értem, mert e nélkül csakugyan nem lenne igaz és őszinte a zsidóság asszimilációja.

Vajon a kivándorlást is követelte-e Prohászka azoktól a zsidóktól, akik „zsidók akarnak maradni”? Erre a kérdésre is választ adott interjújában, ahol úgy fogalmazott, hogy a cionizmus

még nem jelenti egyszersmind azt is, hogy no, most minden zsidó azonnal vándoroljon ki Palesztinába. Hová, minek? Palesztinába még házak kellenek, fejlődés, utak, közlekedési eszközök, élet hiányzik még onnan, szóval mindaz, ami nélkül kultúrember nem existálhat. És a zsidóságnak, mint nemzetiségnek nem szabad elzárkóznia a magyar társadalmi élettől. A kapcsolatot mindenesetben meg kell tartanunk egymással.

Mennyire tekinthetőek Prohászka fenti nyilatkozatai egyfajta „zsidóbarát”, vagy legalábbis a zsidóság javát akaró véleménynek? A múlt században nehéz volt meghúzni az egyértelmű határt azon lelkes keresztények között, akiknek megmozgatta a fantáziáját a zsidó állam restaurálására, illetve azon antiszemiták között, akik csak „meg akartak szabadulni” a zsidóktól – és lássuk be, néha ma is ez a helyzet. Prohászka sorainak szövegkörnyezete egyértelművé teszi, hogy rá is igaz lehet Charles Strozier amerikai történész ítélete, mely szerint egyes keresztény cionisták szeretetüket fogalmazták meg a cionizmus iránt, s közben érzéketlenül beszéltek a zsidóság kollektív megtérítéséről, amely egyben a judaizmus végét is jelentené.[5] A kollektív megtérítés tételét Prohászka explicite is megfogalmazta.

S noha bizonyos tiszteletet Prohászka is tanúsított – például a Zsidó Szemlének adott interjújában – a judaizmussal szemben, a numerus clausus törvény vitája során elmondott beszédében egyértelmű antiszemita kliséket vonultatott fel az ország „elzsidósodásáról”. Fenti nyilatkozatait csakis megannyi antiszemita cikkével, kiszólásával és beszédével szembeállítva lehet és kell értelmezni, már csak azért is, mert a püspök keresztény cionizmusának korabeli zsidó megítélése korántsem volt egyértelműen pozitív.

Ennek ellenére Prohászka így védekezett Kellner Irénnek adott interjújában:

Én csak annyit mondhatok, hogy ha én zsidó lennék, cionista lennék . . . És látja, engem antiszemitának tartanak. Miért lennék antiszemita? Van eszemben. Azért, mert a numerus clausus mellett beszéltem. Magyar és keresztény ember vagyok, csak természetes, hogy a magyarság és a kereszténység érdekeit képviselem?

Saját apologetikus megjegyzései talán nem igényelnek hosszabb kommentárt, ellenben sokkal érdekesebb, hogy vajon a Zsidó Szemle elfogadta-e a püspök védekezését, miszerint nem lett volna antiszemita, s hogy a numerus clausus törvény „természetes” önvédelmet jelentett volna. A válasz az, hogy nem. A Zsidó Szemle tisztázta, hogy „legtávolabb áll természetesen tőlünk, hogy zsidó ifjainknak az egyetemről való kirekesztésébe megnyugodjunk vagy beletörődjünk”.[6]

Ráadásul Prohászka ezen interjújának kivételével a püspök megjelenései a lap hasábjain kizárólag negatív tartalmúak. A lap még korábban – 1920 szeptemberében – kritizálta Prohászkát, s később – 1922 októberében és novemberében – is támadta a püspököt. Fald fel felebarátodat címmel vezércikkben kritizálta Prohászka tételét, miszerint a felebaráti szeretet elsősorban önszeretetre való felhívás lett volna,[7] ugyanebben a számban még egy élcelődést szentelt a püspöknek,[8] majd egy hónappal később tömören mondott ítéletet Prohászka azon védekezése felett, hogy ő nem antiszemitizmust, hanem „filokrisztianizmust” gyakorol: „Az eredmény ugyanaz. Anti vagy filo: a vége: üsd a zsidót!”[9]

Prohászka Ottokár zsidóellenességének dacára kimondott érdeklődéssel és szimpátiával viszonyult a cionizmushoz. Már ismert, egyoldalú nyilatkozatainak fényében érdekes látni, hogy egy zsidó lapnak adott interjújában képes volt hosszasan méltatni a zsidó tradíciót. Eközben azt is tagadta, hogy antiszemita lett volna. Mindez azonban nem változtat 1920 szeptemberi parlamenti szónoklatának zsidóellenes élén. S talán nem kell részletezni, hogy a napi politika ezt az alijázásra való „barátságos” felhívást az akkoriban divatos jelszóra fordította le, mely úgy hangzott, hogy „Ki velük! Ki Palesztinába velük!”[10]

Mindez ma különösen ironikusan hangzik, tekintve, hogy manapság éppen ennek az ellenkezőjét halljuk az antiszemiták szájából: ők már azt akarják, hogy a zsidók tűnjenek el Palesztinából.

Hiába: vannak, akiknek semmi sem jó.

 

(Ez a cikk az Egyháztörténeti Szemle című folyóirat 2017/2 számában megjelenés alatt álló tanulmányom rövidített változata. Saját tanulmányom nyomdába kerülésével egyidejűleg megjelent Szalay László írása a székesfehérvári Prohászka-tanulmányok legfrissebb kötetében, mely szintúgy foglalkozik Prohászka és a cionizmus kérdésével.)

[1] Sass Irén: Prohászka Ottokár nyilatkozata a cionizmusról. Zsidó Szemle, 1921. február 11. 2-3

[2] A numerus clausus törvény egyértelmű zsidóellenes céljához lásd: Kovács M. Mária: Törvénytől sújtva. A numerus clausus. Magyarországon, 1920–1945 (Budapest: Napvilág Kiadó, 2012)

[3] Prohászka Ottokár beszéde a Nemzetgyűlés 103. ülésén, 1920. szeptember 16-án. In: Nemzetgyűlési napló, V. kötet (1920). 344-350.

[4] Prohászka Ottokár: Die Judenfrage in Ungarn. Das Neue Reich, 1919. december 7. 150-152.

[5] Charles B. Strozier: Apocalypse. On the Psychology of Fundamentalism in America (Boston: Beacon Press, 1994), 208.

[6] s. l.: Az egyetemi zsidókérdés. Zsidó Szemle, 1920. szeptember 7. 1-2.

[7] Fald fel felebarátodat! Zsidó Szemle, 1922. október 13. 1.

[8] Cicero, Prohászka és Hevesi. Zsidó Szemle, 1922. október 13. 3.

[9] Anti és filo. Zsidó Szemle, 1922. november 24. 1.

[10] Az Ébredő Magyarok Egyesülete II. országos konferenciájának naplója (Budapest: ÉME, 1920), 3.

támogatás

Címkék:antiszemitizmus, cionizmus, Prohászka