Kiss Viktor: Hosszú út előtt – Milyen legyen a megújult baloldal?

Írta: Kiss Viktor - Rovat: Politika

Amikor Gyurcsány Ferenc 2004 őszén átvette a szocialista párt és az ország irányítását, azzal a nem titkolt szándékkal kezdett munkához, hogy új időszakot nyisson a hazai baloldal történetében. Terve finoman fogalmazva is kudarcot vallott. Ha a nevével fémjelzett időszak mérlegét megvonjuk, a korábbi kormányfő inkább tetszik egy korszak lezárójának, akit elsősorban az a mérhetetlen káosz és romhalmaz minősít, amit maga után hagyott. Bírálói gyakorta vetik a szemére, hogy „harmadikutas” reformjainak társadalmi következményei tolerálhatatlannak bizonyultak a választói többség számára, hogy arrogáns és antidemokratikus kormányzati stílusának köszönhetően még a leghithűbb MSZP szavazók is elidegenedtek pártjuktól. Ezek az elemzők azonban jobbára éppen azt nem hajlandók észrevenni, hogy Gyurcsány igazából el se jutott idáig. Az MSZP földindulásszerű népszerűségvesztését nem közvetlenül magának a gyurcsányi „átnevelő-politikának” és „reformdiktatúrának” köszönhette. Maga Gyurcsány is csak áldozatává vált annak, hogy a megmerevedett baloldali struktúrák kivétel nélkül visszapattintották és következmény nélkül elnyelték azokat az impulzusokat, amelyek az idők során újrakezdésre és újrarendeződésre próbálták serkenteni őket.

A 2004 és 2008 közötti időszak blairi epigonjai és neokonzervatív frázisai kétségtelenül nyíltszíni hadüzenetet jelentettek annak a világlátásnak, amit Magyarországon baloldalinak szoktak nevezni. Függetlenül attól, mit gondolunk konkrét tartalmukról: Gyurcsány joggal érezte úgy, hogy az új évezred gyökeresen megváltozott viszonyai között – követve a legtöbb mértékadó nyugati szereplőt – a hazai baloldal sem kerülheti el mondandójának újragondolását. Csakhogy ez a törekvés nem számolt azzal, hogy a Németh Miklós és Horn Gyula idejéből örökölt nézetek mögé a rendszerváltás óta egy egész hatalomfelfogás és háttérstruktúra épült ki. Ennek a hatalomgyakorlási módnak az alapja a megkerülhetetlen és figyelmen kívül hagyhatatlan erőpotenciál létrehozatala volt, amely nélkül nem lehet eredményesen kormányozni/kampányolni és amely „hatalmi” pozíciókat biztosít ellenzékben is. A baloldal ennek nevében sikeresen teremtette meg az átmenet folyamatában – sokszor etikailag is nehezen védhető módon – saját (gazdasági, szakértői, értelmiségi, média, kapcsolati, pozíciós) aranytartalékát.

Ez a szocialista hatalmi bázis (magába építve a liberális holdudvart is) kezdetben részben igazolhatónak is tetszett: hiszen nagyszerű eszközöket kínált a technokratikus politikához és a dühöngő szélsőjobb elleni sikeres fellépéshez, tényleges társadalmi beágyazottságot tett lehetővé és hajlandóságot mutatott arra, hogy elfogadja azokat az intézkedéseket, amelyek nélkül nem lehetett folytatni az MSZP „baloldali” kommunikációját. Ennek csúcsbizonyítéka Medgyessy „száznapos programja” volt. Gyurcsány nem tudta elképzelni, hogy ennek a hatalmi háttérnek a szereplői ellene fordulhatnak, hiszen maga is e „holdudvar” terméke és ismerője volt – akárcsak nagy szövetségesei: Bajnai Gordon, vagy Kóka János. Pedig észre kellett volna vennie, hogy a posztkádári elitek kezdettől ellenérdekeltek voltak a baloldali politika bármifajta alapos újrapozícionálásban. A struktúrák ugyanis időközben nem csak bebetonozták önmagukat, de (morálisan egyre nehezebben védhetően) nagyrészt öncélúvá lettek, elkényelmesedtek, alulteljesítettek. Kontraproduktív, szervilis, etikátlan, reakciós és konzervatív attitűdöket hívtak elő, maguk alá gyűrve és széjjelrohasztva a baloldalinak nevezett szellemi és szocialistának nevezett politikai oldalt. Az MSZP mára a túlélők és a státus quo védelmezőinek pártja lett, akik még mindig abban reménykednek, hogy a jobboldal az eddigiekhez hasonlóan végül majd csak megveri önmagát.

A parlamenti baloldal vesztét tulajdonképpen ugyanaz okozta, ami olyan könnyűvé tette, hogy Gyurcsány anno kihívó nélkül maradhasson. A „megmerevedett, kiüresedett és öncélúvá vált struktúrák” miatt a baloldal éppen arra vált mindinkább képtelenné, hogy betöltse legfontosabb funkcióját, az embereket folyamatos kihívások elé állító és változó világban: a közreműködést a társadalom önértelmezési folyamatában.1 Véleményünk szerint ennek folyamatos „elmulasztása” nagyban hozzájárult a magyar társadalomban, a kétezres években lezajlott drámai ideológiai folyamatokhoz és közvetve a Fidesz és a Jobbik drámai megerősödéséhez.

Az elmúlt évek ideológiai kontextusát úgy határozhatjuk meg, hogy miközben a baloldal teljesen kiszorult/ kivonult a társadalom önértelmezési folyamatából (vagy megpróbálta aufklérista, agresszív, reformdiktatórikus, képmutató módon ráerőltetni saját neoliberális világlátását a „kádári békákra”2), aközben a jobboldal gátlástalan és sok esetben cinikus módon fogadta el kritika nélkül a legkirívóbb előítéleteket és torz tapasztalatokat. Ez utóbbit az tette lehetővé, hogy az átmeneti korszakok jellemzőjeként – a nagy többség által elfogadott közös tudás nélkül a rendszer működéséről, játékszabályairól, rétegződéséről – a társadalom tagjait máig saját magukkal kapcsolatos illúzióik és másokkal szembeni előítéletek irányítják. A hazai újkapitalizmus ideológiai arculatának igen veszélyes következménye, hogy ezek a hamis önképek és torz tapasztalatok hihetetlen kulturális szakadékok és konfliktusok kialakulásához és kiéleződéséhez vezettek az elmúlt évtizedben.

Legfölülre a „nyugati középosztályi” identitással rendelkezők pozícionálják önmagukat, akik a Sopron-Győr-Budapest tengelyen elhelyezkedő, felzárkózott nagyvárosokban élnek. Céljuk azon életszínvonalbeli és kulturális sztenderdek elérése, amelyet egy átlag nyugati polgárral kapcsolatban feltételeznek. Meggyőződésük, hogy magasan képzettként, vállalkozóként, karrierszakmában dolgozóként, nyelvet beszélő fiatalként ők hurcolnák a hátukon az országot nyugat felé, ha tehetnék. Ha a hihetetlenül korrupt állam és a színfalak mögött összefonódott (zsidó) elitek, a legyőzhetetlen multicégek, a hiányos hazai kapitalizmus, a hatalmas adók és a dekulturált társadalmi többség ezt nem tenné szinte kilátástalanná.

Eggyel alájuk lövik be magukat a „tisztes szegények”: akik mindenfajta versenyképes tudás és végzettség nélkül, az átlagot vagy annál is kevesebbet keresik meg bérmunkával. Illúziójuk szerint ôk a becsületes többség, amely azért nem jut följebb, mert nem ügyeskedik, nem nyomul és nem gázol át másokon – csak él, ahogy lehet.

Közöttük sokan találhatók a rendszerváltás hajdani vesztesei, azonban ezt a réteget ma már inkább konstruálja az alacsony presztízsű „de-legalább-van” munkahely, a háztartási rutin, a televízió műsorok (reklámok), a lakás-, kocsi- vagy fogyasztói hitelfelvételek és törlesztések és a nagy bevásárlóközpontok (fiatalabb korban a szórakoztatóipari és divatszegmenssel kiegészített) mindennapi ritmusa.

A harmadik nagy identitás a „kivonulóké”: a magyar faluba zárt, két évtizede munka nélküli millióké, akik úgy vélik, lehet élni a társadalom mellett „békén hagyva”, saját mikroközösségeikbe és mindennapi pótcselekvéseikbe zárva. Végezetül a negyedik identitás a „kitaszítottaké”: azoké, akik úgy érzik, számukra nincs hely, a társadalom ellenségesen tekint rájuk (és ők is a társadalomra).

Amit a balliberális sajtó „populizmusként” kárhoztat, a jobboldali „demokratizmusként”, „plebejus politikaként” ünnepel, az nem más, mint a legkülönbözőbb társadalmi önképek és identitások „felkarolása” és „propagálása” a Fidesz által – amit nem motivál más, mint „a kommunisták” totális (választási) ledózerolása. A jobboldal főereje taktikailag helyesen mérte fel, hogy ezekben kivétel nélkül mérhetetlen félelem és gyűlölet halmozódott fel. Az elmúlt években a Fidesz lényegében nem tett mást, mint megkísérelte saját támogatottságának növelése érdekében szítani és meglovagolni a legalpáribb középosztálybeli önzést és elitellenes irigységet, a legkétségbeesettebb félelmet a munkanélküliségtől és szegénységtől, a morál végzetes megrendüléséből eredő sérelmeket, a változástól és kihívásoktól való menekülési vágyat, a korrupt és „hazaáruló” elit elleni indulatokat. A bizalmatlanságot és a hosszú távú tervezhetőség hiányát. Eközben tétlenül nézte, ahogy (gyakorta saját bázisának, médiájának, alacsonyabb pozíciójú politikusainak közreműködésével) folyamatosan napirenden tartották a helyi konfliktusokat a cigányság és nem cigányság között, a hajléktalanok, „a rosszarcúak”, a szegények, a mások, az idegenek, a homoszexuálisok hétköznapi gyakorlattá vált megbélyegzését és előítéletes kriminalizálását. Orbán és pártja maga is hozzájárult egy olyan politikai kultúra létrejöttéhez, amely az önvédelem és az igazságtétel nevében kifelé eredendően ellenséges és erőszakos. És ezen mit sem változtat, hogy a Fidesz (nem polgári párt) a közvélemény-kutatások ismeretében megengedhette magának, hogy a „félelempolitikát” békésnek és konszolidáltnak láttatva a „gyűlöletpolitika” szalonképtelenebb elemeit átengedte az úgynevezett nemzeti radikálisoknak.

Ebben a helyzetben azonban a baloldal kevés nagyobb hibát követhetne el, minthogy valamifajta „végveszélyre hivatkozó antifasizmus” szellemében folyamatosan arra kényszeríti önmagát, hogy a jobboldal verbális és szimbolikus politikai inzultusaira reflektáljon. A szélsőjobb kritikája a mai ideológiai klímában a társadalom többsége számára a szélsőjobb reklámjaként hat, a „lehet, hogy szalonképtelen, de igaza van” csendestársi viszony alapján.

Ehelyett egy új baloldalnak kellene elég hitelessé, intellektuálisan elég erőssé válnia ahhoz, hogy a választók többségével együtt megfogalmazhassa: milyen világban is élünk, hogyan működhetne normálisan ez a társadalom és hogyan lehetnének sikeresek az országban élő emberek – anélkül, hogy utópiákat hajszolnának, hogy bizonyos csoportok ellen permanens harcot folytatnának és irreálisan nagy átalakulást erőszakolnának másokra. Hiszen csak a társadalom sikeres önmegértése teheti lehetővé, hogy annak tagjai a folyamatokat ténylegesen alakítani tudják. Egy ilyen kezdeményezésnek persze nem lenne könnyű dolga, hiszen három nehézséggel mindenképpen meg kellene küzdenie.

– Egy várhatóan hatalmas jobboldali többségre alapozó politikai-kulturális kurzus időszakában kellene eredményesnek lennie, amely folyamatosan a megosztásra, a bűnbakkeresésre, az indulatkeltésre épít majd;
– a hihetetlenül erodálódott és szétesett magyar társadalom előítéleteinek és anómiás identitásainak hálójában kellene szerveződnie;
– ráadásul a korábban mindent fekete lyukként elnyelő megmerevedett baloldali struktúrák egzisztenciális, politikai és kapcsolati „zsarolása” közepette kellene mindent szinte a nulláról elindítani.

Első hallásra a lehetetlent kellene tehát megkísérelnie. Ebben a helyzetben egyedül az vigasztalhat bennünket, hogy a baloldal nagy korszakai mindig abból születtek, amikor a lehetetlennel mert próbálkozni. A hosszú út első lépéseként töménytelen szellemi, mozgalmi, generációs, szubkulturális, informális, demokratikus, önszerveződő, elitkritikai és a valóságot elénk táró „kaput” kellene megnyitni, beengedve a friss levegőt az avítt helyiségekbe. Ezekre alapozva már, időt és energiát nem kímélve, megvalósítható volna a hazai baloldal megtisztulása és újraszervezése. Ma elsősorban az tűnik a legnagyobb kérdésnek, hogy kik vágnak majd bele mindebbe,– hiszen a jobboldal várható könyörtelen hatalom-bebetonozási törekvéseinek „hála”, időnk feltehetőleg lesz mindenre bőségesen…

A szerző politológus, ideológiakutató

Jegyzetek
1 Eszmetörténetileg is igazolható volna, hogy a baloldaliság megkülönböztető jegye a kritikai rákérdezés a társadalom mechanizmusaira. Szemben a liberálisokkal, akik a társadalmat saját (racionális, nyugati, kapitalista, szabadságközpontú, individualista stb.) eszményeikhez szeretnék igazítani, vagy a konzervatívokkal, akik a világot tradícionálisan leképző évezredes, vagy évszázados kipróbált kategóriákban hisznek.
2 Utalás Kóka Janos elhíresült mondására, aki a reformdiktatúrát számonkérő újságírónak azt felelte: „a békákat se kérdezik meg, amikor lecsapolják a mocsarat”. (a szerk.)

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]