Kassai impressziók

Írta: Gadó János - Rovat: Politika

A hitközség elnöke nem is óhajtott velem találkozni…

 Kassai zsinagóga

Ha elutazom valamely vidéki városba az ottani zsidókról írni, a közösség vezetői rendszerint várnak rám és erősen törekszenek arra, hogy minden szempontból a legjobbat mutassák. Egy „pesti újságíró” megjelenése nagy lehetőségnek tűnik arra, hogy gyakran sziszifuszinak érzett erőfeszítéseiket országszerte elismerjék.

Kassán ilyesmitől nem kellett tartani. A hitközség elnöke nem is óhajtott velem találkozni: egyszer sikerült vele telefonon beszélnem, aztán semmi. Telefonja ki volt kapcsolva, e-mailekre, sms-re nem válaszolt. „Hát, ő ilyen” – mondják az ottani hitközségi székházban az emberek.

Valószínűleg a helyzet más, mint Magyarországon. Kassa nem vidéki város, hanem Szlovákia második legnagyobb metropolisza. Zsidó közössége hajdan népes volt gazdag és dicső. A pusztítás után írmagja is alig maradt, és most, „holokauszt tudatos” korunkban ez a roppant hiány hirtelen megmutatkozik. Az emlékezés és a főhajtás gesztusait országos és városi szinten a hitközség elnöke fogadja, s ez fontosságát, rangját igencsak megemeli. Ugyancsak ő (civilben egy ügyvédi iroda feje) intézi a zsidó közösség jóvátételi ügyeit, ami – a hajdani gazdagságra emlékezve – nyilván nem kicsiny tétel. Az elnök tehát nem kispályás játékos – a „pesti újságíró” neki valószínűleg nem sokat hoz a konyhára, tehát érdektelen.

 

Aki készséggel válaszol

e-mailjeimre és Kassán fogad, az Tesser Tamás (Tomas Tesser) a B’nai B’rit helyi páholyának elnöke, amely 33 diplomás tagjával jelentős zsidó intézménynek számít a városban. A kárpótlás során visszakapott kétemeletes ingatlanjának jövedelméből még támogatást is nyújt rászorulóknak. Még az ukrajnai Lviv (Lemberg/Lwów) városában élő zsidóknak is juttat támogatást, az ottani páholy segítségével.

Tesser Tamás Tomas Tesser

Tesser Tamás/Tomas Tesser

Tesser úrral a hitközség konyháján beszélgetünk. Az asztaloknál javarészt nyugdíjasok fogyasztják a Joint által dotált ebédet. A mintegy hatvan nyugdíjason felül (plusz több tucat ember, akiknek házhoz szállítják az ételt) itt étkezik jó pár izraeli diák is. Ők többségükben a városi állatorvosi egyetemre járnak – mintegy kétszázan! (Az orvosi karon tizenöt izraeli tanul.) Az egyetem évi 8000 eurós tandíj fejében fogadja a diákokat, akik még a kosztért kvártélyért is fizetnek. Mégsem laknak kollégiumban, lakást vagy éppen házat bérelnek. Az istentiszteleten is egy izraeli diák az előimádkozó. Kassán egyébként ez év januárig az ORZSE végzettje, Asztalos Károly volt a rabbi, a munkakapcsolat azonban ekkor véget ért.

Péntek este/szombat reggel nem mindig jön össze a tíz férfi, de nagyünnepen 40-50 ember is összegyűlik egy kisebb imateremben. Széder este negyven főt látnak vendégül az étkezőben – a kóser ételt, mint mindig, Pestről hozzák. A kivonulás történetéről szlovák nyelven beszélgetnek, nem mindenki tud magyarul. Az imaterem feliratai is héber/szlovák nyelvűek.

A széles főutcán sem látok magyar feliratot, az ottani könyvesboltban sincsenek magyar nyelvű könyvek, viszont Márai három művét, szlovák nyelven, a fő helyen látom. Úgy látszik, ő a szlovákok számára is a város szimbóluma lett.

Az ebédlőben magyarul is, szlovákul is társalognak a nyugdíjasok, de a 60-as éveiben járó Tesser úr szerint az ő nemzedékében már csak 40 százalék tud magyarul. Gyerekei korosztályában pedig ez az arány mindössze tíz százalék. Ő maga kivétel, erősen kötődik Magyarországhoz, ott volt a vallásos esküvője, sőt unokája brit milája és bár micvója is.

A hitközségi vezető, Pavol Sitar nevével még egyszer találkozom a főutcán: a plakátok szerint egy Holokauszttal kapcsolatos kiállítás megnyitóján mond majd beszédet. A kiállítás központi alakja Feld Lajos, a deportált kassai zsidók egyike, aki törpe növésének köszönhette, hogy túlélte Auschwitzot – a Halál Angyala, Mengele ugyanis állandóan kísérletezett rajta. Emellett rajzokat is készített a gyilkos parancsára. A felszabadulás után visszatért szülővárosába, és mint Ludovit Feld, haláláig itt alkotott és tanított, megörökítve a lágerek világát is. Úgy tűnik, napjainkban az ő személye mutatkozik alkalmasnak, amelyen keresztül Kassa városa szembenézhet a Holokauszttal.

A Ludovit Feldről szóló kiállítás plakátja

A Ludovit Feldről szóló kiállítás plakátja (részlet)

A kérdés súlya még egy helyen megmutatkozik: a kassai dómban nemrég szentelték fel a város szülötte, Salkaházi Sára szobrát, akit 1944 decemberében az általa bújtatott zsidókkal együtt lőttek a Dunába. Alighanem a katolikusok értik meg a legjobban, mit jelent az, ha valakinek a nagytemplomban, a szentek között állítanak szobrot. Kétszáz éve ez az első szoborszentelés a templomban.

A Holokauszt kultúrája most van kialakulóban, a városban: az elhurcolt áldozatokról a zsidó temetőben emlékeznek meg, s mindezt a zsidó közösség szervezi. De az emlékműhöz már eljönnek a város vezetői is, élükön a polgármesterrel.

Az emlékezés kultúrája lassan kiterjed az egész országra: az 1942-ben kezdődött deportálások első helyszínén, Poprádon a miniszterelnök is rendszeresen részt vesz az emlékünnepségen, más miniszterek és a parlament elnökének társaságában.

Salkaházi Sára szobra a dómban

Salkaházi Sára szobra a dómban

Bármilyen populista, idegenellenes is egy szlovák politikus – húzza alá Tesser úr – az antiszemitizmustól tartózkodik. Még a szélsőségesen populista egykori miniszterelnök, Vladimir Meciar, vagy a mostani idegenellenes párt vezetője Jan Slota is óvakodik az antiszemita retorikától – utóbbi ehelyett a magyarokat és a cigányokat szapulja.

A politikai légkörről vendéglátóm óvatos optimizmussal nyilatkozik:

 

általában nyílt antiszemitizmus nincs.

Korábban előfordultak provokációk, most nincsenek. És a katolikus egyház is tartózkodik a zsidóellenességtől, fiatal papjai különösen. (A vészkorszak idején a katolikus papság járt élen az antiszemitizmus szításában.) A kormány az ilyesmit ma nem nézi jó szemmel. Hogy a fejekben mi van, azt persze nem tudni.

Jó óra múltán Tesser úr visszasiet fogorvosi rendelőjébe és engem egy idős férfi pártfogására bíz. Az 1932-ben született Kende Csaba a „Hidden child” nevű alapítvány egyik pártfogoltja. Az alapítvány, mint neve is mutatja, olyan embereket gondoz, akiket 1944-ben, gyerekként a városban vagy környékén bújtattak, s így megúszták a deportálást. Még vagy harmincan élnek a városban és környékén.

Az egykori haszid zsinagóga - ma laboratórium

Az egykori haszid zsinagóga – ma laboratórium

Csabát, a teljesen asszimilált, Ady rajongó család megkeresztelt gyermekét a háború előtt nem vették föl a városban működő premontrei rend gimnáziumába zsidó származása miatt. A háború után a család szlovák nemzetiségűnek vallotta magát – noha nem is tudtak szlovákul – hogy megússzák a kitelepítést. Ez sem mentette meg őt attól, hogy később osztályidegennek ne nyilvánítsák, aminek következtében nem vették föl egyetlen főiskolára sem.

A zsidóként/magyarként/osztályidegenként is üldözött férfi derűs kedélyű, amihez nyilván hozzájárul, hogy ötven évig volt cselgáncs-oktató. Végigkalauzol az egykori zsidónegyeden, amiből most egy nagyobb épületkomplexumot visszakapott a közösség. Három zsinagógát is megmutat. Az egyiket kívülről már bevakolták (Európa kulturális fővárosához mégsem illik egy romos zsinagóga), de belül tökéletesen üres, még a padlózata sincs meg, csak néhány üres kiállítási vitrin árválkodik benne. Az egykori ortodox zsinagógában ma valami laboratórium működik. A harmadik, a nagyzsinagóga (lásd az első képet) szintén elhanyagolt, környékén hajléktalanok ődöngenek, de nem romos. Az épületben kultúrprogramok zajlanak, de szoktak itt néha imádkozni is.

Úgy tűnik, a városban a zsidó örökség hatalmas, a még itt élő zsidó kevés. Az aránytalanság óriási, s ez most kezd tudatosulni.

A harang utcai zsinagóga belseje - 2013 május

A harang utcai zsinagóga belseje – 2013 május

Címkék:2013-06

[popup][/popup]