Jézusom, zsidók Szolnokon?!

Írta: Novák Zsombor Péter - Rovat: Politika

Csupán másfél órányi autóútra lakom országunk fővárosától. Velem is úgy esett a gimnázium befejezte után, ahogyan a legtöbb korombelivel. Az önállósodás és “nagybetűs élet” reményében elhagytam szülővárosamat, és Budapestre költöztem. Kerestem a helyemet, és a sorsom a pesti művészvilágba vezetett.

Novák Zsombor Péter

Ekkor még nem értettem a jelenséget, ami nyilvánvalóan áthatotta a művészek és művészetkedvelők beszédtémáit; szokás volt egy-egy színházi vagy zenei est után arról csacsogni, hogy ki zsidó és ki nem zsidó.

Ennek hatására kialakult bennem egy misztikus kép erről a gyakran emlegetett fogalomról – “zsidó”. De mégis, kik a zsidók? Miért taszítja vagy épp ellenkezőleg, miért vonzza ennyire az embereket ez a téma? Azok a művészek, akik szerettek vélekedni erről, szinte sosem beszéltek vallásról, zsinagógáról vagy Istenről. Bennem viszont – beállítottságomnál fogva – megszületett az igény, hogy eljussak egy zsinagógai istentiszteletre, amire huszonéves koromig nem volt még példa. Egy vallásos ismerősöm invitálására a Vasvári Pál utcai zsinagógban történt a “beavatásom”, egy szombatfogadás alkalmával.

Rohangáló pajeszos gyerekek, kaftános és szakállas férfiak, spirituális kántálás egy furcsa nyelven. Nem ismertem senkit, és nem értettem semmit abból, ami körülöttem zajlott, mégis furcsán otthonosan éreztem magam a zsinagóga falai közt. Csak ücsörögtem a padban, és hallgattam az imádkozást. “Oké, ez tetszik”- gondoltam. Hazamentem a pesti albérletembe, és elkezdtem olvasni. Meg kell tudnom, hogy miről is szól ez az egész. Akkor még nem tudtam, hogy mekkora fába vágom a fejszémet.

Budapesten élve, nem volt nehéz dolgom ismereteket szerezni a témakörben, egyik közösség után következett a másik, idővel pedig a bátorságomat összeszedve már egyedül is elmentem egy-egy istentiszteletre. Ebből az ide-oda járkálásból születtek barátságok, vitaestek, izraeli utak és a velejáró számtalan élmény.

Aztán egy barátnőm felhívott, hogy a rabbiképzőbe jár, menjek el velük Bécsbe egy tanulmányi útra. Mi több, ha szeretnék, jelentkezhetek is a suliba. Igent mondtam. Az út  különösen jól sikerült: tanulás, buli, érdekes beszélgetések, jó fej egyetemi tanárok. A kirándulás után egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy a szabadidőm legtöbbjét a zsidóság tanulmányozásával töltöm, az egyetem honlapján pedig naponta olvasom el a képzési lehetőségeket, így szinte kikövezett út vezetett az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem felé. Ez röviden annak a története, hogy egy szolnoki születésű, nem zsidó neveltetésű ember hogyan keveredik pár hónap alatt egy szekuláris, származásával büszkélkedő művészközegből a kipát hordó, vallásos emberek közé. A folyamat önmagát generálta.

Eközben a családom persze meglepve figyelte, hogy milyen “hóbortnak” hódolok, de én töretlenül jártam ezt az utat, mígnem felvételt nyertem az egyetem  “zsidó közösségszervező” szakára.

Időközben visszaköltöztem Szolnokra. Levelező tagozatos hallgatóként immár második éve járok hetente egyszer, hétfőnként Pestre az egyetemre. Vagyis a zsidósággal töltött óráim legtöbbjét vidéken töltöm. Egy olyan városban, ahol egykor 2500 zsidó élt, ahol két zsinagóga (ortodox és neológ) is működött, ahol a hitközség iskolát üzemeltetett, és ahol a zsidóság szerves része volt a városi életnek. Egy olyan városban, ahol a ma működő hitközség már a kihalás szélén áll, tagjai idősek és betegek.

Magányos út ez. Nem tudom, hogy rajtam kívül hány ember foglalkozik ilyen mélységben a zsidósággal a környezetemben, ugyanis valami oknál fogva nem fúj össze velük a szél. Ezért köteles vagyok a zsidóság iránt tanusított tiszteletemet, kritikai gondolkodásomat és szenvedélyes kutatószándékomat a saját lelki és anyagi erőmből támogatni. Jó kapcsolatban vagyok a helyi hitközség elnökével, aki gyakorlatilag egyszemélyben vezeti ezt a gyengélkedő közösséget. Ő és felesége időnként felhívnak, érdeklődnek a családom hogyléte felől, meghívnak az ünnepi és emlékistentiszteletekre, megkérdezik, hogy mi a helyzet az egyetemen, küldenek egy kalácsot otthonra, “hogy jól lakjon a család” – ahogy szokták mondani. Ilyenkor jó érzés tölt el, viszont zsidó fiatalok, és aktív zsinagógai élet hiányában kijelenthetem, hogy Szolnokon egyedül járom ezt az utat.

És hogyan reagál erre a környezetem? A teljesség igénye nélkül néhány történettel szeretnék válaszolni erre a kérdésre, melyekből a tisztelt olvasó is le tudja magának szűrni, hogy mivel jár a mai magyarországi vidéken egy nyitott fiatalember számára képviselni olyasvalamit, ami még 2019-ben is (amikor már könnyebben szerezhető személyes tapasztalat idegen kultúrákról, akár a zsidóságról is) gyakran furcsálkodás tárgya.

Egy haverom házasodni készült, legénybúcsút szerveztünk neki. Sportoló társaság, egykori jó barátok és cimborák, alkohol, vicces feladatok a városban. Bemegyünk egy helyi kocsmába, és úgy gondoltam, meghívom a még garatra felhajtani képeseket egy italra. Az ünnepelt részegségében odakiabálja a pultosnak, akinek éppen fizetni szerettem volna a kört: “zsidókkal nem barátkozom”.

Összetalálkozom a masszőrömmel az utcán. Beszélgetésbe elegyedünk, furcsa spirituális dolgokat kezd el nekem magyarázni angyalokról, meg a közeledő változásról. Én lelkesen bólogatok, majd így szól: “te ezt biztosan tanulod az egyetemen, elvégre pap leszel, nem?!”

Múzeumok éjszakáján kinyitottuk a ma galériaként üzemelő, egykori nagyzsinagóga mellett található imatermet, ami múzeumi és az alkalmankénti istentiszteletek helyszínének funkcióját tölti be. Meglepően sok látogató tért be az éjszaka során a hangulatos kis-zsinagógába. Érkezik egy nő, látja, hogy kipa van a fejünkön, és megkérdezi: “Ti tényleg zsidók vagytok? Szolnokon vannak zsidók? Idejárok évtizedek óta a szomszédos épületbe sörözni, de még csak nem is hallottam arról, hogy itt lennének zsidók.” (Az imaterem egy épületben található a vendéglátó hellyel.)

Az egykori főnököm megkérdezi, hogy haladok a sulival. Örülök a kérdésnek, és elmondom neki, hogy nagyon szeretek erről tanulni. Erre ő: “ez még jól jöhet nekünk, úgyis a zsidóknál van a pénz”.

Ha édesanyám (aki egyébként nem zsidó) testvérével találkozom, amint meglát, a “Salom alechem” című dalt kezdi énekelni.

Egykori edzőm – erős nacionalista érzelmű ember – hangosan rászól az egyik általános iskolás növendékére, aki sapkában, állva eszik a Tisza-parton: “vedd le a sapkát fiam, mi vagy te, zsidó?!”

Tanítási nap után utazom vonattal későn este haza Szolnokra. Egy MÁV-os dolgozóval kerültem egy kocsiba. Az út során beszélgetésbe elegyedtünk, hétköznapi témákról volt szó. Már szállunk le a vonatról, mikor megkérdi: “te zsidó vagy? Olyanok a vonásaid. Meglepett a kérdés, hiszen ilyesmiről nem esett szó. Mondom neki, hogy tanulok a zsidóságról. Láthatóan örül a válasznak, érzem rajta, hogy folytatni szeretné a beszélgetést. Kérdez vallásról, Izraelről, nyelvről, Bibliáról. Különösen boldognak érzem magam, hogy a városomba visszatérve, későn este, egy ismeretlennel beszélgethetek a szenvedélyemről, minden kérdésének örülök. Ez az idegen – aki egyébként a legnagyobb magyarországi kisebbséghez tartozik – szinte hazáig kísér. Hálát adok az égieknek azért, hogy egy ilyen jóízű beszélgetésnek örvendhetek, és azért, hogy nem érzem hiábavalónak a tanulmányaimat.

Mit lehet mindezekből leszűrni? Butaság lenne a részemről, ha az általam néhol elszomorító, néhol reménykeltő tapasztalások felett azonnali ítéletet hirdetnék. De valami mégiscsak érik bennem ezek hatására. Tudom, hogy az emberi működés alapvető tulajdonságai közé tartozik az idegenek megkülönböztetése, melynek egyszerűen önvédelmi okai vannak. Mégsem értelmetlen azért küzdeni, hogy embertársaink – a véletlenül mellénkszegődők, a bebetonozott véleménnyel rendelkezők, a nyitott gondolkodásúak, az anti- és filoszemiták, a neutrálisok, a hangoskodók, a túl csendesek, az istenhívők és másbanhívők – észrevegyék a világ sokszínűségét, a másságban rejlő tanulási lehetőséget, az önkritika szükségességét, és azt, hogy az emberi fajnak ezen a bolygón, egymás mellett élve kell helytállnia a jövőben. Én arra vállalkoztam, hogy ezt a célt a zsidóságon keresztül szolgáljam Szolnokon. Erre pedig – időnkénti félelmeim és csalódásaim ellenére – egyre büszkébb vagyok.

támogatás