Izraeliként Hollandiában

Írta: Egyed Ilona - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Politika

Identitás, kibuclét, nyelvváltás – Tsafrira Levyvel beszélget Egyed Ilona

Tsafrira Levy

Tsafrira Levy (1951) klinikai pszichológus, költő/író, tizenöt könyv szerzője. Kibucban született és élt 20 éves koráig, 25 évesen költözött Hollandiába holland férjével, aki építésznek tanult. Tsafrira Tel Avivban kezdte és Hollandiában fejezte be egyetemi tanulmányait. Úgy tervezték, hogy tanulmányaik után egy évet Izraelben töltenek, s aztán meglátják, melyik országban folytatják, de Hollandiában mindketten jó állást kaptak, így maradtak. Véglegesen első gyermekük megszületésekor döntöttek Hollandia mellett – olykor ma is vannak kétségei, hogy jó döntést hoztak-e.

Fiatalon költöztél Izraelből Hollandiába, életed java részét az utóbbi országban töltötted. A hollandiai évek miféle identitásváltozással jártak? Beszélhetünk esetedben kettős hovatartozásról?

Amennyiben országokhoz kötődésről van szó, beszélhetünk kettős identitásról, mert a család, férjem és három gyermekem, a pszichológusi szakma Hollandiához köt, s az írói hivatás is, mert már nem tudok izraeli író lenni. Negyvenhárom Hollandiában töltött év után az anyanyelvi írói nyelvemet ma elavultnak tartanák. Ugyanakkor pszichológusként, az akcentusomat hallva, sokszor felteszik a kérdést, honnan jöttem. Nemegyszer, elsősorban moszlim pácienseknél, illetve olyan hollandok esetében, akiknek a szülei a háborúban a nácikat támogatták, meg kellett kérdeznem, ez nem akadály-e részükről a terápiában.

A közösségen alapuló kibuclét után könnyen integrálódtam az  individualisztikusabb holland társadalomba, részben annak is köszönhetően, hogy a szüleim Európából – Németországból és Belgiumból – menekültek Izraelbe, ahol első gyermekükként születtem; az is segített, hogy ifjúkoromban Izraelben több askenázi zsidó élt, mint közel-keleti születésű. Máig erősen kötődöm érzelmileg az országhoz, soha semmilyen módon nem szakadtam el Izraeltől, családomat, barátaimat látogatom, folyamatosan követem, mi történik, reflektálok is mindenféle formában. Hollandiába érkezésem után öt évig levelezője voltam egy izraeli újságnak. Ma már kevésbé tudok azonosulni az országgal. Ahogy korosodom, a zsidó identitás egyre fontosabb számomra, sokkal mélyebben foglalkoztat, mint korábban. Az izraeli nem kérdéses.

Mivel férjem nem zsidó, családi identitásunkat illetően mindennapi életünkben, három gyermekünk nevelésében, több dolgot kellett egymáshoz igazítanunk. Hiába a Hollandiában töltött több mint negyven év, például a mai napig idegenkedve fogadom el a nem zsidó ünnepeket, még akkor is, ha azok már elvesztették vallásos jellegüket. Egyébként a hollandok körében már az első hónapokban megtapasztaltam vicc formájában a rejtett antiszemitizmust. Bár a személyes környezetemben ilyen nem fordult elő soha, erősödése Hollandiában és egész Európában nem kétséges, így mindig volt és van bennem egyfajta készültségi állapot érzése: együtt tartom a holland és az izraeli útlevelemet, arra az esetre, ha rosszra fordulnának a dolgok és menni kell.

Gyerekek Givat Brenner kibucban az ötvenes években (Képünk illusztráció)

Bár az első kibucot több mint száz éve alapították, mi itt Európában még mindig nem tudunk eleget a kibuclétről. Milyen pozitív hatásai voltak a felnőttkorodra, illetve milyen hátrányod származott abból, hogy kibucban nőttél fel?

Pozitív hatásról egyáltalán nem beszélhetek, a tapasztalataimat ilyen kulcsszavakkal tudom leírni: szülői gondoskodás hiánya, ami pedig az alap kellene, hogy legyen, elhagyatottság, mellőzöttség érzése. Nem a szüleinkkel, hanem a korosztályunknak megfelelő gyermekcsoportban éltünk. Szüleinket naponta csak pár órára délután láthattuk, illetve szombat reggel. A legfontosabb életszakaszunkban, gyerekkorban nem kaptuk meg azt a szeretetet, törődést, azt a személyes figyelmet, a bizalomépítésnek, a biztonságos kötődésnek a lehetőségét, ami az egészséges személyiségfejlődéshez elengedhetetlen. Noha az életem jól alakult, a hiányérzet örökre bennem marad. Három kibuctársammal évente találkozom, ketten közülük, akik ugyancsak a kibucban születtek, ugyanígy éreznek, a harmadik 15 évesen érkezett közénk, nála kevésbé érzékelhető a kibucnak ez a hatása (azóta változtak a körülmények és a módszer, nem csoportokban, hanem a szülőkkel együtt élnek a gyerekek).

Nekünk azelőtt kellett szociálisnak lennünk, mielőtt ehhez a kellő szeretet-alapot megkaptuk volna. Közösséginek lenni nem választás, hanem kötelezettség, életmentő alkalmazkodás volt. Az egyéni képességeink és vágyaink nem kaptak figyelmet, hiányzott a visszajelzés. A csoportidentitás és csoportmorál előbbre való volt az egyén identitásánál. Mindennek köszönhetően kifejlesztettem magamnak egy rejtett individuumot, titokban naplót írtam, így kerestem a saját egyéni utamat. A napló a magammal hadakozás dokumentuma is, hogy miért nem tudok elég közösségi lenni, miért vagyok egoista, miért vannak a csoportnormától eltérő vágyaim, álmaim. A legfontosabb, amit ezekben az években tanultam: csak magamra számíthatok. Ez akkoriban annyira rögzült bennem, hogy ma is nehezen tudok szabadulni ettől az érzéstől.

Azt is megtapasztaltam, milyen egy nem átlagos, sajátos állapotú gyerek élete a kibucban. Húgom Asperger-szindrómával született, nagyon sokat szenvedett a meg nem értés, a hibás diagnózis miatt. A csoportjában sokszor csúfolták, sőt egy bizonyos időszakban titokban kiközösítették. Az a vágyam, hogy őt segítsem, lehet, hogy a pályaválasztásomban is szerepet játszott.

Pályád is kettős. Pszichológus vagy és költő/író. Hogyan kezdődött az utóbbi? Milyen szerepe volt édesapádnak, Zeev Levy elismert filozófus professzornak, számos, többek között Spinozáról, Rosenzweigről, Levinasról írt könyv szerzőjének abban, hogy írni kezdtél?

Apám egyik első inspirációs forrásom volt, intellektuálisan erősen kötődtünk egymáshoz. Filozófiát is végeztem az egyetemen, de más irányba indultam. Verseket már 7-8 évesen írtam, s gyakran a kamaszkori naplóimban is található belőlük. 18 évesen küldtem el először a verseimet egy elismert költőnőnek, s nagyon empatikus választ kaptam, ugyan nem ítélte meg őket pozitívan, de további próbálkozásokra ösztönzött. Folytattam is, versekkel és novellákkal. Hollandiába költözésem után a kezdeti években anyanyelvemen elbeszéléseket is megjelentettem.

Későbbi publikációid már mind holland nyelvűek. Az írói nyelvváltás döntés volt részedről vagy természetes módon történt meg, az integrációd részeként, a holland nyelv egyre mélyebb ismeretének köszönhetően?

Teljesen természetes módon történt, Hollandiában éltem, itt tanultam, később dolgozni kezdtem, a nyelv magas fokú ismerete szakmai és személyes téren is feltétel volt. Erről a kérdésről, a nyelvváltó írókról írtam is egy esszét. Elsősorban holland irodalmat, illetve holland fordításban olvastam irodalmat, hiszen a holland nyelvi készségemet kellett fejlesztenem. Aztán megjelent az első holland nyelvű versem, s holland nyelven folytatódott a pályám. Akad azért néhány héberül írt, irodalmi magazinban közreadott versem.

Mennyire van jelen a zsidó identitás a műveidben?

Legkevésbé a verseimben van jelen. A prózai munkáimban mindenképpen megnyilvánul valamilyen formában. A fiataloknak szánt két könyvem – Hadassa, Tamar – esetében például a Biblia bizonyos fejezetei jelentik a keretet. Hadassa című ifjúsági regényemet kicsit saját helyzetem is formálta, idegenként egy másik országban, megőrizve a saját identitást, mint Eszter Perzsiában. Ebben a könyvemben pszichológiai nézőpontot is érvényesítettem. Bár a pszichológusi és írói pályám párhuzamosan futott, írás közben igyekeztem a pszichológusi ismereteimet és tapasztalataimat tudatosan távoltartani. Ez természetesen nem mindig sikerült, előfordult, hogy épp a klinikai munkám inspirált.

Tamar című ifjúsági regényem témaválasztását is egy páciensem esete befolyásolta, a szexuális erőszak kérdése: Tamart féltestvére, Amnon erőszakolja meg a regényben. Első felnőtteknek írt, Sarabande című regényem kettős hovatartozásomról is árulkodik, s bizonyos szálai a Soához vezetnek; s még a tematikájában legtávolabbi Maya-misztérium című regényemben is, ha másképp nem, egy izraeli párral való alkalmi találkozás formájában megjelenik. Egy másik regényemben, amelynek helyszíne egy zsidó idősek otthona, meghatározó a zsidó gondolkodás és humor. Nem tudok úgy prózát írni, hogy izraeli vagy valamilyen zsidó vonatkozása ne legyen a témának. A legnyilvánvalóbb módon az egyik operalibrettómban van jelen, amelynek alapja a 15. századi Guglielmo Ebreo zsidó itáliai táncos, koreográfus élete, aki egy reneszánsz udvarban szolgálva, kikeresztelkedett és keresztény nőt vett feleségül. René Samson holland zeneszerző írta az opera zenéjét, s bemutatásra vár.

Az utóbbi időben aktívabb lettél a zsidó közösségben is, s érdekes cikket publikáltál a JagDaf zsidó folyóiratban, amely több érintettel történt beszélgetésen alapul: a groningeni holland zsidók és az itt élő izraeliek érzékelhető távolságának áthidalásáról.

Többrétegű, nehéz kérdés, hiszen a legtöbb esetben a referenciapontjaink sem azonosak. Az európai zsidók többségének a Soá jelenti ezt, nekem a több ezer éves zsidó múlt, amelynek egyik modern kori rettenetes fejezete a Holokauszt, de vannak a zsidó történelemnek egyéb fontos fejezetei is. Most a saját családom története foglalkoztat, elkezdtem felkutatni és feldolgozni, már csak azért is, hogy a gyermekeimnek továbbhagyományozhassam. 270 évről van szó, fontos része a Soá, Izrael és a kibucmozgalom is. Németországban is kutattam, s a talált anyagokból dokumentumkötetet készítek a családomnak, bizonyos részek pedig lehetséges regényalapanyagként formálódnak bennem.

Tsafrira Levy honlapja

támogatás

Címkék:Tsafrira Levy