Izrael-szimpatizáns nem-zsidók, akik barátságokat veszítettek el a háború miatt

Nicole Lampert, a Jewish Chronicle újságírója a 2023 októberében kitört háború családokra, barátságokra vagy munkahelyi kapcsolatokra gyakorolt hatását járta körül. Olyan briteket mutat be, akik nem-zsidó származásuk ellenére is kiálltak Izrael mellett, és elutasítják az antiszemitizmust.

A végeredmény borítékolható: sokan számoltak be arról, hogy a környezetük ellenségessé vált velük szemben az Izraellel való szolidaritásuk miatt, illetve amiatt, mert nem értenek egyet a környezet zsidóellenességével. A háborúban álló felek melletti szimpátia azokat is elválaszthatja egymástól, akiknek nincs közvetlen érintettségük a konfliktusban.

A 69 éves Geoff Baker mindig büszke volt arra, hogy apja a 1930-as években a londoni East Enden a zsidókat bántalmazók ellen harcolt. Az újságíróként, majd Paul McCartney PR-osaként dolgozó Geoffnek szintén sok zsidó barátja volt. Egyik legmaradandóbb emléke a zsidók holokauszt- traumájáról az, amikor McCartney megtudta, hogy a német koncerthelyszín, ahol játszani készült, Hitler kedvenc szórakozóhelye volt, és Geoff szemtanúja volt Paul zsidó származású felesége, Linda megrázkódtatásának.

2023. október 7-én Geoff sokkoltan írt a Facebookra, és kitette a „Kiállok Izrael mellett” keretet a profilképére. Ezt két barátja is zokon vette, és a vitáik egyre keserűbbek lettek: „Olvastam egy cikket egy nőről, akit lefejeztek a Hamász terroristái, miután megpróbált ellenállni, hogy ne tudják megerőszakolni.

Leírtam a borzalmat, ők pedig olyanokat kérdeztek, hogy »És 1948?«, meg hogy »Láttad, hogy az izraeli telepesek mit műveltek?!« Én erre azt válaszoltam: »Ha nem akarod Hirosimát, ne csinálj előtte Pearl Harbort.«

Hetekig ment ez, minden vita a Facebook-oldalamon zajlott. Rájöttem, hogy akaratlanul is platformot nyújtok a nézeteiknek. Úgyhogy letiltottam őket, és azóta nem beszélünk, pedig egyikük az iskolás korunk óta a barátom volt. Körülnézek, és félek ettől az új normalitástól, ahol elfogadhatónak számít az antiszemitizmus. Nem értem, miért nem tesz senki semmit ellene.”

Geoff – régi barátom – egyike volt azoknak, akik válaszoltak, amikor a Facebookon arról érdeklődtem, vannak-e nem zsidók, akik összevesztek valakivel a gázai konfliktus miatt.

A zsidók közül alig ismerek ilyet. De én arra voltam kíváncsi, hogyan válhatott ez a kérdés ennyire mérgezővé azok számára is, akiknek nincs közük a kétezer mérföld távolságban zajló háborúhoz, mégis felrúgják miatta a barátságaikat. A háború a saját életünkre, politikánkra gyakorolt hatása is önálló életet kezdett élni.

Háromszázötven komment érkezett, és rengetegen megosztották a posztot. A többnyire fájdalmas hozzászólásokban sorra írták le, hogyan vesztek össze a barátokkal, a testvérekkel, a gyerekeikkel, sokszor visszafordíthatatlan mértékben.

Privát üzeneteket is kaptam olyanoktól, akik féltek nyilvánosan kimondani, hogy mit éreznek. Sokaknak állandó fájdalmat jelent mindez, ugyanakkor félnek attól, hogy még jobban kiközösítik őket ebben a fekete-fehér értékrendű világban.

De gyógyír is volt ezekről olvasni: zsidóként gyakran magányosnak éreztem magam az egyre ellenségesebb légkörben. Ám ezek az emberek – idegenek – kiállnak értünk, és ezért néha szörnyű árat fizetnek. Olykor még az anticionista zsidókkal is vitába keverednek. A válaszok azt is megmutatták, hogy milyen mély antiszemitizmus lappang a felszín alatt; és azt is, hogy miket mondanak egymás között a nem-zsidók, amikor nincs a közelükben zsidó.

 

A brit baloldal

„Azt mondják rám, hogy szélsőjobboldali lettem. Pedig a politikai nézeteim nem változtak, csak hiszek abban, hogy lehet valaki baloldali és szocialista anélkül is, hogy antiszemita lenne.”

A 61 éves Joan (nem ez a valódi neve) 16 éves kora óta tagja a brit Munkáspártnak. A balszárnyhoz tartozott, Jeremy Corbynra szavazott, bár már a 2019-es választás előtt is aggasztotta, hogy Corbyn összeesküvésnek állítja be a pártban tapasztalható antiszemitizmus vádját.

Október 7. másnapján Joan azt látta, hogy párttársai a WhatsApp-csoportban már szervezik is az izraeli nagykövetség elé összehívott pro-palesztin tüntetést. „Mindig felszólaltam a rasszizmus és az antiszemitizmus ellen, és sokkolt, hogy a helyi Munkáspárt és az önkormányzat részéről semmilyen közlemény vagy reakció nem érkezett október 7-ről.”

Néhány héten belül a kollégái határozatot nyújtottak be Izrael elítélésére. A kérését, hogy ítéljék el a Hamászt is, figyelmen kívül hagyták, és hisztisnek nevezték őt. Végül kilépett a pártból, pedig az az egész életében fontos volt a számára.

„Olyanok, akikkel annyi mindenen mentem keresztül, ma átnéznek rajtam. A barátaim meg szokták mutatni, milyen kommenteket írnak rólam a WhatsAppon. Azt mondják, szélsőjobbos lettem. Pedig a nézeteim nem változtak.”

Az 57 éves, északkeleti származású Bella 18 évesen lépett be a Munkáspártba, de már a Corbyn-korszakban érezte, hogy baj lesz. Barátai akkor kezdtek tőle eltávolodni, és a háború majdnem tönkretette a legszorosabb barátságát is: „Az a barátnőm, aki az esküvői tanúm volt, eleinte támogatta Izraelt, de ahogy teltek a hetek, egyre inkább azt mondogatta, hogy nem tetszik neki, ami ott történik. Próbáltam információkat küldözgetni neki, de ő a BBC-t nézte, és volt egy zsidó ismerőse is, aki gyűlöli Netanjahut” – meséli Bella. Ő ekkoriban kezdett el Dávid-csillagos nyakláncot hordani, hogy kifejezze a zsidókkal való szolidaritását.

„A BBC-vel az a baj, hogy sokszor kihagyják a kontextust. Ha bemondják, hogy „Izrael 28 palesztint megölt egy légicsapásban«, lehet, hogy az tényszerű, de nem teszik hozzá, hogy mindez egy rakétatámadás megtorlásaként történt. Hónapokon át folyamatosan azokról a szörnyűségekről szólt a híradás, amelyeket állítólag Izrael követett el. A barátnőm végül eljutott oda, hogy az Izraelt támogatók csecsemőgyilkosok. Régebben naponta beszélgettünk, de a vitáink annyira elmérgesedtek, hogy megállapodtunk: nem beszélünk róla többé. Ez hatalmas falat húzott közénk, és ma már csak néhány havonta társalgunk.”

 

A feminista mozgalmak

Kate McDonald, a 62 éves ausztrál nő erről számolt be: „A barátaim, akik mindannyian művészlelkű, balos emberek, azzal vádoltak, hogy egy népirtó államot támogatok. Volt egy barátnőm, akivel a kutyák iránti rajongásunk hozott össze. Kemény, egyenes ausztrál nő volt, mégis szakított velem a háború miatt. Hiányzik. A feministák cserbenhagytak. Évtizedekig harcoltunk azért, hogy a törvény komolyan vegye a nemi erőszakot, ám amikor zsidó nőket erőszakoltak meg, hirtelen már nem is számított bűncselekménynek a szemükben. Már nem nevezem magam feministának. Sosem fogom megérteni a világ zsidógyűlöletét, és különösen fáj, hogy Ausztráliában a baloldalon tört felszínre, ami amúgy is kicsi és gyenge. Az anticionizmus ajándékká vált a számukra; valamivé, ami köré szerveződhetnek.”

A háború mélyen megosztotta a feminista közösséget is. A radikális FiLiA szervezet bejelentette, hogy jövőre nem rendezik meg a konferenciájukat, mert még mindig a tavalyi, brightoni rendezvény utóhatásait kezelik, ahol verekedés tört ki a pro-Palesztina és pro-cionisták között.

„Azon vitatkoztak, hogy a nadrágján lévő vér miből származott”, mondja Freya Papworth 41 éves pszichoterapeuta és bántalmazást túlélő nő, aki a radikális feministák között tevékenykedett, és a FiLiA önkéntese volt. „Ami sokkolt október 7. után, az a feminista WhatsApp-csoportok teljes csendje volt. Nem következett az általában szokásos reakció, hogy akkor most hol fogunk tüntetni, vagy hogyan támogatjuk a nővéreinket. A csend után kezdtek kialakulni a különböző oldalak. Nem is értettem, mibe csöppentem, amikor láttam, hogy azon vitáznak, az izraeli nő nadrágján lévő vér nemi erőszakból származott-e, vagy a bilincsek horzsolták fel a bőrt. Ez nem feminizmus volt,vagy legalábbis nem az a feminizmus, amit ismerek.”

Freya kézműves (varrás, horgolás, kötés) feminista csoportot vezetett, amelynek menedékhelynek, örömforrásnak kellett volna lennie. „De hirtelen cenzúra lett – meséli. – Suttogás, elhallgattatás. Amikor az antiszemitizmus ellen posztoltam, azt mondták: töröljem. Azt, aki akár kicsit is cionista, szörnyű embernek állították be.”

Freya végül lemondott a FiLiÁ-ról. „Ugyanaz vagyok, aki voltam – de már nem nevezem magam radikális feministának.”

 

A muszlim közeg

Ahmed 60 éves orvos, pakisztáni apától és brit anyától származik.

„Lehet, hogy általánosítás, de szerintem a legtöbb muszlim antiszemita – állítja. – Pakisztánban már az iskolában is azt hallottuk, hogy az izraeliek és a zsidók gonoszak. Emlékszem, a tanárom azt mondta: »Az izraeliek mindig bosszút akarnak állni.«”

„Sok muszlim páciensem van, vallásosak és nem vallásosak is: mindannyian ugyanúgy mániákusan »népirtásról« beszélnek, és arról, hogy a cionizmus ördögi. Ez megmutatja, mennyire erős a fundamentalista iszlám egy része az Egyesült Királyságban.”

Ahmed – aki ma már aposztata, és nem tartja magát muszlimnak – korábban inkább sajnálta a palesztinokat, például a Nákbát tragédiának tartotta. „De október 7. után azt láttam, hogy a háború mennyire szabadjára engedte a brutális antiszemitizmust.”

Elkezdett utánaolvasni a konfliktusnak, John Spencer és Andrew Fox katonai szakértők posztjait követte. Rájött, hogy rengeteg dolog, amiért az emberek dühöngenek, egyszerűen nem igaz. Amikor erről posztolt, egy gyerekkori barátja támadta a legélesebben. Le kellett tiltania. „Tucatnyi Facebook-ismerőst veszítettem, főleg Írországban. Az unokatestvéreim – 27-en vannak a pakisztáni ágról – megszállottjai a konfliktusnak. Ez nem meglepő, de nagyon lehangoló.”

 

A jóléti és a „spirituális” közösségek

Lisa Li 41 éves traumalégzés-specialista több alkalommal járt Izraelben, és sok izraelit ismert meg az utazásai során. „Klienseket is veszítettem, mert kiálltam Izrael mellett, de főleg ismerősöket, barátokat, kollégákat. Elképesztően pusztító volt látni a naivitást, a gyűlöletet és a hibáztatást. Folyamatosak az apró szurkálások, támadások. A kommunikációképtelenség. A barátok elvesztése mindent megváltoztatott bennem. Olyan emberek fordultak ellenem, és olyanok mondták, hogy hülye vagyok, akiket mindig is ismertem. Volt egy férfi a közösségből, aki így kezdte: Miért állsz ki azok mellett a zsidók mellett, akik gyűlölnek téged? Aztán következett az, hogy az askenáz zsidók nem is igazi zsidók, és hogy ők ölték meg Jézust. Az antiszemitizmus annyira mélyen ül ezekben az emberekben, hogy nincsenek is tudatában a gyűlöletüknek.

Azt is mondták, hogy »Miért hallgatnék egy gyermektelen, iskolázatlan nőre, akinek semmit sem sikerült elérnie az életben?«

Sokkoló volt. Úgyhogy maradtak a zsidó barátaim, az izraeli barátaim.
Nekem az, hogy kiállok mellettük, olyan, mintha fényt gyújtanék – csak ez a fény sokak »árnyékát« előhívja.”

 

Az egyetemeken való kiállás

Ciara, a 21 éves, terrorizmus és ellen-terrorizmus mesterszakos hallgató még a történelem alapszakán kezdett el foglalkozni az antiszemitizmussal.

Felidézi, hogy egy barátja így szólt hozzá a könyvtárban: „Emlékszel, amikor a háború elején Netanjahu olyan betegnek tűnt? Most pedig gyerekeket öl, és mintha a gyerekek vére fiatalítaná. 

Megdöbbenve kérdeztem: Épp arról az előadásról jövünk, ami a vérvádról szólt. Te is ott ültél, most meg ezt mondod?! Erre a fiú csak annyit felelt: Én csak Netanjahut utálom.”

Ciara elkezdett a közösségi médiában arról posztolni, hogy a Hamász következetesen elutasított minden békejavaslatot. Ezután tömegesen követték ki, olyanok is, akikkel évek óta barátok voltak, akikkel együtt lakott.

„A kávézóban, ahol dolgozom, a kollégák arról beszéltek, hogy milyen borzasztó a népirtás. Megkérdeztem tőlük: És mi történt október 7-én? Visszakérdeztek: Miért, mi történt?

A legtöbben TikTok-videókból tájékozódnak, főleg az Al Jazeera klipjeiből. A »gyerekgyilkosság« mantrát ismételgetik, de amikor megkérdezem, mi a véleményük az iraki vagy afgán civil áldozatokról, csak vállat vonnak. Számomra ez egyértelműen antiszemitizmus.”

A legabszurdabb, hogy az egyik régi barátja – aki szakított vele – ma diverzitási és inkluzivitási gyakornokként dolgozik.

Ciara magányos, de kitartó. Barátai többnyire zsidók vagy olyan nem zsidók, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak.

Volt egy nem-zsidó barátnője, anglisztika szakos: „Egy előadáson a tanár hosszan magyarázta, hogy Izrael »koloniális állam«. A lány jelentkezett, és azt mondta, hogy a zsidók őshonosak Izraelben. A tanár erre az egész osztály előtt rászólt: Nézzék! Egy cionista! A barátnőm összeomlott. Ma már jobban van, de akkor borzasztóan érezte magát.”

 

A barátok és a család

Oliver, a 46 éves textilipari szakember ezt írta nekem:

„Egy ismerősöm, aki látta a pro-izraeli posztjaimat, így reagált, szinte köpve: Tudod mit? Pont olyan vagy, mint egy közülük.

Egy régi barátom azt az üzenetet küldte, hogy Gáza éhezésének tagadása éppoly aljas, mint a holokauszt tagadása.

Más pedig ezt: A szemed vak, a lelked pedig elsötétült.

A családban is mérgező lett a légkör: anyám megtiltotta, hogy politikáról beszéljünk a családi WhatsApp-csoportban, miután a sógorom és a bátyám dühösen reagáltak egy antiszemitizmusról szóló cikkre.”

Azonban pozitív változás is történt, egy régi iskolatárs, aki évek óta kerülte vele a kapcsolatot, elkezdte lájkolni Oliver posztjait. Privátban üzenni kezdtek, és kiderült, hogy az ismerős az iskolás évei alatt végig titokban tartotta, hogy zsidó.

 

Családi válságok

Sara ezt írta: „Volt egy pillanat, amikor azt hittem, a házasságomnak vége, és nem túlzok. A férjem nem szereti a konfliktust. Elítélte október 7-ét, de aztán nagy hatással volt rá a BBC háborús tudósítása. Dühös volt, amiért Izrael-párti tartalmakat osztottam meg egy félig zsidó barát támogatására.”

Emmát népirtás-pártinak nevezik a gyerekei, ezért nem beszélgethet velük Gázáról. „Barátokat lehet engedni elmenni. A gyerekeidet nem.”

Diane erről számolt be: „Összevesztem a férjem családjával a háború miatt, pedig abszolút műveltek, mindig tiszteltem a gondolkodásukat. A családban én vagyok az egyetlen, aki Izrael mellett áll. Azt nem értem, miért érzik ezt a konfliktust annyira a magukénak, amikor érzelmileg semmi közük hozzá. Rettegek az idei karácsonytól!”

A kiadónál dolgozó, 50 éves James – akit egy barátja magyarázat nélkül letiltott – szerint a Brexit, a pandémia és a közösségi média fekete-fehér gondolkodásmódja erősödött tovább.

„A pandémia alatt izolálódtak az emberek, és a közösségi médiában kerestek olyanokat, akik visszaigazolják a véleményüket. A valós világban sokkal kevésbé válogatjuk meg a kapcsolatainkat. Olyannyira hozzászoktak a visszhangkamrákhoz, hogy az álláspontjaikat vitathatatlan erkölcsi abszolútumoknak tekintik. Aki nem ért velük egyet, az rosszindulatú, és ártani akar. A pandémia felerősítette az összeesküvés-elméleteket is, és ezek mindig az antiszemitizmusban gyökereznek. Ez a gyűlölet annyira mélyen ül a nyugati kultúrában, hogy az emberek újra és újra elismétlik anélkül, hogy észrevennék.

Hányszor halljuk: »Izrael gyerekeket öl«, miközben nem mondják ugyanezt Oroszországról, Szudánról vagy Szíriáról.

És ha valaki igazán törődne a palesztinokkal, nem támogatná azokat a politikai csoportokat, amelyek szó szerint ünneplik a saját civil halottaikat.

Amikor az emberek elkezdik nekem megmagyarázni, mit jelent a »Free Palestine«, akkor jól észrevehető, hogy a fő mozgatórugó a zsidó állam gyűlölete.” (Jewish Chronicle)