Identitásválasztások és határátlépések – Amszterdamtól Ciszjordániáig

Arnon Grunberg, a New Yorkban élő, holland zsidó prózaíró regényei hasonló élményt kínálnak, mint a valós idejű stratégiai számítógépes játékok. A szerző először felrajzolja a játékteret és a szereplőket, aztán amikor az olvasó kezdi otthonosnak találni a terepet, és úgy érzi, átlátja a karakterek közötti viszonyrendszert, Grunberg borítja a játékasztalt.

A szerző ezt számos jól bejáratott technikával éri el: néhol egy-egy új szereplő színre lépése rajzolja újra dominóelvszerűen a viszonyokat, máskor a cselekmény vezet olyan földrajzi-geopolitikai helyszínekre, ahol a kiindulópont szabályszerűségei többé már nem működnek. Olykor pedig a regényhősökről derül ki, hogy nem azok, akiknek eredetileg hitte őket az olvasó. E mögött rendszerint a szereplők tudatos döntése, identitásválasztása áll. Minden változás újabb változásokat indít el, mígnem valamiképp visszaáll a rendszer egyenúlya – ezt a folyamatot követik végig Arnon Grunberg regényei, amelyek a viszonyrendszer-dinamika logikai játékának örömén túl számos továbbgondolnivaló kérdést is kínálnak az olvasó számára.

A magyarul 2019-ben megjelent Anyajegyek látszólag egyértelmű képlettel indít: van egy elvált, negyvenes pszichiáterünk, Otto Kadoke, aki Oscarnak szólíttatja magát, és egyedül él folyamatos gondozásra szoruló, idős édesanyjával. Kadoke szakterülete az öngyilkosság-megelőzés, pontosabban az esetek kezdeti elbírálása: „A sürgősségi pszichiátrián az a feladata, hogy – mindig egy kollégájával párban – diagnózist állítson fel az eléjük kerülő esetekrôl. Azt kell megállapítania, hogy az illető beteg veszélyt jelent-e önmagára vagy a társadalomra, illetve önmagára és a társadalomra nézve – bár ha jobban megnézzük, akkor az, aki veszélyt jelent a társadalomra, értelemszerűen önmagára is veszélyt jelent, és fordítva. Kadoke dönti el, hogy a beteget akár akarata ellenére is kórházi kezelés alá kell-e vetni. KBU. Kényszerbeutalás. Szereti a szakzsargont, mert olyan varázsigeszerű, olyan megnyugtatóan személytelen.” (14.)

Ez a személytelenség, a korlátozott tevékenységi kör, valamint a vele járó, látszólag limitált felelősség egészen kényelmes szakmai életet biztosí Kadoke számára – elvégre feladata nem a beteg megmentése, hanem csupán a beutalásról szóló döntés meghozatala, amely után végeredményben semmilyen tennivalója sincs a páciensekkel.

Mígnem a Gerstenfeld-eset mindent felforgat. A páciens az ötvenes éveinek végén jár, Dél-Amerikából tért vissza Hollandiába, és Kadokéék azok után kerülnek kapcsolatba vele, hogy a férfi búcsúlevelet ír a barátainak, akik riasztják a háziorvosát. Kadoke és kollegája úgy ítélik, semmi ok a kényszerbeutalásra, elvégre Gerstenfeld „kiváló betegségbelátással” rendelkezik, és „már megbánta azt a levelet” (85.) Három nappal később azonban a férfi öngyilkosságot követ el. Ez az esemény aztán – kissé késleltetett reakcióval – alapvetően újrafogalmazza Kadoke viszonyát saját szakmájához.

Előtte azonban nem csak Kadoke szakmai életében, hanem otthoni mindennapjaiban is jelentős változások történnek. A pszichiáter egy napon egy szál törülközőben találja az anyja mellé felbérelt nepáli gondozónőt, Rose-t, aztán hirtelen gerjedelmétől hajtva, magáévá teszi a lányt. A Rose barátjától, Darkótól kapott ütlegen túl az afférnak az a további következménye, hogy a pszichiáter kénytelen lesz újabb idősgondozót találni anyja mellé. Ami egyáltalán nem olyan egyszerű, ugyanis Grunberg az anya esetében is szolgál egy előre nem látható identitáscsavarral. A gondozójelölt nem vállalja a megbízatást, miután rájön, hogy a mama „fütyis anyuka”, lévén, hogy – mint Oscar elbeszéli a gondozónő-jelöltnek – felesége halálát követően az apa „még az ágyából sem volt hajlandó kikelni, miközben semmilyen gyógyszerre és kezelésre nem reagált; ez egyébként tisztán mentális probléma volt, a fizikai állapota akkor még semmilyen kívánnivalót nem hagyott maga után. Csak az után kezdett valamelyest javulni az állapota, hogy egyik reggel felvette elhunyt neje, vagyis anyám ruháját. A magam részéről úgy tekintek erre, mint a komoly depresszió kezelésének egy különösen kreatív módozatára. Apám azóta tökéletesen feloldódott az új szerepében, gyakorlatilag valóban átváltozott anyámmá.” (73.) Tehát Kadoke „anyja valaha az apja volt, és ebből kifolyólag még mindig rendelkezik fütyivel”, mely szerv „az egyébként mindenben megtagadott múlt egyetlen maradványa”. (87.)

Amikor Oscar feltárja az anyává átvedlett apa történetét Betty előtt, az alkalmat teremt arra is, hogy Grunberg előrukkoljon egy kiváló példával azokra az abszurd világnézeti-intellektualizáló eszemfuttatásokra és párbeszédekre, amelyek oly jellemzőek írásművészetére, és amelyek oly dinamikusan és természetesen szólalnak meg a szerző hűséges fordítója, Wekerle Szabolcs kiváló magyarításában:

„– Van valami kifogása a transzszexualitással szemben? – kérdezi óvatosan Kadoke. Szeretné a legtöbbet kihozni a helyzetből, ezért tudnia kell, egészen pontosan mi az, amit az idősgondozó abnormálisnak tart.

– Jaj, dehogy! – A nő ezt olyan határozottan vágja rá, ami meglepi Kadokét. – Én nem diszkriminálok senkit. A melegfelvonulásokon is mindig a transzvesztiták tetszenek a legjobban, de ebben a korban akkor is zavar. Megérti ezt?

Vajon segíteniük kellene a mamának? Még mindig a vécén van.

– Szóval ebben a korban zavarja, értem. Mit tehetnék – kérdezi Kadoke, és egyre csak egy jó cigaretta jár az eszében –, hogy eljöjjön dolgozni hozzánk? Ha nem is tovább, de legalább addig, amíg túl vagyok a kezdeti nagyon nehéz időszakon? Mit tudnék kínálni, és mit tudnék tenni annak érdekében, hogy otthon érezze magát nálunk? És hogy elfogadja az anyámat? Olyannak, amilyen. Ilyen hibásnak. Olyan anyának, aki egykor apa volt. Olyan anyának, aki egy kétségtelenül mindenki számára meglepő módszerrel lett úrrá súlyos depresszióján.

Betty transzszexualitással szembeni toleranciája tehát feltehetően életkorfüggő, ahogyan az maga a szexualitás is. Társadalmi elvárás, hogy az embernek bizonyos kor után már ne legyen köze a szexualitáshoz, ahol addig szexuális nyomorúság volt, ott attól fogva nincs semmi, legfeljebb enyhe megkönnyebbülés, a boldogító tudat, hogy egyelőre sikerült megúszni a prosztata- vagy mellrákot. Szex már, rák vagy egyéb halálos betegség még nincs: fölöttébb szerencsés köztes állapot.” (74.)

Ebbe a helyzetbe érkezik egy újabb szereplő: Michette Dubois, a szuicid fiatal nő, aki nek köszönhetően Kadoke újrafogalmazza az öngyilkosság-megelőzésről mint hivatásról vallott felfogását: “mi nem azért vagyunk, hogy megértsük az embereket. A mi dolgunk az, hogy megelőzzünk valamit.” (106.) Kadokéban ros hásáná idején fogan meg az alternatív öngyilkosságmegelőző terápia ötlete, miszerint azzal adhat új értelmet Michette életének, hogy magához költözteti, idősgondozó, valamint sófár-megszemélyesítés gyanánt: „Zsidó újév van. Anyám hallani szerette volna a sófárt. Az egy kosszarv, amelyet megfújnak zsidó újévkor, de nem jött össze. Nincs otthon kosszarvunk, és amúgy sem tudnám megfújni. Felébreszteni Istent, magunkba szállni, ezért szoktuk megfújni a kosszarvat. Már nem tudom pontosan. Életről és halálról van szó, a sófár az utolsó esély. Ezért viszlek magammal. Te is valamiféle utolsó esély vagy, úgy élsz, mintha el akarnád játszani az utolsó esélyedet is. Ha anyám meghall téged, nem is lesz már szüksége a sófárra, mert benned gond nélkül felismeri a kosszarvat.” Jellemzően grunberi fordulatként Michette mindebből azt a tanulságot szűri le, hogy Kadoke anyja biztosan nagyon örülne egy éneklő karácsonyfának (219.) A nem szokványos terápia végül váratlan fejleményekhez vezet: egy idő után Kadoke, a mama és Michette a lány szüleinek szállodájába költöznek. Így a szakmai kihívás, valamint a mama gondozásának kérdése is megoldódni látszik.

Érdekes rétege a regénynek az, hogyan viszonyul Kadoke a zsidóságához. Első látásra úgy tűnik, sehogyan, mármint azon túl, hogy zsigerből elutasítja, ha valaki a „privilegizált csoportok” tagjaként tekinti. Oscar a nepáli gondozónővel lebonyolított aktust is a kolonializmus egyik formájának tekinti –„ott áll a mama fürdőszobájában, mint valami trópusi orvos, gyarmattartó a saját hazájában, aki elveszi, amire szüksége van, ami talán épp a kolonializmus legtalálóbb meghatározása: elvenni, amire szükségünk van” (30.) –, és ha „lefehérezik”, azonnal tiltakozni kezd. Wokeizmus-kritika Grunberg-módra. Kadoke volt felesége egyébként házasságuknak köszönhetően tért be, és válásukat követően sem szűnik meg gyakorolni a zsidó vallást, ami számtalan sete-suta helyzetre és jellegzetesen grunbergi dialógusra teremt alkalmat a regényben, amelynek fő mondandóját talán ekképpen lehetne összefoglalni: Nem meghalni önmagában nem elégséges cél. Úgy kell élni, hogy érdemes legyen nem meghalni.

A fentiekből logikusan következik, hogy a regény folytatása, a magyarul 2023-ban megjelent Megszállt területek éppen a zsidósághoz való viszony révén helyezi új kontextusba – valamint földrajzi-geopolitikai és társadalmi szempontból is merőben más környezetbe – Kadoke és szülője életét. A Megszállt területek nem csak a jelképes, hanem földrajzi értelemben is a határátlépések története. A játéktér átrajzolását Grunberg azzal kezdi, hogy – egyfajta bizonyítékként Kadoke terápiájának sikerére – az első fejezetek egyikében Michette meglép új, szintén nála idősebb szeretőjével. Talán eme fejlemény sokkjának is szerepe van abban, hogy Oscar anyja hirtelen úgy dönt, visszaváltozik apává: „Nem vagyok fütyis anyuka! – kiáltja mama. – Ne kínozz ezzel a hülyeséggel! Végre kinyílt a szemem.” (23.) Az imigyen férfivé visszavedlett szülő mellé idősgondozó is akad, Rianne személyében, akire a filoszemitizmus egy küldetéstudatos, egszersmind végletekig leegyszerűsített változata jellemző: „Tisztában vagyok vele, és kimondottan büszkévé tesz, hogy segíthetek a kiválasztott nép gyermekeinek. Örömmel vállalom a munkát, a Keresztények Izraelért segélyszervezet tagja vagyok, negyedévente bevásárolok gyertyából és szappanból, amit aztán az országukba küldenek. Mert ha körülnézek a világban, nyilvánvaló, hogy maguknak arra az országra nagyon is szükségük van.” (24.)

Ebbe a helyzetbe toppan be Anat, Kadoke sokadunokatestvére Izraelből, amely ismeretség – azon túl, hogy szintén egy alkalmai aktusban kulminálódik – arra is apropót teremt, hogy a Grunberg-féle abszurd dialógusok az antiszemitizmus és a közel-keleti helyzet témáját is körüljárják: „Nem érdekel, miért lettél pszichiáter, úgy értem, nem ez számít, higgy nekem, ez egyáltalán nem számít. Itt aludhatok ma éjjel? Kérlek. Szerintem a főbérlőim antiszemiták, folyton a palesztinokkal jönnek.

– Nem mindenki antiszemita, aki a palesztinokról beszél, sőt mi több, azok közül, akik szóba hozzák a palesztinokat, a legtöbben egyáltalán nem antiszemiták.” (37.)

Anat később visszatér a ciszjordániai telepre. Azonban Kadokét utoléri Michette bosszúja, nem szokványos terápiáját a pácienssel szembeni abúzusként értelmezi, és emiatt kitagadja a szakma, s végül Kadoké is útnak indul Izraelbe, hogy egy vadonatúj kontextusban, vadonatúj kihívásokkal küzdve folytassa a rá jellemző csetlés-botlást és küzdelmét a környezete által reátestálni próbált identitásváltozatokkal szemben: „Zsidó erőszakolóként közlekedni Amszterdam utcáin nem volt épp kellemes, de ahhoz sem fűlik a foga, hogy csodaként ténferegjen egy ciszjordániai zsidó telepen.” (161.)

Az, ahogyan az európai, szekularizált zsidó Kadoke a helyét keresi a ciszjordániai, ultraortodox valóságban, újabb végletekig fokozza a grunbergi abszurditást. A telep társadalma, valamint új családja abban látja Kadoke életküldetését, hogy minél több gyermeket nemzzen Anatnak, amelynek érdekében Oscar vélt potenciaproblémáit orvoslandó, az anyós akár önmaga is kész bevetni orális képességeit, Anat pedig azzal igyekszik megfűszerezni szexuális életüket, hogy SS-sapkát parancsol Kadokéra szeretkezés közben, míg ő Obersturmbannführernek szólítja. (261.) A regény számolatlanul vonultatja fel a további határátlépéseket, Kadoke palesztin férfi szeretőjétől egészen addig, mígnem Anat terroristává avanzsál, hogy végül egy váratlan csavarral Kadoke – két Grunberg-regénnyi tapasztalattal megerősödve – ismét esélyt kapjon az újrakezdésre ott, ahonnan identitásválasztás-kísérletei mind földrajzi, mind egzisztenciális értelemben oly messzire szakították. Így válik a két Grunberg-regény abszurd, tabudöntögető és provokatív védőbeszéddé az identitásválasztások szabadsága, valamint az empátia ereje mellett: „A végzetet nem kell magunkhoz ölelni, tévedés volt ezt gondolni, nem kell kötődni hozzá, ahogy egy kóbor kutyához kötődhet az ember, hanem ki kell röhögni. Az élők dolga, hogy kiröhögjék a végzetüket, mások sorsán csak a halottak nevethetnek.” (345.)

(Arnon Grunberg: Anyajegyek. Fordította Wekerle Szabolcs. Gondolat Kiadó, Budapest, 2019. Arnon Grunberg: Megszállt területek. Fordította Wekerle Szabolcs. Gondolat Kiadó, Budapest, 2023.)