Hová tud fajulni?

Írta: Kósa András - Rovat: Politika, Történelem

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberijanuárifebruári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Fotó Gregus Máté

„Miért nem mondod, hogy zsidó vagy? Biztosan sokkal könnyebben érvényesülnél!” – szemüveges vagyok, göndör a hajam, nagy az orrom, a médiában dolgozok, többször megkaptam már a fenti „jó tanácsot”. Ami a legfurcsább, hogy egy-két zsidó ismerősöm is közöttük volt. Valóban még mindig ennyire bennünk élnek ezek a sosem volt igaz sztereotípiák, hogy „a médiában a zsidók dominálnak”? Köszönöm, én – a klasszikust idézve – „egészséges magyar vidéki fiúként” jutottam el a „pesti médiába”, mellesleg soha nem érzékeltem, hogy a származásnak bárhol, bármelyik eddigi munkahelyemen bármi szerepe lett volna az előrejutásban, vagy éppen nem jutásban, persze lehet, hogy csak én vagyok nagyon szerencsés, hogy ilyen szerkesztőségekben dolgozhattam. (Egy szintén „egészséges vidéki magyar kolléga” is a fentiekkel magyarázta sokáig, hogy miért nem tudott továbblépni egy városi televíziótól a „pesti médiába”, aztán persze amikor sikerült neki, gyorsan elfelejtette az egészet.

De tényleg ennek kéne még lennie? Száz évvel 1917 után? Hogy még mindig egy kicsit furcsán méregetjük egymást, ha, mondjuk, kiderül egy társasági beszélgetésben, hogy az asztalnál ülők egyike, némelyike zsidó. Biztosan lesz olyan, aki emiatt egy picit feszélyezve érzi magát, úgy érzi, meg kell nyilvánulnia a témában, akár úgymond „támogatólag”. Pedig – tapasztalataim alapján – zsidó ismerőseimnek ez kell a legkevésbé. Hogy bármiben is másként kezeljék őket, mint a „magyarokat”, vagy nem zsidókat. Na, tessék, még én is bizonytalanul mozgok a megfelelő fogalmak között. Persze az is igaz, hogy egy érdeklődő magyarországi polgár dolgát sem könnyíti meg, ha megpróbál eligazodni a hazai zsidó közéletben, hiszen azt látni, hogy ott is rengeteg a vita, a belső feszültség, van, akit azzal vádolnak, hogy lepaktált a mostani kormánnyal, mást azzal, hogy régi, megújulni képtelen szervezetek vezetését uralja már hosszú idő óta. Na, most igazodjon ki az ember. Persze miért is kellene a hazai zsidóságnak egységesnek lennie, mondatná bárki.

A jelenlegi kormánypolitika pedig csak még jobban belekavar az egészbe. Hiába is tagadja bárki a kormányban, hogy a Soros György elleni kampánynak ne lennének antiszemita felhangjai, a „zsidó geci” felirattal ellátott plakátok jól mutatják, hogy bizony az üzenet „rezonál” – hogy a Fidesz-körökben népszerű kifejezést használjam. Magyarországon nincs antiszemitizmus, de igény lenne rá – ezt sajnos nagyon jól megmutatta ez a kampány. És elmehet Orbán Viktor akárhányszor a Dohány utcai zsinagógába, költhet Lázár János akármennyit a hódmezővásárhelyi zsidó emlékmúzeumra, meggyújthat Tarlós István akárhány hanuka-gyertyát, egy aljas kampányhoz adták a nevüket, ami sokat árt a zsidó-magyar együttélésnek. Én meg zavarba jövök, amikor egy zsidó ismerősöm válaszképpen azt kezdi hangoztatni, hogy ő akkor mostantól nem tekinti magát magyarnak. Egyrészt átérzem a felháborodását, másrészt feltolul bennem a kérdés: egy cinikus kormány aljas kampányánál nem ér többet valaki magyarsága? A kölcsönös gyanakvás vagy félelem magvait hinti el a kormány közöttünk, nem számolva a következményekkel, a lényeg egyedül az, hogy a politikai termék működik.

Olyan jó látni, hogy ma Magyarországon kockázat nélkül sétálhatnak zsidó honfitársaink, nem kell attól tartaniuk, hogy valaki zaklatni kezdi őket, súlyos bűn lenne ezt megváltoztatni. Hiszen a migránsozás esetében is láttuk, hogy hova tud fajulni a kampány az arra fogékonyak lelkében. És – aznapi hír, amikor ezeket a sorokat írom – a Fidesz szerint már az is „humoros”, hogy ha valakik egy levágott, megpörkölt disznóra írják rá, hogy „Ő volt a Soros”, és büszkén pózolnak mellette. Tisztában vannak ezek az emberek vajon azzal, mennyire aljas dolgon mulatnak éppen?

Egyszer tudósítóként részt vettem a Mazsihisz egyik közgyűlésén, a harmadik óra végén a mellettem ülő, ismert zsidó újságíró így fordult hozzám: „Istenem, ezek a zsidók mennyit tudnak dumálni a semmiről! Pedig közben mindegyiket a kóser hamburger érdekli, amit majd a végén hoznak be a terembe”.

Számomra az lenne az idilli állapot, ha ilyen egészséges öniróniával tudnánk magunkhoz és egymáshoz is viszonyulni. Sajnos egyelőre minden az ellenkező irányba hat, és elvileg még el sem kezdődött a választási kampány.

 A szerző újságíró

Címkék:Huszadik Század, Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017