Az Istengyilkosságtól az embergyilkosságig: a gonosz lényege és az antiszemitizmus

“Mivel a zsidóknak jutott az a hálátlan feladat, hogy a hamis isteneket leleplezzék, és tanúskodjanak egy abszolút és korlátozó princípium mellett, Isten meggyilkolásának vágya a zsidók meggyilkolásának vágyában ölt testet…”

David Patterson, a Texasi Egyetemen működő Ackerman Center for Holocaust Studies professzora, az antiszemitizmus témájának elismert kutatója. Az alábbi szöveg egy részlet Anti-Semitism and Its Metaphysical Origins[i] (Az antiszemitizmus és metafizikai gyökerei) c. könyvéből.

Rubenstein[ii] úgy érvel – szerintem helyesen –, hogy az az évezredes keresztény vád, miszerint a zsidók Krisztus-gyilkosok és ily módon Isten gyilkosai is, valójában azt a bűnt fedezi, amelyet maguk a keresztények akarnak elkövetni.[1] Hasonló ősi vádat találunk az iszlámban: a hadiszok[iii] szerint a zsidók megpróbálták megmérgezni Mohamedet, és mint a próféták tényleges gyilkosai, egyúttal az iszlám legfőbb prófétájának gyilkosai is, akinek szavai pedig az isteni Szóval egyenértékűek. Ugyanez a gondolatmenet jelenik meg a későbbi keletű vérvádban is, melyet – mint Wistrich rámutat – a muzulmánok a keresztényektől vettek át.[2] „Amikor az antiszemiták azzal vádolják a zsidókat, hogy rituális gyilkosságot követtek el – fogalmazza meg ezt Rubenstein –, valójában olyan bűnnel vádolják őket, amelyet ők maguk szeretnének elkövetni.”[3] Szakralizált aktusként a rituális gyilkosság egyfajta szent dologgá változtatja a gyilkosság Isten által tiltott cselekedetét; éppen ezáltal pedig az isteni lényeg eltörlésének vágya fejeződik ki benne fundamentális módon. A keresztény vérvád legelső, 1144-es norwichi feljegyzésétől egészen e koholmány muszlim arab tévéműsorokban előforduló modern színreviteléig[4] minden ilyen eset annak az eredendő vágynak a felszínre törése, amely – mint Rubenstein állítja – mindannyiunkban ott rejtőzik: Isten meggyilkolásának vágyáé. A zsidók léte világosságra hozza ezt a minden lélekben benne gyökerező kívánságot – és gyűlölik őket ezért.

Jean-François Lyotard (1924–1998) szerint a zsidóknak éppen ezért „nem tudnak megbocsátani a Nyugat elengedésre és megbocsátásra irányuló mozgalmában.iii Ők azok, akiket a megszállott uralmi törekvések ellenére sem tudnak megszelídíteni”.[5] Ha pedig megszelídíteni nem lehet, akkor meg kell semmisíteni őket… E gondolatok mentén Lyotard így folytatja az antiszemitizmus történetének felvázolását: „A középkorban megtérítik a zsidókat – de lelkükben ellenállnak. Az antikvitás korában száműzik őket – de visszatérnek. A modern korban integrálják őket, de továbbra is mások maradnak. A huszadik században kivégzik őket”[6] – ez a „zsidókérdés” végső, posztmodern megoldása. Azért posztmodern, mert a felvilágosodás korának modern gondolkodása legalább megpróbált kikezdhetetlen alapot találni az ölés tilalma számára, míg a posztmodern időszak már leszámolt a teljességre törekvés igényével. Ami pedig egyébiránt elmondható a zsidókról, tudniillik hogy nem domesztikálhatók, az Istenről is ugyanúgy elmondható: Ő sem „háziasítható”. Ha megpróbálják „kereszténnyé” vagy „muszlimmá” tenni, lelkileg ellenáll. Ha száműzik, és a gondolkodással helyettesítik, visszatér. Ha a modern korban kulturális jelenségként integrálják, Ő megőrzi sajátos, különálló voltát. Aztán a posztmodern korban kivégzik – azáltal, hogy a népét pusztítják el.

Mivel a zsidóknak jutott az a hálátlan feladat, hogy a hamis isteneket leleplezzék, és tanúskodjanak egy abszolút és korlátozó princípium mellett, Isten meggyilkolásának vágya a zsidók meggyilkolásának vágyában ölt testet – és ez az emberi lélek antiszemita vonásának legbensőbb kívánsága. A zsidógyűlölet dinamikája ráadásul két irányban működik, amelyek kölcsönösen erősítik egymást: Isten meggyilkolásához el kell törölni a gyilkosság isteni tilalmát, a tilalom eltörléséhez pedig meg kell gyilkolni Istent. A nácik bűnei éppen ezért nem olyan dolgok voltak, amelyeket ne lehetett volna elképzelni, hanem olyanokat valósítottak meg, amiket el tudtak; tetteiket csupán saját képzelőerejük és akaratuk korlátozta. Semmilyen intézkedés nem volt túl szélsőséges, hiszen lehetetlen volt túl messzire menni, túlságosan brutálisnak lenni, vagy túl sok zsidót megölni – épp ellenkezőleg, a vezérlőelvük így szólt: „Minden zsidót ölj meg!” Emil Fackenheim (1916–2003) szerint a gyilkosság éppen ezért nem csupán mellékterméke a nemzetiszocializmusnak, hanem a legalapvetőbb lényege.[7] S hogy miért? Azért, mert az antiszemitizmus volt a belső tartalma: az istengyilkosságból következik minden zsidó megölésének, minden héber ima elhallgattatásának és minden tóratekercs elégetésének szükségszerűsége.

Jean Améry (1912–1978) hasonlóan fogalmazott: „A kínzás nem véletlenszerű sajátossága volt a Harmadik Birodalomnak, hanem a lényege.”[8] És valóban, a kínzás központi eleme volt az istengyilkosságtól az embergyilkosságig vezető útnak, és maga a gonosz megtestesülése. A lélek a vérben van a Tóra szerint (Teremtés könyve 9:4), és amikor a kínzó kisajátítja a lelket, akkor belegázol áldozata vérébe, megdermeszti és kiontja azt. A kínzás által az önmagát megistenítő kínzó válik a lélek, a szó és a csend urává, az élet döntőbírójává. Ahogy a gyilkos, úgy a kínzó is a kezében tartja azt, ami csakis Isten hatalmába tartozik: a halált. És éppen ebből fakad a kínzás borzalma is, hogy az áldozat nem tud meghalni. A spanyol inkvizíció során orvosok, köztük „a legkiválóbb egyetemi professzorok” is jelen voltak minden kínzásnál annak érdekében, hogy az áldozat ne szabadulhasson meg gyötrelmeitől a halál által.[9] Amikor támadást intéz valaki Isten ellen, akkor mindig a gyilkosságé a főszerep, amikor viszont kisajátítani akarja Őt, akkor a kínzásé. Mindkét esetben célpont a másik ember, a zsidókkal elkezdve; és mindkettő az antiszemitizmus lényegi kifejeződése. A kínzó végtelen hatalmúvá növekszik, ahogy Isten helyére lép, belehatolva „embertársa testébe”, ahogy Améry fogalmazott, és kioltja benne azt, „ami a szelleme volt”.[10] Nem véletlen, hogy azok a totalitárius rendszerek, amelyek rutinszerűen kínozzák az embereket és végeznek ki tömegeket, antiszemiták is egyben.

Mind a gyilkosság, mind a kínzás erőszakot jelent a másik lelkén annak érdekében, hogy elrejtőzzünk az első embernek feltett első kérdés elől: „Hol vagy?” Ha elrejtőzünk a mivoltunkat alkotó felelősség elől – mint Ádám –, akkor ezáltal egyúttal megtagadjuk a Sínai-hegyen elhangzott legelső kinyilatkoztatást: „Én vagyok […] Isten[ed]” (Kivonulás 20:2), ami pedig egyenértékű a „Ne ölj!” (uo. 20:13) parancsának eltörlésével. Hiszen tudjuk, hogy a kőtáblák parancsolatait nem fentről lefelé, hanem jobbról balra kell olvasni (héberül); vagyis az „Én vagyok […] a te Istened” azt jelenti: „Ne ölj!”iv (lásd például Mekilta /Bachodesh 8/; Pesikta Rabbati 21:19; Zohar I, 90a).[11] Tehát „aki emberi vért ont, az megtagadja az Ő képmását” (Toszefta Jevamot 8:4), amely szerint a „képmás” nemcsak bennünk, hanem a másik lelkében is él. Az antiszemita emberben – mint Isten minden gyermekében – a lélek megsínyli azt, amit elkövet: Ábel megölésével Káin – az Isten elleni tébolyult gyilkosságot kísérelve meg – önmagát ölte meg.

„Káin azért ölt, hogy Istenné váljon. Hogy megölje Istent” – írja Elie Wiesel.[12] S hozzáteszi: „Minden gyilkosság egyben öngyilkosság; Káin Káint is megölte Ábelben.”[13] Cselekedetében látjuk az istengyilkosságtól az embergyilkosságig vezető folyamatot, s ugyanígy az embergyilkosságtól az öngyilkosságig vezetőt is. „Aki zsidó embert öl meg – mondja Wiesel –, végső soron önmagát és saját Istenét öli meg.”[14] Az istengyilkosságtól az embergyilkosságig vezető folyamat pedig az „antiszemita megjegyzéssel” kezdődik, amely Lévinas szerint „minden mástól különbözik”. „Vagy ugyanolyan inzultus volna csupán, mint bármely más sértés?” – teszi fel a kérdést. S erre nemmel felel: az antiszemita megjegyzés „olyan megsemmisítő szó, amely által a Létezést dicsőítő Jó irrealitásként kezdi látni önmagát, és elszárad a tudat legmélyebb bugyraiban”,[15] ezt a tudatot pedig vehetjük Isten jelképének. Az antiszemitizmus gonoszsága az istengyilkosság egocentrikus akarásában rejlik, amely konkrétan az embergyilkosság akarásában nyilvánul meg: Isten megöléséhez emberi lényeket kell megölni, Ábellel kezdve és tovább. A már Ábel megölésében is működő antiszemitizmus továbblép a zsidó nép kiirtása felé, és nagyon gyakran folytatódik más emberek elpusztításával. Ami ugyanis az emberiséggel történik, sokszor a zsidókon kezdődik el; mivel a lélek gonosz hajlama – azaz antiszemita hajlama – nemcsak az Istentől való megszabadulásra irányul, hanem ezáltal egyben a gyilkosságra is. Talán éppen ezért tanította  Peshischai Szimcha Bunim rabbi és haszid mester (1765–1827) azt, hogy „a gonosz hajlamot úgy kell elképzelni, mint egy gyilkost”[16] – Isten és az emberiség gyilkosát.

Az antiszemitizmus lényegének ilyen értelmezése révén, miszerint az – a gyilkosság tiltásának eltörlése által – az Isten eltörlésére irányuló vágy, arra a megdöbbentő felismerésre jutunk, hogy az antiszemitizmus maga a gonosz lényege; ezért az antiszemitizmus mibenlétének megértése által megérthető a gonosz mibenléte is. Más szóval: a zsidógyűlölet problémája magának a gonosznak a problémája. A gonosz – ezt jól eszünkbe kell vésnünk – nem a parancsolatok megszegésében, hanem sokkal inkább azok eltörlésében, ezen belül is a parancsolatot adó Isten eltörlésére való törekvésben érhető tetten. Lévinas szerint „a gonosz mindig kortársnak, egyenlőnek, mintegy ikernek állítja be magát a Jóval. Ez megcáfolhatatlan hazugság – luciferi hazugság. Ez maga az ego egoizmusa, amely önnön eredeteként, szuverén, nem teremtett princípiumként, uralkodóként határozza meg önmagát”.[17] Ilyen az antiszemita egója, aki „teljesen önmagába zárt”, egészen addig a pontig, hogy önmaga számára sem tárja fel magát – amely Lévinas másik meghatározása a gonoszra.[18] S hozzáteszi még, hogy a gonosz visszautasít „minden olyan szintézist, amelyben Isten teljesen eltérő volta láthatóvá válna”.[19] Mindezek a leírások és meghatározások a gonoszról egyetlen irányba mutatnak: hogy a gonosz az Isten és ember, valamint az ember és ember közötti kapcsolatok radikális aláásásában rejtőzik, amelyek voltaképpen egyetlen egységben léteznek. Ez az aláásás pedig legradikálisabban az istengyilkosságban és az embergyilkosságban nyilvánul meg, amely kettő szintén egyetlen egységet képez. Mindkettő hátterében pedig az antiszemitizmus metafizikai eredete áll.

Az elmondottak fényében leszögezhetjük, hogy az antiszemitizmus nem szűkíthető le szigorúan véve a zsidógyűlöletre – bár ebben találja meg legkézenfekvőbb és legmérgezőbb kifejezésmódját –, hanem valójában az Isten és az ember iránti gyűlölettel egyenlő. Lévinas szerint az antiszemitizmus jelen van a rasszizmus minden formájában,[20] és „lényegében minden más, a gyűlölőn kívüli emberre, a másikra irányul”.[21] A rasszizmusnak pontosan azért lehet minden esetben része, mert önmaga nem annak egy fajtája; ha viszont tehát az antiszemitizmus a másik ember gyűlölete, akkor egyben annak a szent képmásnak a gyűlölete is, amelyként a másik ember megteremtetett. Steven Katz szerint „az antiszemitizmusban az ontológia a meghatározó szempont, nem a pszichológia”,[22] még sincs ontológiai eredete. A gonosz lényegéhez tartozó antiszemitizmus eredete metafizikai: nem ebből a világból származik, mint ahogy az emberi lélek sem ebből a világból való. Mivel forrása kívül esik a tér-idő ontológiai koordinátáin, eszeveszett küzdelmet folytat azért, hogy visszatérhessen abba a káoszba és ürességbe, amelyet Isten a teremtés aktusában legyőzött. Ez a törekvés Lévinas szerint az antiszemitizmus nihilista vonásáról is tanúskodik:[23] kísérlet az isteni jelenlét kiszorítására a teremtett világból, vagyis mindennek az önmagára való redukálására. Más szavakkal tehát az antiszemitizmus a par excellence ontológiai projekt: a másik – Isten vagy ember – kisajátítására való totalitárius törekvés; amely benne bujkál minden emberi lény kétségbeesett és összetört lelkében, és ez az, amiért olyan különböző személyiségekben is megnyilvánulhat, mint Demokritosz és Stokely Carmichael.v

Kalcsics Ildikó fordítása

 

Jegyzetek

[1] Richard L. Rubenstein: After Auschwitz. History, Theology, and Contemporary Judaism. Második kiadás. Baltimore–London, Johns Hopkins University Press, 1992. 42–43.

[2] Robert S. Wistrich: Islamic Judeophobia: An Existential Threat. In David Bukay (szerk.): Muhammad’s Monsters: A Comprehensive Guide to Radical Islam for Western Audiences. Green Forest (Ark.), Balfour Books, 2004. 202.

[3] Rubenstein (1992): i. m. 42.

[4] 2003-ban egy szíriai magánfilmtársaság as-Satat (A diaszpóra) címmel készített sorozatot a hírhedt Cion bölcseinek jegyzőkönyvei alapján, amelyben drámai jelenetek ábrázolták a vérvád megvalósulását, és a Hezbollah által működtetett al-Manar műholdas televízióállomás ezt közvetítette.

[5] Jean-François Lyotard: Heidegger and „the Jews”. Ford. Andreas Michel – Mark S. Roberts. Minneapolis (Minn.), University of Minneapolis Press, 1990. 22.

[6] Uo. 23.

[7] Lásd Emil Fackenheim: The Jewish Return into History. New York, Schocken Books, 1978. 246.

[8] Jean Améry: At the Mind’s Limits: Contemplations by a Survivor on Auschwitz and Its Realities. Ford. Sidney Rosenfeld – Stella P. Rosenfeld. New York, Schocken Books, 1986. 24.

[9] Joseph Pérez: The Spanish Inquisition: A History. Ford. Janet Lloyd. New Haven (Conn.), Yale University Press, 2005. 118.

[10] Améry (1986): i. m. 35.

[11] A Mekilta vagy másként Mekilta de-Rabbi Ishmael egy midráskommentár a Kivonulás könyvéhez, amelyet a második században élt talmudi bölcsnek, Ismael rabbinak tulajdonítanak. A Pesikta Rabbati egy névtelen szerző által i. sz. 845 körül összeállított midráskommentár.

[12] Elie Wiesel: Messengers of God. Ford. Marion Wiesel. New York, Simon & Schuster, 2005. 58. Vö. Káin karakterének megjegyzésével Wiesel Twilight című regényében: „Amikor megöltem a testvéremet, valójában Őt akartam megölni. És Ő tud róla. A legostobább ember is tudja, hogy aki gyilkol, Istent öli meg” (58.).

[13] Uo. 61.

[14] Elie Wiesel: Against Silence: The Voice and Vision of Elie Wiesel. I. New York, Holocaust Library, 1985. 137.

[15] Emmanuel Lévinas: Difficult Freedom. Essays on Judaism. Ford. Seán Hand. Baltimore (Md.), Johns Hopkins University Press, 1990. 262.

[16] Idézi Milton Aron: Ideas and Ideals of the Hassidim. Secaucus (N.J.), Citadel, 1969. 243.

[17] Emmanuel Lévinas: Collected Philosophical Papers. Ford. Alphonso Lingis. Dordrecht, Martinus Nijhoff, 1987. 138.

[18] Emmanuel Lévinas: Nine Talmudic Readings. Bloomington–Indianapolis,  Indiana University Press, 1990. 108.

[19] Lévinas (1987): i. m. 183.

[20] Lévinas (1990): i. m. 261.

[21] Uo. 281.

[22] Steven T. Katz: The Holocaust in Historical Context. I. The Holocaust and Mass Death before the Modern Age. New York, Oxford University Press, 1994. 396.

[23] Lévinas (1990): i. m. 261.

[i] David Patterson: Anti-Semitism and Its Metaphysical Origins (Cambridge University Press, 2015)

[ii] Richard Lowell Rubenstein (1924–2021) teológus, pedagógus, író, a holokauszt utáni teológia egyik fontos alakja. (A szerk.)

[iii] Hadiszok: Mohamed prófétának tulajdonított mondások. (A szerk.)

iii Értsd: a kereszténységben. (A szerk.)

iv Ha ugyanis a két héber nyelvű kőtáblát magunk előtt látjuk, az első parancs (jobb oldalon) az „Én vagyok […] a te Istened”, utána pedig (tőle balra) a „Ne ölj!” parancsolat olvasható. (A szerk.)

v Stokely Carmichael ( 1941–1998) afroamerikai polgárjogi aktivista. (A szerk.)