„A zsidók gonoszok, az arabok pedig kedvesek”

Írta: Sausic Attila - Rovat: Hagyomány, Politika, Történelem

Interjúk muszlim fiatalokkal zsidókról, Izraelről.

Képünk illusztráció (Fotó: eurcom.org)

Míg David Ranan leendő muszlim értelmiségiek véleményét tudakolta, a történész és antiszemitizmus-kutató Günther Jikeli szó szerint az utca fiataljainak nézetei iránt érdeklődött: interjúalanyait Berlin, Párizs és London külföldiek lakta negyedeiben szólította meg. Így került sor 2005 és 2007 között Párizsban és Londonban 40-40, Berlinben pedig 37, átlagosan közel háromnegyedórás interjúra 14 és 27 év közötti hímnemű muszlim fiatallal.[1] A megkérdezettek között akadtak ugyan egyetemi hallgatók, de túlnyomó többségük egyszerű szakképzettséggel rendelkezett vagy középiskolai tanulmányait folytatta. A véletlenszerű mintavétel így közelített a muszlim kisebbség egészének szociológiai jellemzőihez, vagyis képzettségük és társadalmi helyük a többségi társadaloménál hátrányosabb képet mutatott.

Mint Jikeli megállapítja, a Berlinben, Párizsban és Londonban hallott vélemények között nem mutatkoztak lényeges különbségek, jóllehet etnikailag különböző csoportokkal találkozott a három fővárosban: Berlinben elsősorban törökökkel, de kurdokkal és palesztinokkal is, Párizsban olyanokkal, akiknek családi gyökerei az észak-afrikai arab országokba nyúlnak, Londonban pedig Dél-Ázsiából, például Bangladesből vagy Pakisztánból érkezett családok leszármazottjaival.

Jikeli a hallott véleményeket négy csoportba sorolja motivációjuk alapján: megkülönbözteti (1) a „klasszikus”, (2) az Izraellel kapcsolatos, (3) a muszlim vagy etnikai alapú és (4) a „nem racionalizált” antiszemitizmust.

A zsidóellenesség „klasszikus” indokai lényegében megfelelnek azoknak, amelyeket fentebb bemutattunk: mindenekelőtt a zsidóság rendkívüli befolyását, világméretű összeesküvését feltételezik.

Moszlim nők Londonban (Forrás: Wikipedia)

A palesztin–izraeli konfliktusra hivatkozó zsidóellenességre jellemző, hogy Jikeli beszélgetőpartnerei nem tesznek különbséget izraeli és nem izraeli zsidók között, vagy ha igen, az utóbbiakat Izrael támogatójának és természetes szövetségesének tartják. Az izraeli politika ábrázolásához nem ritkán egy olyan történelmi analógiát hívnak segítségül, amely megjelent már a múlt század hatvanas–hetvenes éveinek szélsőbaloldali Izrael-kritikájában is. A londoni Noey így nyilatkozik:

Ahogy a zsidók állítják, korábban ők voltak az áldozatok, most azt látjuk, hogy a zsidók az elnyomók. Mert ami Palesztinában történik, ha látod a képeket az izraeliekről: a legújabb fegyverekkel ölik meg ezeket a kis palesztin gyerekeket, mert azok kövekkel dobálják őket. És ez egy mai példa a holokausztra. Azt gondolom, Izrael most azt a szerepet játssza, amit Hitler játszott [annak idején].[2]

Mint egy másik tanulmány[3] rámutat, ilyen vélemények nem feltétlenül azt jelentik, hogy a megkérdezettek valóban egyenlőségjelet tesznek a nácik által módszeresen meggyilkolt sok millió ember és Izrael fegyveres akcióinak áldozatai közé. Mivel a muszlimok jelentős része nem rendelkezik konkrét ismeretekkel a náci népirtásról, annál könnyebben válik

a holokauszt elvont jelképpé, a szenvedés, az igazságtalanság, a bűntettek szimbólumává, amelyet a közel-keleti konfliktus és más szituációk botrányos jellegének érzékeltetésére használnak.[4]

Míg Noey Izrael és a náci Németország azonosításával az utóbbit is elítélendőként tünteti fel, az ugyancsak londoni Szajbál teljes mértékben azonosul a náci népirtással:

 Hitler szuper fazon volt. Mind legyilkolta a zsidókat.[5]

„Jó emberként” jellemzi Hitlert, és egyetért annak népirtó politikájával a berlini Szulejmán is, majd az interjúkészítő ellenvetésére, hogy mi közük lenne az akkoriban élt zsidóknak a mai palesztin–izraeli konfliktushoz, a zsidó faj kollektív felelősségének álláspontjára helyezkedik:

Azok aztán mind Palesztinába jöttek, a zsidók. Ez ugyanaz a nép. Jónak találom, hogy [Hitler] megölte őket. Csak, akik megmaradtak, a disznók, azok jöttek hozzánk […] Így egyszerűen, gyűlölöm a zsidókat. Ahogy Hitler gyűlölte őket, én is gyűlölöm őket.[6]

A vallási alapú antiszemitizmusra jellemző a Londonban élő Agantuk véleménye, aki apokaliptikus látomás keretében értelmezi muszlimok és zsidók konfliktusát:

A vallásunk szerint, ez a Koránban áll, most egy szent háború következik. Meg akarják ölni az összes muszlimot.[7]

Izrael-ellenes tüntetés Melbourne-ben, 2009 január (Képünk illusztráció)

Hasonlóan vélekedik Ümit Berlinből:

Nálunk az iszlámban azt mondják, hogy meghódítjuk a világot, és utána valamikor eljön a világvége. Ezért vannak és lesznek is mindig ezek a konfliktusok a vallások között.[8]

A Jikeli által nem racionalizáltnak nevezett antiszemitizmus lényegében a fentebb már érintett fajgyűlöletben ragadható meg. A berlini Szulejmán így nyilatkozik egy holokauszt-túlélőről, akit felvilágosító előadásra hívtak meg iskolájába:

Ő egyszerűen ehhez a fajhoz tartozik, ezért gyűlölöm. Gyűlölöm, aki ehhez a fajhoz tartozik.[9]

Az ugyancsak berlini Abdullah pedig lenyűgöző egyszerűséggel összegzi az általa érzékelt faji különbségeket:

A zsidók gonoszok, az arabok pedig kedvesek.[10]

Jikeli összefoglaló értékelése szerint:

Az antiszemitizmus hevessége és mértéke ijesztő a megkérdezett fiatalok között. […] Egységes kategóriának tekintik, és általában álnok vagy rosszindulatú emberek csoportjának tartják a zsidókat, akkor is, ha részint csodálják őket.[11]

Központi mecset, Köln (Forrás: Wikipedia)

Az idézett nézetek hátterét olyan családi és baráti, továbbá mediális és vallási közeg alkotja, amelyben a zsidóellenesség magától értetődő, nem pedig elítélendő beállítottság. Az egyetlen környezet, amely ellene hathatna a muszlim fiatalokat érő, ugyanazon irányba mutató, az antiszemitizmust erősítő befolyásnak, az iskola, az ott zajló felvilágosítás és nevelés lehetne. 2015–16-ban az American Jewish Committee megbízásából 27 tanárnőt és tanárt kérdeztek meg 21 berlini iskolában a muszlim fiútanulókkal kapcsolatos tapasztalataikról.[12] Értelemszerűen ez a felmérés sem reprezentatív, és a pedagógusokkal készített néhány interjúból nehéz meghatározni a probléma súlyát, amely ráadásul jelentősen eltér egy olyan iskolában, ahol csupán 11 százalék vagy ahol egyenesen 98 százalék a migrációs háttérrel (azaz legalább egy nem Németországban született szülővel) rendelkező tanulók aránya.

A tanárok információiból kiindulva, a muszlim értékek európai szemszögből elfogadhatatlan vonásait négy, szitokszóként használt kifejezés összegzi rendkívüli tömörséggel. Így például a „zsidó” vagy a „buzi” olyanok minősítésére szolgál, akik a véleményformáló muszlim tanulók szemében valamilyen szempontból helytelen vagy szokatlan magatartást tanúsítanak. „Ribanc”-nak az a muszlim lány minősül, aki nem visel legalább fejkendőt, hidzsábot, vagy az a nem muszlim lány, aki muszlim felfogás szerint kihívóan öltözködik. Mind gyakrabban hallható az iskolai folyosókon a „hitetlen” megjelölés is. Ez vonatkozhat olyan tanulókra, akik kereszténynek vallják magukat, ami azonban adott esetben még bocsánatos eltévelyedésnek számít; elfogadhatatlan viszont számos muszlim fiatal számára, ha valaki nyíltan ateistának mondja magát. Összességében tehát az iszlámba vetett hit nyílt intoleranciával párosul az abban előírt nemi szerepek megszegőivel vagy más vallások követőivel szemben.

Az európai muszlim antiszemitizmust a közvetlen hatásokon túl erősítheti e kisebbség társadalmi pozíciója is. Tipikusan az átlagnál kevésbé képzett és alacsonyabb jövedelmű kisebbség tagjaiként a muszlimok „kiváltságos” státuszt tulajdonítanak „a zsidóknak”, s a két csoport különbsége korrekt szociológiai leírásban is megfelel a tényeknek. Mint minden hátrányos helyzetben lévő kisebbség tagjai, a muszlimok is fokozott érzékenységgel észlelik a többségi társadalom reakcióit és hátrányos megkülönböztetésüket, vagy azt, amit annak vélnek. Az alacsonyabb képzettség pedig diszkriminációtól függetlenül is lehangoló tapasztalatokhoz vezet egy versenyre épülő társadalomban. Így azután a muszlim kisebbség kirekesztődése a többségi társadalomból és abban elfoglalt viszonylag hátrányos helyzete, az ebből fakadó frusztráció és bűnbakkeresés is erősítheti e réteg antiszemitizmusát.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy az iszlám – más vallásokhoz hasonlóan – a helyes életvitel és a tudás zálogaként tekint önmagára. Aki pedig eleve lenézéssel vagy megvetéssel szemléli más vallású vagy hitetlen, egyszóval eltévelyedett embertársait, továbbá úgy véli, hogy vallása, közelebbről a Korán elégséges ismeretet nyújt az életben való helytálláshoz, nehezen juthat arra a következtetésre, hogy frusztráló tapasztalatainak oka esetleg önmagában is, és nem csupán mások ellenségességében rejlik.

Al Quds nap Berlinben, 2014

Vallásilag kevésbé elkötelezett etnikai kisebbségek számára alig mutatkozik akadálya annak, hogy már a második – Európában született – nemzedék egyenesen az asszimilációban, a sajátos kulturális jegyek megtartása nélküli beolvadásban keresse az integráció útját. Nem kevésbé árulkodó, hogy az iszlám olyan – mondhatni világias és felvilágosult – irányzatának követői, mint az aleviták átlagosan jóval kevesebb integrációs nehézséggel küzdenek, és képzettségben/szociális státuszban is felülmúlják a szunnitákat vagy a síitákat. Az utóbbiakra viszont még a harmadik generációban is kevéssé jellemző a kulturális illeszkedés a többségi társadalomhoz. Az elkülönülést fokozhatja az anyaországból érkező ideológiai befolyás. Így például a hárommillió Németországban élő török – köztük másfél millió német állampolgár – igazolva érezhette ragaszkodását kultúrájához és szokásaihoz, amikor Erdoğan miniszterelnök 2010-ben Kölnben mondott beszédében „emberiség elleni bűntettnek” nyilvánította az „asszimilációt”.[13] Az asszimiláció és az integráció megkülönböztetésétől függetlenül az üzenet lényegében a török identitás és az európaival kevéssé egyező muszlim értékrend megőrzésére szólított fel.

Az Európába bevándorolt muszlimok olyan társadalmakból érkeztek, amelyek történelme az európai gazdasági fejlődés felgyorsulása, s főképpen a gyarmatosítás óta kudarcok sorozatából áll, amelyek kimaradtak a kapitalizmus által írt sikertörténetből. Mivel az iszlám, mint minden monoteista vallás, a világot elsősorban erkölcsi kategóriákban, a Jó és a Gonosz harcaként gondolja el, háttérbe szorul a gazdasági-társadalmi problémák megoldásához szükséges racionális eszköztár. Az elmaradottság belső okainak bevallására való képtelenség könnyen torkollik a kívülről támadó és befurakodó Gonosz azonosításához a kapitalizmus képében, továbbá annak megszemélyesítéséhez a zsidóság alakjában.

Az iszlám és az arab világ így számos más társadalom sorsában osztozik: a „megkésettség”, vagyis a kapitalizmus fő áramából való kimaradás, az ebből fakadó kudarcok másutt is előidézik azt a „sértődött kollektív nárcizmust”, amelyet Jochen Müller említ[14] a muszlim antiszemitizmus forrásaként. Ekként látja magát az arab világ is a Gonosz ártatlan áldozataként, becsületében és méltóságában megsértett, megalázott és megszégyenített közösségként, s vágyik elégtételre az elszenvedett „igazságtalanságokért”.

(Részlet a szerző készülő, az európai muszlim kisebbségekről írott könyvéből. 3. rész.
Az 1. részt lásd itt;
A 2. rész lásd itt.)

Jegyzetek, hivatkozások

[1] JIKELI 2012.

[2] JIKELI 2012, 158.

[3] https://www.bim.hu-berlin.de/media/Abschlussbericht_Flucht_und_Antisemitismus_SA_JK.pdf

[4] Uo., 27.

[5] JIKELI 2012, 242.

[6] JIKELI 2012, 239–240.

[7] JIKELI 2012, 152.

[8] JIKELI 2012, 131.

[9] JIKELI 2012, 215.

[10] JIKELI 2012, 155.

[11] JIKELI 2012, 117.

[12] https://ajcberlin.org/de/media/berichte/salafismus-und-antisemitismus-berliner-schulen-erfahrungsberichte-aus-dem-schulalltag

[13] https://www.sueddeutsche.de/politik/erdogan-rede-in-koeln-im-wortlaut-assimilation-ist-ein-verbrechen-gegen-die-menschlichkeit-1.293718-0#seite-2

[14] ANSORGE 2006, 178.

támogatás
Pop up banner

Címkék:antiszemitizmus, Iszlám, moszlim fiatalok, Nyugat-Európa, zsidóellenesség

[popup][/popup]