„A szakszervezet a legmérgezőbb, legantiszemitább hely volt, ahol valaha is megfordultam”

David Hirsh, brit szociológus, egyetemi tanár,a London School for the Study of Antisemitism nevű kutatóintézet alapítója kilépett a brit felsőoktatási dolgozók szakszervezetéből (University and College Union/UCU). E döntést bejelentő levelét X fiókjában nyilvánosságra hozta.

Kedves UCU!

Alapító tagja voltam az UCU-nak, de ma kilépek.

Az UCU az eltelt idő alatt messze a legmérgezőbb, legdurvább, legantiszemitább hely volt, ahol valaha is megfordultam.

Sok éven keresztül féltem felszólalni az üléseken, mert tudtam, hogy milyen válaszokat kapnék.

Ez idő alatt minden sztrájkfelhívásnak engedelmeskedtem, és minden más, a kollégáimmal való szolidaritásra irányuló felhívásnak, még akkor is, ha úgy gondoltam, hogy ezek kontraproduktívak. De az UCU egyáltalán nem nyújtott szolidaritást a zsidóknak, akik az egyetemen egyre inkább intézményesült antiszemita környezetben dolgoztak.

Nos, természetesen nem tette, mert az UCU úttörője és legitimálója volt ennek az antiszemitizmusnak, így semmi értelme azt képzelni, hogy segíthetne a kezelésében.

Amikor az izraeli kollégák kizárására irányuló kampányt az egyetemekről, folyóiratokból és konferenciákról legitimnek tekintette az unió, ez antiszemita retorikát, dühöt és kizárások hullámait hozta magával. Amikor néhány ilyen esetben felemeltem a szavam ezek ellen, végleg kizártak a szakszervezet online vitáiból.

Amikor a diákszövetségünk elnöke “szélsőjobboldali fehér fajvédő”-ként gyalázott, és miután a munkámat “kimondottan cionista rasszista történetírásnak” nevezte, az UCU szakosztályom a Twitteren 100%-os szolidaritásáról biztosította őt. Én nulla szolidaritást élveztem. Teljesen rendjén valónak találták, hogy egy szakszervezeti tagot, az antiszemitizmus szakértőjét nácinak nevezték, és annak a pártjára álltak, aki ezt tette.

Kollégáim a szakosztályban megdöbbentek ezen, ezért elmentek, hogy meggyőzzék a szakszervezeti vezetőséget, hogy változtassa meg az álláspontját. Az nem változtatott, kollégáim pedig feladták a küzdelmet.

Nemrégiben, miközben én szolidaritásból követtem az UCU sztrájkfelhívását, a szakszervezetem Jeremy Corbynt… üdvözölte a sztrájkőrségen. (Jeremy Corbyn a brit Munkáspárt előző, hírhedten Izrael gyűlölő vezetője volt. A szerk.)

A Goldsmiths (a Londoni Egyetem egyik fiókintézménye – a szerk.) független vizsgálatot indított az intézményen belüli antiszemitizmusról. Az UCU helyi csoportja megijedt, és megtagadta az együttműködést. De nem kellett volna. Amikor a jelentés megjelent, semmit sem mondott a szakszervezeti ágazaton belüli antiszemitizmusról, és semmit sem mondott arról, hogy a kollégák hangja mit árul el a Goldsmiths szélesebb értelemben vett akadémiai kultúrájáról.

Most pedig az ágazat és a szakszervezet országos szinten kampányt folytat a Palestine Action támogatásár. Ez egy antiszemita hálózat, amely arra specializálódott, hogy a vérvádat szimbolizáló vörös festéket öntsön olyan épületekre, ahol zsidók dolgoznak. A Palestine Action továbbá hazug módon azt terjeszti, hogy Izrael államilag szervezett kampányt folytat a civilek szisztematikus és szándékos, nagyarányú legyilkolására, mint azt a nácik tették. És azért harcol, hogy megfossza az izraelieket az önvédelem képességétől, még akkor is, amikor már látta, hogy milyen fenyegetések veszélyeztetik az izraeliek életét.

Dühít, hogy végül úgy érzem, nincs más választásom, mint kilépni a szakszervezetből.

A legtöbb zsidó, akit ismerek, már évekkel ezelőtt kilépett. Én kitartottam, mert nem akartam, hogy elüldözzenek egy olyan szakszervezetből, amelyben úgy éreztem, jogom van tagnak lenni.

Elhanyagolható számú zsidó maradt a szakszervezetben, akik hajlandók vagy képesek tanúságot tenni az ott uralkodó antiszemita kultúráról, vagy netán szervezkedni ellene. És még mindig vannak anticionista zsidók, akik zsidó identitásukat mutogatják azzal a céllal, hogy megvédjék a szakszervezetet az antiszemitizmus vádjától. És bizonyára rengeteg olyan zsidó van, aki valamilyen okból szeretnének egy szakszervezethez tartozni, de félnek felemelni a szavukat.

Gyűlölöm a gondolatot, hogy ha a jövőben sztrájk lesz, akkor be kell majd mennem dolgozni, az emberek pedig megkérdezik majd, hogy miért. Én pedig azt fogom mondani, hogy azért, mert nem bírtam tovább tagja lenni egy antiszemita szervezetnek. Ők pedig értetlenül fognak rám nézni, és elfelejtik, hogy mi történt, ha egyáltalán megértették, és azt fogják hinni, hogy meghibbantam.

De valójában a szakszervezet zárta ki a zsidókat, nem a zsidók tagadták meg a szolidaritást kollégáikkal.

Ezért kilépek.