A pro-palesztin csőcselék egy fánkbolt szétverésével próbálja felszabadítani Gázát

Láttam már sokféle nyugati performanszot: plakátot, amelyen legalább három történelmi hiba volt két szóba sűrítve; szimbólumokat, amelyeket már csak azért használtak, mert könnyebb volt lengetni őket, mint gondolkodni; meg olyan tüntetőket, akik szerint a Közel-Kelet valahol Barcelona és Bali között van, és a Jordán folyó maximum egy ködös metafora a zen kozmopolitizmus jegyében.

De hogy egyszer eljöjjön a pillanat, amikor pro-palesztin csőcselék egy fánkbolt szétverésével próbálja felszabadítani Gázát, nos, ez már tényleg a politikai idiotizmus Michelin-csillagos szintje. Ez az a pont, ahol az ostobaság nem egyszerűen hangos: már koreografált is.

A Roladin fánkbolt elleni londoni támadás üzenete kristálytisztán csillog a szilánkok között: a modern, nyugat-európai anticionista mozgalom legnagyobb ellensége egy édesség. És lássuk be: ebben a nevetségességben van valami mélyen leleplező.

Mert a szufganiot nem csupán tészta és lekvár. Hanem emlékezet. Közösség. Történelem. Egy csoda ehető formája.

Aki pedig csodát nem ismer, az csodát rombol. Nincs ebben semmi új: a régi pogány antijudaizmus legalább tudta, mit támad. A mai csőcselék viszont csak azt tudja, mit lát maga előtt. És most épp egy fánkot látott.

Mit kezdjen a jelszavakon tengődő aktivista valamivel, aminek jelentése van, amikor az ő univerzumukban a „From the river to the sea” egy olyan jelszó, amelynek valódi tartalma – Izrael eltörlése – vagy tudatos cinizmus vagy sötét ostobaság. Köztes állapot nincs.

A hanuka arról szól, hogy egy kevés olaj nem fogyott el, hanem megmaradt. Hogy a fény, amelynek ki kellett volna aludnia, mégis tovább égett. Hogy a túléléshez nem kellett üvöltés, nem kellett felvonulás, nem kellett közösségi médiás hőzöngés: elég volt hit, értelem, önazonosság.

A mai anticionista csőcselék pedig pontosan ott mutatja meg valódi természetét, hogy minden jelentését veszti, amihez hozzáérnek: a gondolat, az értelem, a valóság, a tények, a tartalom. Ők az egyetlen olyan „mozgalom”, amely két perc alatt kifárad, ha nincs mögötte hangosbeszélő és okostelefon.

De miért félnek a szufganiottól? Mert a szufganiot igen, ők pedig nem. A szufganiot a zsidó történelmi memória folytonosságát, a modern izraeli lét kulturális gazdagságát, a hanukai csodát, az identitást, a közösséget jelenti. A csőcselék pedig a kiabálást, az ürességet, az informálatlanságot, az agressziót, a pótcselekvést és a dühtől ragacsos politikai nihilizmust jelenti.

Természetes tehát, hogy rettegnek tőle. A szufganiot világot mesél, ők meg egy betűt sem értenek.

A szufganiotban benne van a hellenisztikus üldözés túlélése, a Szentély újraszentelése, az olaj csodája, és az a tudás, amely végigvonul a zsidó történelmen, hogy egyetlen jele a fénynek is felülírja a tömeg sötét indulatait.

A csőcselék ezért veri szét a fánkboltot. Nem azért, mert a fánk rossz. Hanem mert egy fánk többet jelent, mint az egész tüntetésük. Egy fánkban több történelem van, mint a komplett aktivista tömegben. És ezt gyűlölik.

A fánk mint identitás – és a csőcselék mint identitászavar. Izraelben a szufganiot a hanuka emlékezetének múlhatatlan szimbóluma. Nagy-Britanniában pedig ugyanez a fánk lett „a harc eszköze” a világ egyik legfogalmatlanabb tömegének logikája szerint.

Az egyik oldalon: ünnep, a másikon: üvöltés. Az egyik oldalon: kultúra, a másikon: rombolás. Az egyik oldalon: közösség, a másikon: csőcselék.

És a végén mindig ugyanaz történik. A hanukai olaj ég tovább. A szufganiot ott marad a polcokon, édesen, gazdagon, ünnepien.

A csőcselék pedig tovább üvölt valami homályosat a „felszabadításról”, miközben a világ csak azt látja: egy fánktól félnek.

Ez a félelem többet mond róluk, mint bármelyik jelszavuk: azt gyűlölik, ami megmarad, ami jelent, ami él. Ami történet és ami történelem.

És éppen ezért gyűlölik a szufganiotot is, mert a fánk túléli őket.