A morális magaslat imitációja mint teológiai fogalom, avagy a nebbich pátosza Budapestről

Frölich Róbert és Gábor György közösen válaszolnak Németh Zoltán írására, melyben Biró Tamás és Gábor György eszmecseréjére reagált. 

A szerző egész konstrukciója arra az eszmére épül, hogy a judaizmus erkölcsi elvárásait ő maga képviseli, miközben Izrael zsidó közösségei és írástudói – akik életük nagyobb részét e hagyomány tanulmányozására szánták – valahogy mind elbuktak a végső harcban. Ennek a beállításnak a logikai neve: erkölcsi projekció. A hagyományon belül lehetne ennek a neve akár „caddik beénáv”, azaz az igaz szerepében tetszelgő ember. A rabbinikus gondolkodás ezt nem épp pozitív kategóriaként tartja számon.

A judaizmus önkritikus tradíció, valóban. De soha nem azzal kezdődik, hogy valaki kívülről kijelenti, melyik zsidó szervezet vagy személy „chillul HaShem”, miközben magát jelöli ki az isteni erkölcs letéteményesének. Ezt hívják a bibliai időkből ismert fogalommal: návi seker, vagyis hazug, hamis próféta (Jeremiás 23,16) A próféta sosem az, aki önmagát kiáltja ki annak.

2. A szerző hamis Hanuka-értelmezése: Makkabeusok mint civil pacifisták?

A szöveg egyik legdöbbenetesebb tévedése az, hogy a Hanukát a „nem fellépő IDF-főkántor” ünnepévé teszi, vagyis a Makkabeusok szabadságharcából passzív moralizálást fabrikál. Ez körülbelül olyan, mintha a Szabadságharc évfordulóján azt javasolnánk: „Legyen kevesebb fegyveres múlt, inkább csináljunk hozzá egy vegán főzőversenyt.”

A Hanuka teológiai lényege:

1. vallási szabadság fegyverrel való kivívása, 2. identitás megtartása a fizikai erővel szemben is, 3. tettekben megnyilvánuló hűség.

A Makkabeusok nem azért küzdöttek, hogy bárkinek a kérésére „ha lehet, ne jöjjön a hadsereghez köthető ember az ünnepre”. Mintha ők mondták volna az alábbiakat: „inkább elesünk a harcban, semmint tétlenül nézzük népünk és szentélyünk vesztét” (1Makk 3,59). S még a szent szombat-nap reformjára is hajlandók voltak, midőn így határoztak: „az ellen, aki szombaton megtámad bennünket, fölvesszük a harcot, nehogy mind meghaljunk, ahogy a testvéreink meghaltak a barlangokban:” (1Makk 2,41)

A Berésit Rabba 2:4-ben olvasható, hogy a sötétség nem más, mint az a szellemi sötét, melybe a görögök taszították Izraelt. Amennyiben ehhez hozzátesszük a „népek világosságává tettelek” jesájai tételét, akkor azt is világosan érzékelhetjük, hogy a Makkabeusoknak nem volt más választásuk, mint hogy fellépjenek a világosság, a szellemi fény védelmében. A harc a szellemi küzdelem manifesztációja akkor, amikor már nincs más mód önnön identitásunk megóvására. Igaz ez a fegyveres harcra éppúgy, mint a fegyver nélküli rezisztenciára, a meg nem alkuvásra. A szerző tétele, mely szerint „egy IDF nélküli hanukai koncert így nemcsak a Concertgebouw és a holland zsidó közösség közötti win-win helyzet lenne, hanem a judaizmus erkölcsi értékeinek győzelme is”, éppen az ellenkezője mindannak, amit a Hanuka képvisel. A Hanuka tanulsága épp az, hogy bármilyen szellemi vagy fizikai nyomás ellenére sem szabad engednünk saját értékeinkből.

A szerző Hanuka-interpretációja tehát olyan mélységesen félreértett, hogy a vallástörténeti elemzés már az első bekezdésnél elvérzik.

3. A „judaizmus erkölcsei” mint válogatott bibliai idézgetés – avagy a cherry picking rabbinikus lexikonja

A szerző a Példabeszédekből idéz az ellenség éheztetésének tilalmáról. Szép. Csakhogy a zsidó jog nem moralizáló posztokból áll össze, hanem haláchikus kontextusból, amely épp azt mondja: „Ha valaki azért jön, hogy megöljön téged, kelj fel és öld meg őt.” (Berakhot 58a; Szanhedrin 72a). Ez nem valamiféle radikális állítás: ez a klasszikus rabbinikus jog alaptétele.
A civilek elleni agressziót a halácha tiltja, de önvédelemben arányos hadviselést parancsol.

Az önvédelem halácháját meghatározó elv a 2Mózes 22,1-ben olvasható: „Ha titokban belopózik (ezt általában úgy értelmezik, hogy alagutat ás, és azon át jön be) a tolvaj és halálra verik, nincs miatta vérbűn.”

Rási e vershez írott kommentárjában kiemeli az alábbi kifejezést: „nincs rajta vérbűn”, ami azt jelenti, hogy nem számít gyilkosságnak. A betörő jelen esetben már akkor halottnak számít, amikor betör, ugyanis arra tanít a Tóra, hogy amennyiben életveszélyben vagy, előzd meg a gyilkost, és öld meg. Ő is kész volt akár megölni téged, hiszen köztudott, hogy az ember nem tűri tétlenül, hogy kirabolják, így nyilván felkészült arra, hogy amennyiben a tulajdonos meg akarja védeni a vagyonát, megöli őt. Ezt a logikai elemet folytatja a fent idézett két talmudi hely. A jelen vitát kiváltó októberi tragédia nyilvánvalóan e kategóriába esik, hiszen az nehezen vitatható, hogy Izraelt támadták meg. Mintegy zárójelben említjük meg, hogy a rodéf elpusztítása csak a legvégső esetben engedélyezett. A Talmud Szanhedrin traktátus 57a lapján olvasható: „Ha valaki megöli a rodéfot, noha megállítható lett volna egy komolyabb sérüléssel, gyilkosságért felel…”. Az izraeli hadsereg már ezerszer idézett, civileket védő gyakorlata épp ezen elv mentén alakult ki.

Továbbá a szerző úgy idézi a Tórát, mintha az a nemzetközi jog egy 21. századi protokollja lenne. A halácha szerint a háború jogát, arányosságát, felelősségét, céljait külön fejezetek szabályozzák (pl. Rambam, Hilchot Melachim 5–12). Itt olvasható például a milchemet micva (előírt, kötelező háború) és a milchemet resut (oppozícionális háború) fogalmáról. A szerző egyikről sem tud, vagy nem akar tudni.

4. Az IDF démonizálása mint teológiai hiba: a chillul HaShem félreértelmezése

A chillul HaShem (Isten nevének megszégyenítése) nem azt jelenti, hogy: „ha egy világi szervezet, amely gyakran Izrael-ellenes, valamit kér, és a zsidók nem húzzák be fülüket-farkukat, akkor szégyent hoznak az Örökkévalóra.” Ezzel szemben a klasszikus definíciót lásd Rambam Hilchot Jeszodé haTora 5:11 alatt, ahol megtudhatja: az igazi chillul HaShem az, amikor valaki félelemből tagadja meg a zsidó identitását vagy vallását.

A Talmud Szanhedrin 74a lapján olvasható egy eszmefuttatás a יֵהָרֵג וְאַל יַעֲבוֹר, azaz az inkább haljon meg, semhogy felhagyjon a zsidó értékekkel még életveszélyes nyomásra sem. Hollandiában nem volt életveszélyes nyomás, s azzal, hogy nem engedtek a pressziónak, véleményünk szerint nem chillul HaShémet, hanem Kiddus HaShémet követtek el, megszentelték Isten nevét. Ez utóbbi a zsidó nép alapvető erkölcsi küldetése. A Talmud Pszáchim 53b lapján olvassuk, hogy Chananja, Misáél és Ázárja a mártírhalált is vállalták a kiddus HaShemért, de nem adták fel önmagukat, nem adták fel elveiket. Igaz ez Izrael földjére elnyomatás idején, és éppúgy igaz a diaszpórai létre. Elegendő itt csak megemlítenünk, hogy volt, aki Auschwitzban sem evett nem kóser ételt…

Vagyis e sorok írói fenntartják: ha egy közösség úgy őrzi meg a koncert lehetőségét, hogy közben feladja önazonosságát, az maga a chillul HaShem.

Németh Zoltán e fogalmat teljesen kifordítja: nála a zsidó önfeladás azonos a kiddus HaShem-mel és a zsidó önazonosság megtartása egyenlő a chillul HaShem-mel.

Ez a rabbinikus gondolkodástól mindössze 180 fokban tér el. (A 360 fokos eltérés ez esetben szerencsésebb lett volna.)

5. Történeti vakság: mintha a világ nem tudná, hogyan kezdődnek a kirekesztések.

A szerző – álságosan – azt sugallja, Biró Tamást idézve, hogy „ha most beáldozzuk azt, hogy az IDF főkántora lép fel, abból nem az következik, hogy jövőre már egyáltalán nem léphet fel izraeli, két év múlva pedig zsidó se. Épp ellenkezőleg, […] ezzel megmentjük annak a lehetőségét, hogy jövőre és két év múlva is lehessen hanukai kántorkoncert a Concertgebouwban.”

Ez a gondolatvilág nem más, mint rózsaszín leányszobába masnizott remény: olyan világkép, ahol a történelem kegyetlenségeit levendulaillatú párnákkal tompítják, és a valósággal való szembenézést gondosan eltakarja egy vidámra festett, csupa-csupa álomvilágfüggöny. A történelmi tényekhez úgy viszonyul, mint a gyerek, aki a szekrényajtót csukja be, hogy „a szörny így biztosan eltűnik”: teljes a valóság ignoranciája, a tények szándékos félrenézése, egy afféle üdítően naiv önaltatás, amelyben a történelem súlya nem több, mint egy kibírhatatlanul bárgyú, plüssmacis díszpárna.

A XX. század európai története minden egyes alkalommal ezzel kezdődött: először nem kell egy zsidó szervezet, aztán nem kell egy zsidó személy, két év múlva már a zsidók részvétele zavaró, öt év múlva pedig „jobb lenne, ha nem is itt lennének”.

A szerző számára ezek pusztán „túlzások”, míg az európai zsidó közösségek számára ezek az életük kollektív emlékei. A szerző Halbwachsot valószínűleg nem olvasta, mert ha olvasta volna, tudná: a kollektív emlékezet nem preferencia, hanem identitásképző struktúra.

6. A holland kérés teológiai átkeretezése: amikor a moralizáló szerző tévesen Isten hangjának tulajdonítja a diplomáciai nyomást: „Talán most a hollandok hangján szólt az Örökkévaló.”

Ez a mondat egyszerre teológiai nonszensz, retorikai manipuláció és politikai infantilizmus. Az, hogy egy európai intézmény az izraeli hadsereg tagját nem szeretné látni, nem az Örökkévaló üzenete, hanem a nagyon is földi Európa jelenlegi politikai ideológiájáé. Ezt összekeverni csupán azt jelenti, hogy a szerző összetéveszti Isten szavát az Európai Unió sajtóosztályával. Ez pedig, ha már teológia, nemhogy tévedés, sokkal inkább a blaszfémia határvidéke.

Vox populi, vox Dei, szól a jól ismert latin mondás. Ugyanezt olvassuk, bár kissé más intencióval a Talmud Bava Mecia 59b oldalán. Ott Rabbi Jirmija expressis verbis kimondja: mivel a Tóra átadatott a Szinájon, nincs relevanciája az égi hangnak, s erre Isten úgy reagál, hogy „a gyermekeim legyőztek engem”. A halácha, a zsidó értékek és gyakorlat átadatott az embernek, az égi hang, Isten szava közvetlenül nem gyakorol intervenciót a zsidó elvek és törvények érvényesítésében.

Az pedig külön figyelmet érdemel, hogy az „Örökkévaló most az én álláspontomon szólal meg” szerkezet nem csupán retorikai önistenítés, hanem veszélyes rokonságban áll egy másik, ma már tragikusan elterjedt mintázattal. A kortárs vallásszociológia és politikai filozófia egyaránt rámutat: a tömeggyilkos terroristák – a dzsihadista merénylőtől a fehér felsőbbrendűséget hirdető gyilkosig – szinte kivétel nélkül Isten hangjára, egy „transzcendens parancsra”, egy „felülről kapott küldetésre” hivatkoznak, amikor a tetteiket igazolják. A numinózus legitimáció klasszikus mechanizmusa ez: a saját agressziót a „szent hang” fedi el.

Ez a képlet azonban nem a vallás, hanem a pszichopatológia terepe. A kórlélektan jól ismeri azt a mintát, amikor az egyén a saját belső impulzusait – indulatait, bosszúfantáziáit, nárcisztikus sérelmeit – külső hangként észleli, majd erre a „hangra” hivatkozva igazolja az erőszakot. A „nekem ezt mondta az Úr” és a „bennem ez a hang szólalt meg” közötti különbség sokszor nem teológiai, hanem klinikai kategória.

Éppen ezért különösen súlyos hiba – és morálteológiai értelemben veszélyes precedens –, amikor valaki egy politikai nyomásgyakorlást vagy diplomáciai rosszallást ugyanabba a nyelvi mezőbe emel, amelyet ugyanezzel a logikával ma bárki – terrorista, önjelölt mártír vagy pszichopata – saját erőszakának megszentelésére használ.

Aki tehát azt mondja, hogy „talán most a hollandok hangján szólt az Örökkévaló”, az – akaratlanul is – ugyanahhoz a mechanizmushoz nyúl, amely a modern erőszakideológiák legkártékonyabb önigazolása. És ebben a horizontban a különbség már nem dogmatikai finomság, hanem érzékeny határ a teológiai tévedés és az istenbeszéd profanizálása között.

7. A pacifizmus és a judaizmus szembeállítása: tévedés, ami gyakran politikai célú.

A judaizmus nem pasztell-színű humanista vallás. Nem békegalamb a címerében, hanem az, ahol a Dávid csillag szükség esetén megfér (mert meg kell, hogy férjen) a Makkabeus-karddal.

A Jálkut Simoni 860:7 idézi a Szifrát, mely szerint a könyv és a kard együtt szálltak alá az égből. Noha a rabbinikus hagyomány ezt úgy értelmezi, hogy a tóra nélkül a kard vár Izraelre, a Makkabeusok hagyományát követve és a Prédikátor könyvének híres verseit parafrazálva mondhatjuk, hogy van, mikor a könyv, és van, mikor a kard ideje jön el. S hogy a kard használata közben milyen vallási, filozófiai és morális megkötéseknek kell eleget tenni, az meghaladja ezen írás kereteit.

A pacifizmus tiszteletreméltó filozófia lehet, de a szerző úgy tesz, mintha a pacifizmus, a modern nemzetközi jog és a Biblia egymással harmonizálnának.

Ez súlyos félreolvasás. A zsidó erkölcs tartalmazza a védekezést, a felelősséget, az önvédelmet és a hatalom korlátozását – egyszerre. A legkevésbé a pacifista idealizmus és az önfeladás pedagógiája.

8. A szerző konklúziója: a judaizmus megmentése a judaizmustól

Ez a szöveg végkövetkeztetése: „Remélem, hogy a magyarországi zsidó közösség is felismeri, hogy a zsidóság melletti kiállás nem Izrael háborús bűnei melletti kiállást jelent…” A szerző itt kedélyesen, tényszerű bizonyítás nélkül, deduktív alap nélkül, bírói ítélet nélkül, tényfeltáró dokumentáció nélkül állítja, hogy az IDF „háborús bűnöket követ el.” Argumentum ad accusationem: a vádakat tényként kezeli. Mintha csak azt mondaná: „Sokan mondják róla, hogy lopott. Tehát biztos lopott, és aki nem hiszi, az a lopás pártján áll.” Innentől a megszokott és elvbarátaitól rendre visszatérő körkörös érvelés olvasható: Premissza: az IDF háborús bűnöket követ el (bizonyítás nélkül), következtetés: aki nem szankcionálja, az a háborús bűnök mellé áll.

A Misna Ávot 1:1 azt írja, hogy az embernek alaposnak kell lennie az ítéletben. Rámbám ezt úgy kommentálja, hogy az ügy alapos és teljes ismerete nélkül nem szabad ítéletet mondani. A rabbinikus hagyomány igen sokrétűen és sok helyen vizsgálja az alap nélküli, vagy nem ellenőrzött állításokon alapuló ítélkezést. A Talmud Szanhedrin 7b lapja alapján állítjuk, hogy akkor is fals az ítélet, ha az ítéletet mondó elegendő adat vagy logikus bizonyítási lánc nélkül, esetleg előítélettel vizsgálja az ügyet. Márpedig azt állítani, hogy az izraeli hadsereg háborús bűnöket követ(ett) el, miközben nincs sem bizonyíték, sem pedig civil bírósági ítélet, hamis ítélkezésnek minősül, s így a zsidó jog, erkölcs és filozófia szerint elvetendő és igazságtalan.

A zsidó közösség tehát – így a szerző – akkor áll ki a judaizmus mellett, ha elhatárolódik Izraeltől.

Ez teológiai nonszensz. A zsidó vallás történetileg: nép, vallás, kultúra, identitás, közösség, ország elválaszthatatlan egysége.  A szerző ezzel szemben úgy beszél róluk, mintha a judaizmus egy skandináv filozófiai iskola lenne, amelynek semmi köze az élő néphez, a diaszpórához, Izraelhez, tradícióhoz vagy a közösségi identitáshoz. Mindezzel totálisan szétszakítja azt, ami a judaizmusban történelmileg soha nem volt szétválasztható.

9. Összegzés: a szerző állításait jó szándékú pacifizmusnak álcázott történeti, teológiai és politikai tudatlanságának tudjuk be. A szöveg nem rosszindulatú, hanem felkészületlen, retorikailag manipulatív, teológiailag megalapozatlan, politikai kontextustól független moralizálás.

A judaizmus etikáját nem lehetséges random idézetekből,Európa jelenlegi politikai hangulatából, valamint a pacifizmus és a „humanizmus” modern és roppant naiv ethoszából összemixelni. A szerző rosszul értelmez bibliai verseket, félreérti a Talmud kulcsfogalmait, ignorálja a haláchát, és a judaizmust puszta erkölcsi jelvényként használja
egy aktuálpolitikai állítás igazolásához.

Ettől még lehet véleménye – de a judaizmusra hivatkozni csak akkor érdemes, ha az ember legalább tudja, miről beszél.

*

A gázai háborúval kapcsolatos vita jelenlegi folyamát szerkesztőségünk lezárja. Kizárólag olyan írásoknak szeretnénk helyet adni az elkövetkezőkben, amelyek új fejleményekre, új szempontokkal reagálnak.