A „megszállás” mítosza

A zsidókat kiirtani határozottan elítélendő, de azért a zsidók is tehetnek róla – nagyjából így lehet hétköznapi nyelvre lefordítani az ENSZ-főtitkár üzenetét, amely október 24-én a Biztonsági Tanács ülésén hangzott el.

„Semmi sem igazolhatja civilek szándékos legyilkolását, megsebesítését és elrablását – vagy rakéták indítását polgári célpontok ellen.” – mondta  az ENSZ főtitkár, kissé alulértékelve a Hamasz akciósorozatát, amely nem egyszerűen polgári személyek megöléséről illetve elrablásáról szólt, hanem az izraeli polgári lakosság szadista módon való kiirtásáról – ugyanis a Hamasz fegyveresek minden izraeli polgári személyt legyilkoltak, akit csak értek.

Ez szabályszerű népirtás volt – pontosan az, amivel a (szélső)baloldali és iszlámista propaganda Izraelt vádolja. Ez utóbbit fontos szem előtt tartani, mert az önreflexióra képtelen fanatikusok kommunikációja egyszerű és könnyen felfejthető: indulataikat és szándékaikat vélt ellenségeikre vetítik. A baloldali-iszlámista propaganda vádjaiból („Izrael népirtást követ el a palesztinok ellen”) a vádaskodók vágyait/szándékait lehet megismerni. Ezt a Hamasz most félreérthetetlen módon demonstrálta.

(Emlékezzünk a náci népirtásról tanúságot tévők vallomásaira: „Szörnyű, amit csinálunk, persze – mondták a kelet-európai zsidókat a szakadékokba lövöldöző Einsatzgruppen tagjai – de ha nem tesszük ezt most, akkor ők tennék ezt velünk.”)

Amikor az ENSZ főtitkára ezeket – a nácikétól semmiben el nem maradó – bűncselekményeket a palesztin nép szenvedéseivel magyarázza (ha nem is igazolja), akkor az áldozathibáztatás klasszikus műfaját gyakorolja. A zsidók maguk tehetnek a szenvedéseikről – ez az önigazoló állítás egyidős a zsidógyűlölettel.

Ezen állítás mögött az az archaikus indulat fedezhető fel, amelyet a zsidók puszta létezése vált ki – az európai keresztény kultúra alapjait jelentő hittételek szerint ugyanis a zsidók létezése indokolatlan. Mert hogy az Újszövetség felváltotta az Ószövetséget és az igazi, lélek szerint való Izrael („Verus Israel”) immár a keresztények közössége, nem pedig a „hús szerint” való zsidóké. Utóbbiak tehát – bosszantó létezésükkel – maguk tehetnek az őket sújtó bajokról. Ezt a mélyen rögzült meggyőződést a felvilágosult Európa is átvette és a maga képére formálta: sokan úgy vélték, hogy a szellem napvilágánál az ásatag, babonás hitükbe beleragadt zsidók majd szépen eltűnnek. (Immanuel Kant a zsidók csendes eutanáziáját jövendölte.)

David Nirenberg: Antijudazmus c. műve mutatja be azt a csaknem két évezredes folyamatot, melynek során az újabb és újabb világmagyarázatok (kereszténység, reformáció, humanizmus, felvilágosodás, nacionalizmus, szocializmus) sorra átveszik és a maguk igénye szerint újraformálják a zsidógyűlölet korábbi mintázatait.

Ez a folyamat játszódott le legújabb formájában 1967 után, amikor a zsidók ismét csak nem akartak eltűnni a történelemből, hanem éppenséggel hatalmas vereséget mértek a Szovjetunió által támogatott „haladó arab országok” koalíciójára. Miután ily módon a zsidó állam ismét létezésével cáfolta a szovjetek által propagált világképet, a Szovjetunió megszakított minden kapcsolatot Izraellel (létezését tehát illegitimnek nyilvánította) és maga vált a zsidógyűlölet első számú exportőrévé. Ahogy az előző századfordulón a cári titkosrendőrség gyártotta az antiszemitizmus kulcsfontosságúnak bizonyult irományát, a zsidó világösszeesküvést vizionáló Cion bölcseinek jegyzőkönyvét, úgy most is a szovjet politikai propaganda műhelyében alkották meg a zsidók által a hazájából elüldözött palesztin nép mítoszát. Ehhez újraértelmezték („átkeretezték”) a meglévő tényeket. Az 1948-ban elmenekült palesztinai arabokat – akiket az arab országok addig sem engedtek letelepedni, hanem menekülttáborokban tartottak – előléptették ősi jogokkal rendelkező palesztin néppé. Az Izrael által elfoglalt területeket (Gáza, Ciszjordánia), amelyeken addig Egyiptom illetve Jordánia uralkodott és semmiféle autonómiát az ott élőknek nem adott – előléptették a palesztin nép cionista bitorlók kezére került őshazájává. Mindehhez természetesen szabadságharc is dukált, melynek letéteményesévé az 1964-ben megalakított Palesztin Felszabadítási szervezetet (PLO) tették meg.

Az ehhez kapcsolódó kulcsfogalom lett a „megszállás” – a „zsidó uralom” vagy „zsidó összeesküvés” haladár nyelvre átírt megfelelője.

Ez a mitológia 1973 után indult hódító útjára, amikor az arab államoknak négy háború után sem sikerült Izraelt letörölni a térképről, és a zsidó állam elleni küzdelmet a palesztin népre testálták. Első nagyszabású bemutatkozása Jasszer Arafat 1974-es fellépése volt az ENSZ plénuma előtt.

A „megszállás” a mai kor nagy antiszemita mítosza. Immár nem Jézus megölése, nem a keresztény gyerekek vérének vétele, nem a kútmérgezés, nem a világösszeesküvés, hanem a „palesztin területek megszállása” a zsidók (pardon: cionisták) ősbűne.

És ahogy a zsidók hiába magyarázták annak idején, hogy nem veszik keresztény gyerekek vérét, nem mérgezik meg a kutakat, nem törnek világuralomra és nem akarják megölni a Szovjetunió vezetőit, úgy ma is hiába magyarázzák, hogy nem megszállók, mert lám, kivonultak Gázából és kivonultak a palesztin városokból, és már régen lenne palesztin állam, ha Jasszer Arafat a kétállami békeajánlatra nem intifádával válaszolt volna 2001-ben.

Mindez nem érdekes, mert a „megszállás” az a szükséges mítosz, amivel a világ a számára kezelhetetlen zsidókérdést mostanában próbálja értelmezni.

A Hamasz vérengzést (szerinte) kiváltó megszállás mibenlétét így summázta az ENSZ-főtitkár:
„A palesztin népet 56 éve fojtogató megszállás sújtja.
Látta, hogy földjét folyamatosan felemésztik a települések és erőszak sújtja, gazdaságát megfojtják, népét kitelepítik és otthonait lerombolják.  A szenvedéseik politikai megoldásához fűzött reményeik elszálltak.”

Az „56 éve tartó folyamatos megszállás” kapcsán Guterres nem említette, hogy Izrael ez idő alatt háromszor tett békeajánlatot (1968: Aba Eban; 2000: Ehud Barak; 2008 Ehud Olmert), melynek célja éppen a megszállás befejezése és a kétállami megoldás megvalósítása lett volna. Ezek a tények azonban nem illenek bele a „megszállás” mítoszába, így tudomást sem vett róluk. A mítoszok életünk alappillérei, ezek nélkül bizonytalanná válik létünk az univerzumban, így az emberek mindennél inkább ragaszkodnak hozzájuk. (Lásd a vallási üldözések és vallásháborúk történetét.)

Tudják Önök, pontosan melyek a megszállt területek?
– Nem csupán Nablusz, Dzsenin, Ramallah és a többi terület Ciszjordániában és Gázában, ahogy azt a nyugati polkorrektség tanítja.
– Nem csupán Jeruzsálem, Tel Aviv, Haifa és Askelon  – vagyis egész Izrael, ahogy azt a palesztin tankönyvek tanítják az ifjúságnak, és ahogy azt az arab-iszlám világ döntő része gondolja.
– Megszállt terület ezen túl Moszkva, Budapest, Berlin, Párizs London, New York és Los Angeles – minden hely, ahol zsidók élnek és létezésükkel bosszantják a többi embert. Amikor palesztinpárti tüntetők New Yorkban megszállottan skandálják vég nélkül a „Free, free Palestine!” mantrát, akkor valójában ezt mondják: „Ki a zsidókkal, mindenhonnan!” („Juden raus!” – ahogy egy korábbi ideológia hívei fogalmaztak). Nem is hagynak szándékaik felől kétséget, hiszen az ilyen tüntetések rendszeresen torkollanak zsidóellenes atrocitásokba, melynek célpontjai a helyi zsinagógák, kóser boltok, zsidó iskolák.
– De megszállt (vagy inkább: megszállott*) terület mindenekelőtt az emberek gondolatvilága, amelyben a zsidókat nem képesek a helyükre tenni, hanem vad fantáziákat szőnek róluk, és végül kényszeresen megteszik őket a világ bűnbakjainak.

A megszállásnak tehát nem lehet véget vetni, mert a megszállás egy mítosz, amelyhez a fél világ megszállottan ragaszkodik – és aztán átülteti a gyakorlatba. Mindenekelőtt azzal, hogy a „megszállt területeken” élő palesztinok menekültstátuszát hetedíziglen fenntartja, ennek menedzselésére külön ENSZ menekültügyi szervezetett (UNRWA) működtet, milliárdos költségvetéssel. Míg a világ összes többi menekültjei új hazájukban állampolgárok lesznek, a palesztinok menekülttáborait 75 éve fenntartják, ahol már az egykori menekültek dédunokái is menekültstátuszban élnek és azt tanítják nekik (az ENSZ által finanszírozott) iskoláikban, hogy ők egy hatalmas méltánytalanság áldozatai, de eljön majd a hatalmas igazságtétel napja. De nemcsak az iskola tanítja nekik ezt, hanem a fél világ: mert a palesztin területeken egymásnak adják a kilincset az újságírók, forgatócsoportok, emberjogi szervezetek, menekültügyi aktivisták, és mind ugyanazt akarják látni: a fojtogató izraeli megszállást és az ez ellen lázadó palesztinokat. Akik nagyon jól ismerik ezeket a kliséket s bármikor felmondják ezeket az aznap betoppanó CNN, BBC, stb. tudósítóknak.

Így tehát a palesztin identitás kulcseleme az áldozatiság, pontosabban az, hogy ők az izraeliek (otthoni szóhasználatban: a zsidók) áldozatai. És erre szocializálja a palesztinokat a fél világ.

És amikor az ekként szocializált fiatal kést ragad és elkezdi a zsidó járókelőket gyilkolni Tel Aviv utcáin, a rendőrök lelövik és a – média által közvetített – temetésén százak esküsznek bosszút és ily módon a konfliktust bővített módon újratermelik, akkor ezt látva a nyugati tévénéző értetlenkedve sóhajt fel: milyen borzasztó ez a megszállás, milyen szörnyű, hogy ezek nem tudnak békében élni. És fogalma sincs, hogy a konfliktust ős is gerjeszti – mint ahogy a valóságshow-k nézői sincsenek tisztában saját felelősségükkel, amikor kedvenc sorozatukban valódi tragédiák történnek.

Amikor tehát az ENSZ főtitkára a „megszállással” magyarázza a zsidók ellen elkövetett legújabb atrocitásokat (mint ahogy az összes korábbi atrocitást is ezzel magyarázták) akkor valójában csak ugyanazt mondja – immár 21. századi, polkorrekt nyelvezeten – amit elődei sok-sok évszázadon át: a zsidók bűnösök, maguk (is) tehetnek a szenvedéseikről.

És Guterres ENSZ-főtitkár szavai még bátrak, szókimondóak és igazak voltak ahhoz képest, ami az ENSZ-közgyűlés által elfogadott határozatban áll: ebben sem a Hamaszt, sem az általa elkövetett barbár emberirtást már nem is említik, csak általánosságban szólnak az erőszakról, amelyet azonnal be kell szüntetni – erkölcsileg nihilista módon összemosva agresszort és áldozatot. Mintha a varsói gettó felkelőinek üzennék, hogy „az erőszak sehová sem vezet”.

* A „megszállott területek” kifejezést Seres László kollégámtól, barátomtól hallottam először.