„A mai palesztin-szimpátiát a nemzetközi média is gerjeszti”

Körkérdést intéztünk a Hamasz Izrael ellen indított háborújáról és annak világvisszhangjáról az elmúlt hetekben megszólaló véleményformálókhoz. Az alábbiakban Odze György író válaszait olvashatják.

Milyen minőségi változásokat hoz a Közel-Keleten a Hamasz Izrael ellen indított háborúja?

Izrael az erőteljes válaszcsapással egyelőre megbéníthatja a Hamaszt, de ez csak az első lépés. Nagy kérdés, hogy mi lesz Gázával, a nemzetközi törekvésekben van-e valószínűsége annak, hogy az arab országok felelősséget vállalnak és együttműködnek a Fatah vezetőivel annak érdekében, hogy mégiscsak legyen kiszámítható, normális élet.  Biztosíték kellene arra, hogy a Hamasz nem kezd újra fegyverkezni. Ez az optimista forgatókönyv, de miután a Közel-Kelet továbbra is gyújtópontnak számít, és a befagyottnak látszó konfliktusok újraélednek, ennek, sajnos, nincs nagy esélye. Fontos szereplő Irán, ahol az iszlám vezetés ünnepelte a háborút kiváltó támadást, amelyben – azért nem árt megismételni – 1300 embert megöltek és mintegy 200-at túszul ejtettek. Ali Khamenei iráni legfelsőbb vezető közölte: kezet csókolunk azoknak, akik a támadást kitervelték. Ma már arról is van információnk, hogy iráni szakértők is voltak közöttük.

Az is egyértelmű, hogy minden izraeli lépésre válaszolni akarnak, akár diplomáciai, akár katonai fenyegetéssel az úgynevezett iráni ellenállási tengely – amely Izrael- és Nyugat-ellenes csoportokat foglal magában Libanonban, Szíriában, Irakban, Afganisztánban és Jemenben – bevonásával. Ez tehát a legnagyobb veszély. Az arab országoknak részben érdekük lenne a feszültség enyhítése, hiszen az eszkaláció a gazdasági életet is fenyegetheti, ám a klasszikus Izrael-ellenesség még mindig minden mást felülír.  Az sem kérdés, hogy  október 7 hátterében moszkvai bátorítás – és esetleg iráni közvetítéssel fegyverszállítás – is állhat.  Az Európai Unió szokás szerint a semleges békülékenység álarca mögül figyeli a fejleményeket, Kína pedig rezzenéstelen arccal követi az eseményeket. A Fatah – azaz a Palesztin Nemzeti Felszabadítási Mozgalom – sem tud meghatározó szerepet betölteni, és ezt ma már nem is várja tőle senki, a Felszabadítás szó is csak a múlt emléke, ám a címerük azért meglehetősen sokatmondó: két géppisztoly látható fenyegető háttérrel. Minőségi változás csak nagyon komoly nemzetközi összefogással lenne elérhető, ám ennek ma nyoma sincs, a vezető hatalmakat erősen megviseli az orosz-ukrán háború is.

Mit szólsz az Európában és Amerikában is zajló palesztin-szimpatizáns tüntetésekhez?

Ezt összekötném a hagyományos Izrael-ellenességgel és az egész világon ma is tapasztalható antiszemitizmussal. A CNN egy felmérése szerint Európában nagyonis létezik egy látens zsidó-ellenesség, a „zsidók mindig összetartanak” és a „zsidók mindig jól járnak” hamis  frazeológiával. A magyar társadalom, sajnos, ebben az élmezőnyben van. A mai palesztin-szimpátiát egyértelműen a nemzetközi média is gerjeszti éhező kisgyerekeket és vérző anyákat megjenítő fényképekkel, a nagy televízós csatornáknak is kényelmes ilyen képsorokat mutatniuk, miközben megfeledkeznek arról, hogy konfliktus igazi forrása a Hamasz.

Hogyan értelmezhetőek ezek, lehet-e látni, milyen közegből érkeznek a résztvevők, és milyen tényezők állnak a háttérben?

Példaként hozom fel a londoni százezres tüntetést, amelynek résztvevői a „Békét Palesztínának” transzparens alatt vonultak, a SKY televízió által megkérdezettek többsége Izrael „elnyomó politikáját” tartotta felelősnek,  de ezen túl komolyabb indítékot nem szolgáltattak. Sajnálatos módon Izrael belpolitikai ellentétei is közrejátszanak ebben, mert ha egy ország sokat szerepel a médiában, az óhatatlanul azt jelenti, hogy ott valami „zavar” van. Nyilván csatlakoznak ezekhez a demonstrációkhoz a Nyugat-Európában élő – és annak összes élőnyét élvező – bevándorlók, akiket könnyű a „kapitalizmus” ellen szítani, és ebben, tudjuk jól, vezető szerepet játszik a dzsihád. A 20. század hetvenes éveiben a szekuláris, mérsékelt nyugatbarát nacionalista mozgalmak helyét a radikális iszlamista szervezetek vették át a muszlim politikai életben, akik a dzsihádot eszméik középpontjába emelték. Abd al-Szalam, az  Anvar Szadatot kivégző csoport vezetője már a dzsihádot mint a muszlim elsődleges kötelességét nevezi meg. És innen, ezt is tudjuk, már csak egy lépés a zsidók elleni, szentnek tartott háború.

Mit kezdhet a nyugati világ – ahol a szólás- és véleményszabadság alapérték – ezekkel a szimpátiatüntetésekkel, amelyeken megjelenik a nyílt Izrael-ellenesség, olykor a leplezetlen antiszemitizmus, és időnként nyíltan éltetik a Hamaszt, amelyet ezek az országok hivatalosan terrorszervezeteként tartanak számon?

Nagyon keserves és nehéz dolog egy gátlástalan és demagóg propaganda ellen küzdeni. A kormányoknak erkölcsi kötelességük lenne a terorizmus teljes elszigetelése, ám a pillanatnyi gazdasági érdekek miatt erre sokszor legyintenek,  fontosabbak az olaj- és gázszállítások és a kereskedelmi kapcsolatok. Izrael mellett többségében ugyan kiállnak, de sokszor felbukkan a „mindkét fél hibás” és a „palesztinokat is meg kell érteni” demagóg elem. Ám ugyanígy lép át a fejlett világ az emberi jogok durva megsértésein például Kínában, vagy Törökországban. Az amúgyis kétarcú és álságos  magyar külpolitika is levizsgázott. Szíjjártó Péter első dolga volt a támadás másnapján, hogy felhívja iráni kollégáját a szokásos „békepárti”  szöveggel, ám azóta is adós ennek a lépésnek a megindoklásával.

Hosszabb távon merre mozdulhat el Európa és Amerika az efféle tüntetések hatására?

Európában a kormányok legfőképpen saját gondjaikkal vannak elfoglalva, beszélnek ugyan egy béke-konferencia összehívásáról, erre azonban csak akkor lenne esély, ha  minden oldalon meglenne a kompromisszumok elérésének  őszinte szándéka, és a Hamaszt is a tárgyalóasztalhoz lehetne kényszeríteni. Ráadásul nincs ma olyan meghatározó politikus, aki tekintélye révén „húzóerő” lehetne.   Az Egyesült Államok Biden elnöksége alatt nem mutatott határozott külpolitikai aktivitást, de tudjuk, hogy támogatja Izraelt, és kész megvédeni egy esetleges külső támadás ellen. Sok amerikai lap  október 7. kapcsán a Moszad kudarcáról ír, így tehát ez a „megvédés” sem lesz könnyű. További probléma, hogy Netanjahu nem népszerű politikus, sok támadás érte otthon is, a tárgyalási pozíciója tehát nem lenne erős.

Mindent összevetve borúlátó vagyok.