A Holokauszt, mint bohócruha

Írta: Gadó János - Rovat: Politika, Történelem

Íme, a gyűlölet kultúrája, amint ellopja a gyűlölet ellen létrejött kultúra kellékeit. Végtelenül visszataszító volta ebből adódik.

Fotó: Wikimedia Commons

Demeter Szilárd – azóta visszavont és törölt – publicisztikáján felháborodni többé nem szükséges. A felháborodás – néven nevezni és elutasítani a megbotránkoztató viselkedést – megtörtént.

A következő lépés a megbotránkoztató viselkedésre adandó önvédelmi stratégia: hogyan állítsuk helyre, tőlünk telhetően az okozott kárt. Ezt szolgálja a botrányokozó lemondásának követelése: saját önbecsülésünket állítjuk helyre, ha azt követeljük, hogy a bennünket szavaival megsértő embert távolítsák el a kultúra irányító pozíciójából.

A harmadik lépés az elemzés: hogyan kerülhetett ilyesmire sor, hogyan jutottunk ide? E mostani írás ez utóbbi kérdésre igyekszik válaszolni. A cél nem az elszámoltatás, hanem a megértés.

*

Tudjuk, hogy a botrányos írás szerzője eredetileg nem óhajtott visszakozni: a Mazsihisznek írt válaszában öntudatosan fenntartotta minden állítását – csak éppen valamivel civilizáltabb módon fejezte ki magát. Röviddel későbbi visszakozása nyilván a felsőség instrukciói szerint történt: ott átlátták, hogy az írás túllőtt a célon és kárt okoz politikai közösségüknek.

Demeter írása összhangban van az őt alkalmazó politikai közösség szellemiségével, amely szerint a honi és nemzetközi politika a Soros Györggyel vívott világháború csatatere: minden – mégoly kemény, ámde igazságos – lépésünk a Soros-veszély elhárítását célozza és minden nekünk nem tetsző lépés a Soros- világösszeesküvés aktuális csapása a magyarok ellen.

Ebben a lelkiállapotnak az ego túlterjeszkedik minden határon és a világ minden történését saját magára vonatkoztatja. A gyermeki lélek ilyen, amely még nem tud világos határokat vonni maga és a világ közé.

*

A nyugati gondolkodás fejlődése – egy bizonyos szemszögből – éppen arról szól, hogy ez a gyermeki önkép visszaszorul, és az ember egyre reálisabban látja saját helyét, saját lehetőségeit és felelősségét az univerzumban – nemcsak a csillagászati értelemben vett, hanem a saját maga által teremtett univerzumban (az emberi közösségben), sőt, saját egyszemélyes univerzumában is. Az így megszerzett tudás arról szól, hogy meggyőződésünk gyakran csalóka, akaratunk nem mindenható és csakis külső és belső körülményeink jobb megismerése által alakíthatjuk valóban hatékonyan életünket. Mindez kifejlesztette a nyugati emberben az önreflexió képességét.

Ezt a fejlődést természetesen állandó vonakodás és szüntelen visszaesések kísérték: az ember ragaszkodott illúzióihoz, amelyek világképének tartóoszlopai voltak. Végtelenül frusztráló volt megtudni, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, hogy a mindenható Isten nem viseli napi szinten gondunkat, hogy nem Isten, hanem a majmok képmásai vagyunk, és még amit saját gondolatunknak, akaratunknak hiszünk, az is gyakran számunkra rejtett erők játéka.

E civilizációs frusztrációkért a náci világkép állt bosszút a legkonzekvensebben: megtartotta a haladás legtöbb vívmányát, de kidobta az ablakon az önreflexiót. „A lelkiismeret zsidó találmány”, mondta a náci vezér, aki kiiktatta a régi isteneket és egyenesen saját népére ruházta az isteni küldetést, magára pedig annak végrehajtását. Ily módon félistenként visszahelyezte magát az univerzum középpontjába. Az eredményt ismerjük: az emberiség történetének legamorálisabb cselekedetét „sikerült” végrehajtaniuk, amibe kisebb-nagyobb mértékben belerángatták Európa népeinek jó részét.

Az európai ember önképére ez akkora csapást mért, aminek hatásait ma sem látjuk még át teljesen. Az azóta eltelt háromnegyed évszázad alatt a nyugati gondolkodás egyre intenzívebben próbálta a náci korszak 12 évét feldolgozni. Vélhetőleg az emberiség történetének egyetlen korszakáról sem írtak annyit, mint erről a 12 évről. Miután a gonoszság elleni csodaszert nem sikerült feltalálni, arra jutottak, hogy csak a szigorú önkorlátozás, a kíméletlen önvizsgálat, az Én kordában tartása és a Másik iránti empátia óvhat meg a hasonló kilengésektől.

A mai progresszív nyugati kultúrában az Ego megalázza magát a Másik előtt. (Ebből persze legalább annyi új probléma fakad, mint amennyit megold, de a részletekbe most nem tudunk belemenni.)

*

Közép-Kelet-Európa nemzetei ugyanezen az úton indultak el 1989 után, de egy idő múlva megtorpantak. A kihívás túl nagynak bizonyult: a hagyományos, sérelmi politikára épülő, önfelmentő nacionalizmus és a posztmodern önreflexió küzdelmében az előbbi látszik felülkerekedni.

„A mi nemzetünk áldozat” – mondják a nacionalisták és sorolják a kétségtelenül létező sérelmeket. A másoknak okozott sérelmek számbavétele terén viszont nem ilyen buzgók. Hazánkban mi sem mutatja ezt jobban, mint a Szabadság téri emlékmű, ahol magyarok és zsidók egyaránt a németek áldozataiként jelennek meg. Ez az a szimbolikus pont, ahol a felelősségvállalás kérdésében az uralkodó elit megtorpant és elindult visszafelé. Egyre kevesebb önreflexió, egyre vadabb bűnbakkeresés jellemzi az uralkodó rendszer politikai kultúráját. Mérföldkő volt ebből a szempontból a parlamenti elnök 2020. májusi beszéde a vörösterror áldozatainak régi-új szobránál. Beszédében lekommunistázta, ugrásra kész Lenin-fiúknak nevezte az ellenzéket. Kétszáz méterre a Szabadság téri emlékműtől, de attól még egy fél évszázaddal vissza az időben. Ezt a beszédet már az önreflexió teljes hiánya, vad vádaskodás, paranoia jellemezte.

Demeter írása logikusan halad tovább ezen az úton: csak ő ezt a paranoiát már a Holokauszt kultúra kellékeibe csomagolva adja elő. Mert a Holokausztnál erősebb metafora a nyugati kultúrában nincs. Végül is csak idő kérdése volt, hogy mikor fedezik fel az ebben rejlő lehetőségeket. (Deutsch Tamásnak már voltak ilyen jellegű megszólalásai.)

Hogy egy jobboldali nacionalista egyre vadabbul kommunistázik, az csak mennyiségi növekedés. De hogy egy kormányközeli ember, ennyire gátlástalanul a Holokauszttal handabandázik – ez már valóban minőségi ugrás. Ezzel Demeter Szilárd ment a legmesszebbre – s mint kiderült, túl messze – a hatalom által kijelölt úton.

*

A Holokauszt kultúrájának lényege az empátia, az Én korlátozása, a Másik iránt tanúsított végtelen tapintat. Demeter – hivatalból – ebből nem ért meg semmit: éppen a lényeget, az önreflexiót, saját magunk szigorú vizsgálatát hajítja ki az ablakon.

A Holokauszt emlékezet kellékei után kapkod, ennek kultúrájáról pedig azt sem akarja tudni, hogy eszik-e vagy isszák. Úgy ölti magára a Holokauszt áldozatainak jelmezét, mint egy bohócruhát és vadul handabandázik vele. Neki a Holokauszt egy kártyapakli, amiből kihalássza a gázkamrákat, mint adu ászt, és kivágja az asztalra: na, erre tegyetek erősebb lapot!

Íme, a gyűlölet kultúrája, amint ellopja a gyűlölet ellen létrejött kultúra kellékeit. Végtelenül visszataszító volta ebből adódik.

*

Az ügy súlyához illő elítélő szavakat a kormány soraiból nem lehetett hallani.

A zsidó közösség pedig nehezen tud a helyzettel mit kezdeni: Demeter nem tagadta a Holokausztot, nem relativizálta, hanem éppen elismerte legfőbb gonoszságnak. A klasszikus antiszemitizmus ismérvei szerint nem is lehet elítélni. Első nekifutásra nehéz szavakba önteni, mi a baj vele: megtévesztő, hogy a Holokauszt kellékeivel vagdalkozva éppen a Holokauszt kultúrájának üzen hadat.

Valahonnan ismerős a dolog: a zsidók egy évezreden át hallhatták, hogy megszűntek Isten kiválasztott népe lenni és immár nem ők a „igazi Izrael”. Most azt hallhatják, hogy már nem ők az igazi áldozatok.

támogatás
Pop up banner

Címkék:Demeter Szilárd, holokauszt, Holokauszt kultúra

[popup][/popup]