A forradalom importőrei – Youssef Siher, a nyugati egyetemek és az európai baloldal politikai vaksága

A milánói ügyészség szerint Youssef Siher, a harmincéves, marokkói származású olasz értelmiségi a fennálló politikai rend felforgatására irányuló tervet kívánt megvalósítani.

Az ügyészségi irat megfogalmazása szerint „progetto finalizzato a porre in essere atti delittuosi, con finalità eversive” – bűncselekmények elkövetésére irányuló, felforgató célzatú terv – állt tevékenysége mögött. A vádhatóság úgy véli, hogy célja „ingenerare terrore nella popolazione”, vagyis rettegés keltése volt a lakosság körében. A Movimento 17 ottobre elnevezésű szerveződés feltételezett vezetőjét október 24-én őrizetbe vették, majd a milánói San Vittore börtönbe szállították. Felesége, Sagia Hammoud ugyancsak gyanúsított, szabadlábon védekezik. Vizsgálják a Hamász feltételezett finanszírozóihoz és a Moszkva-barát NoName057(16) hackercsoporthoz fűződő esetleges kapcsolatokat is. A büntetőjogi felelősség kérdésében természetesen a bíróságnak kell döntenie. Siher politikai világképének megismeréséhez viszont már most bőségesen rendelkezésre állnak saját írásai és az olasz sajtóban ismertetett nyomozati dokumentumok.

Siher Gavardóban született, Salòban érettségizett, a Milánói Egyetemen kommunikációt, majd politikatudományt tanult. Tagja volt az egyetemi szenátusnak, a muszlim egyetemisták szervezetének vezetőjeként tevékenykedett, gyakornokként dolgozott az ISPI nemzetközi politikai kutatóintézetnél, és írásai jelentek meg az Il Fatto Quotidiano hasábjain. Az intézmények utóbb igyekeztek pontosítani a vele fennálló kapcsolat jellegét: az ISPI-nél gyakornok volt, a lapnak alkalmi szerzője. Ez azonban semmit sem változtat életrajzának lényegén. Az olasz társadalom oktatási, tudományos és politikai intézményei megnyíltak előtte, ő pedig mindazokkal a lehetőségekkel élt, amelyeket az európai integráció sikertörténeteiben rendszerint felsorolnak.

Az ilyen életrajzok különösen kellemetlenek a szociológiai magyarázatok bizonyos közhelyeinek. Siher radikalizmusát aligha lehet egyszerűen az iskolázatlansággal, a nyelvi elszigeteltséggel vagy az intézményekhez való hozzáférés hiányával magyarázni. A befogadó társadalom intézményeinek ismerete, a diploma és a politikai részvétel lehetősége önmagában nem teremt kötődést a demokratikus rendhez. A társadalmi integráció külső ismérvei és a politikai lojalitás között korántsem szükségszerű a kapcsolat.

2026 január 26-án megjelent írásának címe önmagában is program: Perché la sinistra occidentale non farà la rivoluzione – „Miért nem fogja a nyugati baloldal végrehajtani a forradalmat?” Siher szerint a nyugati baloldal hagyományos változatai, a marxizmustól a szociáldemokrácián át a kortárs radikális mozgalmakig, a nyugati modernitás fogalmi világának foglyai maradtak. Reformokat, újraelosztást, demokratikus részvételt és társadalmi igazságosságot követelnek, miközben továbbra is érvényesnek tekintik azt a civilizációs és politikai rendet, amelyet Siher egészében kíván meghaladni.

A szerző ennél radikálisabb szakítást hirdet: rottura ontologica – ontológiai törés –, rivoluzione epistemologica – ismeretelméleti forradalom. A nyugati egyetemek posztkoloniális és dekoloniális elméleteiből ismerős szókészlet itt a nyugati világ egészével szembeni politikai szakítás programjának szolgálatába kerül. Következtetése félreérthetetlen: „Ne consegue che la rivoluzione, quando avverrà, non sarà una rivoluzione dell’Occidente, ma una rivoluzione contro l’Occidente.” – „Ebből következik, hogy a forradalom, amikor bekövetkezik, nem a Nyugat forradalma lesz, hanem a Nyugat ellen irányuló forradalom.”

A különbség alapvető. Siher számára a Nyugat több valamely igazságtalan gazdasági berendezkedésnél vagy elhibázott külpolitikai gyakorlatnál. Történelmi és civilizációs ellenség, amelynek intézményei, fogalmai és politikai hagyományai egyaránt az elnyomás történetéhez tartoznak. A demokratikus képviselet, a jogállam, a politikai kompromisszum és a reform így a fennálló hatalom önfenntartó technikáiként jelenhetnek meg. Ha pedig a teljes politikai rend elveszíti legitimitását, a vele szembeni erőszak is más megvilágításba kerülhet: a jogsértés a felszabadítás gesztusává, a rombolás történelmi szükségszerűséggé, a terror forradalmi cselekvéssé magasztosulhat.

Carl Schmitt barát–ellenség megkülönböztetésének logikája itt sajátos alakban tér vissza. A politikai közösséghez tartozást a végső ellenséggel szembeni állásfoglalás határozza meg. Hannah Arendt totalitarizmuselemzéseinek egyik felismerése ugyancsak ide kívánkozik: amikor egy mozgalom a történelem feltételezett szükségszerűségére hivatkozik, az egyes cselekedetek erkölcsi megítélését könnyen alárendelheti a történelmi folyamatnak. A jövő igazságossága felmentést kínál a jelenben elkövetett bűnökre. A politikai messianizmusok története különösen gazdag az efféle felmentésekben.

Siher számára a palesztin ügy az egyetemes forradalmi küzdelem kitüntetett terepe. A Hamászról azt állítja, hogy az nem politikai célokra használja az iszlámot, hanem az iszlám formálja a nemzeti felszabadításért és a gyarmatosítás ellen folytatott harcát. Az iszlámot ebben az összefüggésben az élet egészét meghatározó rendként értelmezi. Egy másik szövegében a gázai ellenállás fennmaradásához köti a forradalom lehetőségét.

A 2023. október 7-i Hamász-támadást az olasz sajtóban idézett megfogalmazása szerint „un atto rivoluzionario di decolonizzazione” – „a dekolonizáció forradalmi aktusa” – néven értelmezte. Azon a napon a Hamász és más fegyveres csoportok mintegy 1200 embert öltek meg Izraelben, többségükben civileket, és körülbelül 250 embert hurcoltak túszként Gázába. A dekolonizáció fogalma ebben az értelmezésben már arra szolgál, hogy a tömeggyilkosságot történelmi jelentőséggel ruházza fel. Az áldozatok eltűnnek a fogalmi konstrukció mögött, az elkövetők pedig a történelem állítólagos igazságának végrehajtóivá lépnek elő.

Az ellenállásról kifejtett gondolatai ugyanezt a logikát követik. Álláspontja szerint az ellenállás nem tartozik magyarázattal a külső szemlélőnek, nem köteles előzetes elítélő nyilatkozatokkal igazolni magát, és nem kell elfogadnia az uralkodó fél politikai szókészletét. A petíciók, határozatok és tárgyalások a fennálló rendszer által kezelhető eszközök; a valódi ellenállás éppen azzal nyeri el jelentőségét, hogy nem illeszthető be ebbe a rendbe.

A következmény súlyos. Ha a politikai cselekvés megítélésének mércéje kizárólag a feltételezett történelmi igazság, az erőszak erkölcsi korlátai elveszíthetik érvényüket. A civilek védelme, az emberi jogok egyetemessége és a politikai cselekvés jogi korlátozása az elnyomó hatalom nyelveként válhat elutasíthatóvá. Az erkölcsi ítélet helyét elfoglalja a történelmi szereposztás: aki az elnyomottak nevében cselekszik, annak tetteit a felszabadítás célja igazolhatja.

Siher politikai gondolkodásának egy másik fontos dokumentuma a 2025 augusztusában megjelent Panarabismo e anti-imperialismo: per una riconcettualizzazione decoloniale – „Pánarabizmus és antiimperializmus: egy dekoloniális újrafogalmazás felé” – című tanulmány. Ebben a pánarabizmus újraértelmezését sürgeti, és bírálja azokat a korábbi arab nacionalista és iszlamista mozgalmakat, amelyek szerinte túlságosan is a nyugati politikai modernitás fogalmaiból indultak ki. A pánarab nacionalizmus, a politikai iszlám és a dekoloniális elmélet sajátos szövetséget alkot gondolkodásában. A nyugati radikális baloldal számára ismerős fogalmak így olyan politikai programba kerülnek, amely végső soron magának a nyugati baloldalnak a történelmi és intézményi hagyományait is elutasítja.

Különösen figyelemre méltó, hogy a nyugati országokban élő diaszpóráknak kitüntetett forradalmi szerepet tulajdonít. Megfogalmazása szerint ezek a közösségek „una posizione contraddittoria ma potenzialmente esplosiva” – „ellentmondásos, ám potenciálisan robbanásveszélyes helyzetben” vannak. A bevándorlók leszármazottai a nyugati társadalmak belsejében hordozhatják tovább a gyarmatosítás történelmi konfliktusát. Az asszimiláció ebben az értelmezésben a politikai ellenállás gyengülésével fenyeget, a befogadó társadalomhoz való kötődés pedig a forradalmi tudat elvesztéséhez vezethet.

Az európai integrációról folytatott vitában ez az egyik legfontosabb, rendszerint megkerült kérdés. A társadalmi beilleszkedést a szegénység, a munkanélküliség és a diszkrimináció mellett olyan politikai ideológiák is akadályozhatják, amelyek kifejezetten ellenérdekeltek a sikerében. A közös állampolgári identitást önfeladásként, a demokratikus kompromisszumot árulásként, a befogadó társadalomhoz való kötődést a történelmi küzdelem megtagadásaként ábrázolják.

A második és harmadik generáció helyzetében ez különösen súlyos konfliktusokat idézhet elő. Az első generációs bevándorló gyakran közvetlen tapasztalatok alapján hasonlíthatja össze származási országát és új hazáját. Gyermekei viszont már a befogadó társadalom intézményeiben nőnek fel, és természetesnek tekintik, hogy ugyanazok a lehetőségek illetik meg őket, mint kortársaikat. Ha elvárásaik és tényleges lehetőségeik között tartós különbség alakul ki, a csalódás politikai jelentőséget nyerhet.

Ted Robert Gurr Why Men Rebel című, 1970-ben megjelent munkájának relatívdepriváció-elmélete éppen az elvárások és a tapasztalt lehetőségek közötti feszültséget vizsgálta. Alejandro Portes és Min Zhou 1993-as, The New Second Generation: Segmented Assimilation and Its Variants című tanulmánya pedig az integráció eltérő társadalmi pályáira mutatott rá. A társadalmi mobilitás, a tartós leszakadás és a sajátos közösségi identitások kialakulása különböző feltételek mellett mehet végbe.

A radikalizálódás akkor válhat különösen veszélyessé, amikor a személyes frusztrációhoz átfogó politikai ellenségkép társul. A társadalmi hátrány történelmi elnyomássá, a sérelem civilizációs konfliktussá, a politikai elégedetlenség forradalmi kötelességgé alakul. A társadalmi magyarázat azonban nem helyettesítheti az ideológiai meggyőződés és az egyéni felelősség vizsgálatát. A radikalizálódott ember politikai eszméket választ, közösségekhez csatlakozik, értelmezéseket fogad el, döntéseket hoz. A szociológiai körülmények nem szüntetik meg a politikai cselekvés erkölcsi jelentőségét.

Siher esetében mindehhez magas szintű elméleti képzettség társul. Írásaiban Frantz Fanon, Edward Said és Achille Mbembe fogalmai is megjelennek. A dekolonizáció, az episztemikus erőszak, a nyugati hegemónia és a történelmi elnyomás nyelve a kortárs társadalomtudományos képzés számos közegében szinte kötelező elméleti készletté vált. A fogalmak tudományos tekintélye azonban könnyen a politikai indulatok filozófiai igazolásának eszközévé válhat, ha a történelmi vizsgálat helyét az előre kijelölt bűnösök és áldozatok rendszere foglalja el.

A nyugati egyetemek felelőssége ezen a ponton különösen súlyos. A kritikai gondolkodásra hivatkozó intézmények bizonyos közegeiben a politikai azonosulás maga is tudományos érvényességet helyettesítő tekintéllyé válhat. A gyarmatosításra való hivatkozás erkölcsi felmentést kínál, az elnyomottként meghatározott szereplő állításait különleges védelem illeti meg, a nyugati egyetemesség fogalma pedig eleve gyanússá válik. A tudományos kritika ekkor saját alapelvét adja fel: azt, hogy minden állításnak alá kell vetnie magát az érvelés és az ellenőrzés követelményeinek.

Az eredmény különös történelmi irónia. A Nyugat elleni forradalom ideológiai kelléktárának egy részét maga a Nyugat állítja elő, tudományos fokozatokkal, kutatóintézetekkel, konferenciákkal és tekintélyes folyóiratokkal együtt. A politikai fanatizmusnak pedig nem feltétlenül akadálya a műveltség. Mohamed Atta építészetet tanult, később Németországban folytatott egyetemi tanulmányokat. Az al-Káida történetében mérnökök, orvosok és más diplomás értelmiségiek is meghatározó szerepet játszottak. A diploma nem erkölcsi bizonyítvány, a tudás pedig a fanatizmus szolgálatába is állítható.

Siher történetében azonban az elméleti radikalizmus mellett a politikai szerveződés gyakorlata is vizsgálat tárgyává vált. A milánói ügyészség szerint 2026. október 18-án, 19.58-kor, a milánói fosztogatások és utcai összecsapások után maga hozta létre a Movimento 17 ottobre Telegram-, WhatsApp- és Instagram-hálózatát. A szerveződés kommunikációját a gyanú szerint feleségével együtt irányította. A lefoglalt eszközök és a szolgáltatói adatok alapján az ügyészség rekonstruálta a hálózat létrehozását, az adminisztrátori hozzáféréseket és az országos mozgósítás előkészítését.

A nyomozati iratok szerint a Telegram-csoportnak egy adott időpontban 6153 tagja, az Instagram-oldalnak 18 200 követője volt. A kommunikációs hálózat külön csoportokat hozott létre Milánó, Róma, Torino, Bologna, Firenze, Bari, Genova, Padova, Bergamo, Trieszt és Rimini számára. Az ügyészség becslése szerint az üzenetek potenciálisan akár 150 ezer embert is elérhettek. A szerveződés nyolc olasz városban hirdetett újabb demonstrációkat, és „mobilitazione permanente ogni sabato” – „állandó mozgósítás minden szombaton” – jelszóval kívánta fenntartani a tiltakozásokat „fino alla caduta di questo governo ladro” – „amíg meg nem bukik ez a tolvajkormány”.

Az internetes felületeken a politikai tiltakozás nyelve mellett a városi gerillaharc módszerei is megjelentek. Az egyik üzenet szerint „Spaccare gli istituti bancari è giusto” – „Helyes dolog szétverni a bankokat.” Egy másik a büntetett előélet kockázatát is a változásért vállalható áldozatként említette: „Rimetterci la fedina penale? Ok” – „Rámegy a büntetlen előéletünk? Rendben.” A kommunikációban a bankok, önkormányzatok és állami intézmények elleni fellépés gondolata is megjelent, azzal a céllal, hogy a rendszer egészét megrendítsék.

Siher a nyomozati iratok szerint az egyiptomi 2011-es felkelés kézikönyvét ajánlotta mintául, és a franciaországi utcai zavargások tapasztalatainak követésére biztatott. A lefoglalt számítógépen megtalálták a Rivoluzione, istruzioni per l’uso – „Forradalom, használati utasítás” – című dokumentumot, amely az egyiptomi forradalom taktikai útmutatójából merített. A szöveg a demonstrációk megszervezésével, a rendőri fellépés kezelésével és az utcai összecsapások módszereivel foglalkozott.

A Telegram-csatornán olyan gyakorlati tanácsok is megjelentek, amelyek a rendőri egységek mozgásának követésére, titkosított Signal-csoportok létrehozására és a kommunikáció nyomainak eltüntetésére vonatkoztak. Az egyik idézett üzenet szerint: „In piazza facciamo gruppi Signal con admin scelti casualmente, per comunicare dove si spostano gli sbirri, cancelliamo i gruppi subito dopo la piazza, non lasciamo traccia.” – „A téren hozzunk létre Signal-csoportokat véletlenszerűen kiválasztott adminisztrátorokkal, hogy jelezhessük, merre mozognak a zsaruk; a tüntetés után azonnal töröljük a csoportokat, ne hagyjunk nyomot.”

A nyomozás egyik legfontosabb adata a lefoglalt számítógépen talált két, előre időzített Telegram-üzenet. Ezeket október 24-én, 14.31-kor és 15.31-kor kellett volna közzétenni. Az első a demonstrálók gyülekezési pontjait, a második a felvonulás végső célját közölte volna. A rendőrség azonban megakadályozta az üzenetek továbbítását. Az ügyészség szerint ezzel sikerült meghiúsítani az újabb erőszakos megmozdulások előkészítésének egyik döntő mozzanatát.

Francesca Crupi milánói ügyész a nyomozati iratban olyan felbujtó magatartásról beszélt, amely „realmente efficiente ed efficace a spronare le persone e indurle a commettere fatti illeciti” – „ténylegesen alkalmas és hatékony volt arra, hogy az embereket jogellenes cselekmények elkövetésére ösztönözze és rávegye”. A vádhatóság szerint Siher kihasználta az október 17–18-i milánói zavargásokat, hogy „progetto eversivo” – felforgató terv – megvalósításába kezdjen, jelentős társadalmi feszültséget és a lakosság körében félelmet keltve.

Az eredeti milánói fosztogatások személyes irányítását az eddig ismertetett nyomozati adatok nem bizonyítják; a hatóságok egyelőre nem mutattak ki közvetlen kapcsolatot Siher és az első összecsapások elkövetői között. A későbbi országos mozgósítás szervezésére viszont már konkrét digitális bizonyítékok utalnak. Ez a különbség büntetőjogilag lényeges, politikailag pedig éppen a folyamat természetét világítja meg. Az utcai erőszak nyomán keletkezett indulatokat Siher a hatóságok szerint szervezett, több városra kiterjedő politikai konfrontációvá kívánta alakítani.

Ezek után a Nyugat elleni forradalomról szóló fejtegetései egészen más megvilágításba kerülnek. A demokratikus intézményrendszer delegitimálásának elméleti programjához a nyomozás szerint az intézmények elleni konfrontáció gyakorlati megszervezése társult. A francia zavargások követendő mintaként való emlegetése, az egyiptomi felkelés taktikai kézikönyvének felhasználása, a rendőri mozgások követésére szolgáló titkosított kommunikáció és az országos demonstrációs hálózat kialakítása ugyanannak a politikai elképzelésnek különböző szintjeit mutatja. A forradalom immár nem pusztán történetfilozófiai kategória, hanem szervezési feladat, kommunikációs technika és utcai gyakorlat.

A franciaországi és olaszországi erőszakos megmozdulásokkal kapcsolatos politikai vita egyik legvisszatetszőbb jelensége ugyanakkor az a kategorikus tagadás, amely szerint a bevándorlásnak és a bevándorló hátterű csoportoknak semmi közük nem lehetett a zavargásokhoz. Az ilyen kijelentés előzetes politikai állásfoglalás, amely a társadalmi valóság egy részét már a vizsgálat megkezdése előtt kizárja. A bevándorló hátterű radikális szervezők jelenlétének lehetőségét Siher esete különösen kézzelfoghatóvá teszi.

Az oktatási rendszer állapota, a közszolgáltatások romlása és a társadalmi elégedetlenség valóságos tiltakozásokat válthat ki. Ezekhez azonban különböző radikális csoportok is csatlakozhatnak, saját politikai céljaik szolgálatába állítva az eredeti követeléseket. A tantermek állapota, a tanárhiány és az oktatás finanszírozása miatt tüntető diákok érdekei aligha azonosak azokéval, akik bankok, önkormányzatok és állami intézmények megtámadásától remélik a politikai rendszer összeomlását.

Siher esete éppen azért jelentős, mert dokumentálható példát kínál arra, miként kapcsolódhat össze a bevándorló hátterű értelmiségi radikalizmus, a palesztin ügy forradalmi értelmezése és a nyugati intézményrendszer destabilizálásának szándéka. Az általa képviselt ideológia számára a társadalmi konfliktusok kiéleződése önálló politikai értékkel bírhat. A demokratikus rend megrendülése, az állami intézmények tekintélyének gyengülése és a közbizalom rombolása mind beleilleszthető a Nyugat elleni forradalom történelmi elképzelésébe.

A nyugati baloldal egyes köreinek politikai vaksága itt válik különösen súlyossá. Az antikolonializmus, a kisebbségi jogok és a társadalmi igazságosság fogalmai olyan mozgalmak számára is erkölcsi fedezetet nyújthatnak, amelyek politikai céljai összeegyeztethetetlenek a demokratikus pluralizmussal. A radikális baloldal és az iszlamista mozgalmak bizonyos körei között kialakuló együttműködés alapja gyakran a közös ellenségkép. Az egyéni szabadság, a vallási autonómia, a nők jogai és a politikai pluralizmus kérdései ilyenkor feltűnő könnyedséggel szorulnak háttérbe.

A pártpolitikai számítások sem elhanyagolhatók. A nagyvárosi választói koalíciókban a bevándorló hátterű polgárok jelentős szerepet játszhatnak. A politikai támogatás megszerzésének szándéka azonban nem vezethet oda, hogy a pártok saját szövetségeseik radikalizmusát következetesen elhallgassák, vagy a politikai erőszakot kizárólag társadalmi sérelmekkel magyarázzák.

Az olasz kormány állampolgársági szigorításai körüli vita ugyancsak ezt a válságot tükrözi. Az A.C. 2124-A számú törvényjavaslat bizonyos súlyos bűncselekmények esetében bővítené a megszerzett állampolgárság visszavonásának lehetőségét. Más kormányoldali javaslatok az elítélt külföldiek kitoloncolását könnyítenék meg. A szabályozás pontos határai az állampolgárság megszerzésének módjától, a jogerős ítélettől és a nemzetközi jogi kötelezettségektől függnek. A második generációhoz tartozás önmagában nem jogalapja a kiutasításnak.

Az európai társadalmak előtt álló feladat azonban nem oldható meg kizárólag büntetőjogi eszközökkel. Az integrációt politikai és kulturális értelemben is komolyan kell venni. A nyelvtudás, az iskolázottság, a foglalkoztatottság és az állampolgárság fontos eredmények, de a demokratikus együttéléshez a közös jogrend, a politikai pluralizmus és az egyéni szabadság elismerése is szükséges.

Siher története éppen azért figyelmeztető, mert a nyugati intézményrendszer valamennyi lehetőségét igénybe vehette, miközben olyan politikai gondolkodást alakított ki, amely e rendszer egészének felszámolását hirdeti. Az európai egyetemek pedig aligha háríthatják el maguktól a kérdést, miként válhatott a kritikai gondolkodásra hivatkozó elméleti szókészlet a demokratikus intézmények elleni forradalmi retorika egyik legfontosabb eszközévé.

A nyugati civilizáció veszélyeztetettségét nem kizárólag külső ellenségei okozzák. Legalább ilyen súlyos probléma, amikor saját intézményei elveszítik a képességüket arra, hogy különbséget tegyenek kritika és rombolás, emancipáció és fanatizmus, történelmi magyarázat és erkölcsi felmentés között.

A legkülönösebb mégis az, hogy a Nyugat elleni forradalom egyes szellemi előkészítői immár nem valamelyik távoli kiképzőtáborban sajátítják el a szükséges fogalmakat. Elég hozzá beiratkozni egy tekintélyes európai egyetemre.

A diplomát pedig maga a megtámadni kívánt civilizáció állítja ki.