A fehér férfi visszavág

Donald Trump győzelméről

Hogyan kerülhetett egy Donald Trump féle faragatlan alak (amúgy nyilván tehetséges businessman) az Egyesült Államok elnöki székébe? Hogyan szavazhattak a választópolgárok egy politikában járatlan kívülállóra, amikor az amerikai kultúra fontos része az, hogy az elnökjelölt – többnyire kormányzóként vagy kongresszusi képviselőként – átesik a szükséges politikai szocializáción? Mi „vágta ki a biztosítékot”, miért nem működtek a politikai kultúra bejáratott fékei? Miért az elitellenesség veszedelmes (más országokban katasztrofális következményekkel járó) jelszavaira mutatott fogékonyságot a választók meghatározó része?

Nos, a politika porcelánboltjába elefántként begyalogló Trump megválasztása az amerikai társadalom ellenreakciója az áldozatiság és a politikai korrektség kényszerzubbonnyá vált kultúrájára. Melynek nyomán mid gyakrabban fordult elő, hogy akik – a dogmatikussá váló baloldali eszmék révén – sikeresen áldozati státuszba manőverezték magukat a nyugati közvélemény előtt, azok egyre inkább a jogokat és nem a kötelességeket tartották szem előtt, s a bírálóknak a „rasszizmus”, „iszlamofóbia” és hasonló vádakkal vágtak vissza. A felszabadításból – a történelemből ismerős módon – egyre inkább ellenségkeresés lett.

Az áldozati kultúra természetesen

nemes és szép eszmékből indul ki:

már a biblia is azt tanította, hogy védjük és oltalmazzuk a kiszolgáltatottat, az elesettet, az igazságtalanul megbélyegzettet.

E régi, szép gondolat mellé a 20. század szörnyűségei, mindenekelőtt a Soá tanulságaképpen egy mély és bölcs belátás társult: a „másik”, az „idegen” iránti ellenszenvünk és agresszív késztetésünk valódi oka nem a másik, az idegen gonosz és félelmetes volta. Ellenkezőleg: a bennünk rejlő, elfojtott, gonosz és félelmetes erőket vetítjük ki az idegenre. (Nota bene: ez a belátás az Orbán-rendszer politikai kultúrájából még hiányzik.)

Ez a belátás szent küzdelemre sarkallta a baloldalt, amely nem tudott leállni a felszabadítás gyakorlatával, és 1989 után, amikor a munkásosztály ügye végleg lekerült a napirendről, új felszabadítani való után nézett.

Így kerültek lassan közös platformra

zsidók (amennyiben nem cionisták), nők, melegek, etnikai kisebbségek, bevándorlók, iszlám hívők – és persze a palesztinok, az elnyomottak királyai.

Ebbe a nagy halmazba egyetlen csoport nem fér be: a heteroszexuális fehér, keresztény férfi, aki így az elnyomó szerepében találta magát. Az önreflexióban elmélyült, iskolázott nagyvárosi elit ezt gondolkodást elfogadta, de a képzetlenebb vidéki alsó-középosztálynak ez nem tetszett. Őket szólította meg sikerrel Trump, amikor az “igazi”, a “mély Amerikára” és annak hagyományaira apellált: végül is ezt az országot a mélyen protestáns, fehér, heteroszexuális férfiak tették naggyá. Ilyenek voltak az alapító atyák, s az elnökök túlnyomó része – akik miatt Amerikának általában nincs szégyenkezni valója.

Így adott Trump új identitást azoknak a bizonytalan sorsú tízmillióknak, akik eddig – mint a szegényebb sorsúak általában – a baloldalra szavaztak, de a baloldal számára most érdektelenné váltak. Az ő szívüket melengette meg a régi, jó világra utaló üzenet: „Let’s make America great again!”

Európában Trump útja járhatatlan: itt a fehér, keresztény (vagyis nem zsidó), heteroszexuális férfi a náci ideológia hivatkozási alapja volt, s mint ideál lenullázódott. Ezért (Nyugat-)Európában az áldozati kultúra tovább nyomul. Amerikában azonban nem ez a helyzet, az amerikai társadalom képes volt a korrekcióra.

A súlyos nehézséget most már az jelenti, hogy

az áldozati kultúrának nincs kimunkált ellenkultúrája.

A nyugati társadalmak nem tanulták meg a kisebbségek építő bírálatának nehéz, de szükséges mesterségét. Ha valaki ilyesmivel próbálkozott, a kisebbségvédőktől könnyen megkaphatta a „fasiszta”, „kirekesztő” stb. jelzőket.

Mivel az ilyenfajta bírálat mindeddig tabu volt, a kisebbségeket a mai napig is csak azon az otromba nyelvezeten tudják kritizálni, mint azt Trump teszi. Így joggal kérdezhetjük: vajon Trump és hívei nem fogják a fürdővízzel a gyereket is kiönteni? Nem próbálják meg a kisebbségeket józan bírálat helyett inkább visszaszorítani, netán megbélyegezni? Nem erre utalnak Trump kijelentései az illegális bevándorlók millióinak kitoloncolásáról, az iszlám vallásúak hatósági megfigyeléséről? Nem erre utalnak az olyan (egyébként marginális) jelenségek, mint a Trump győzelme nyomán megélénkülő antiszemiták és Ku Klux Klan hívek?

A baloldal mindenesetre elvesztett egy csatát, de nem vesztette el a háborút. A virulens amerikai civil társadalmat ismerve, a polgárjogi mozgalmak vívmányait aligha fenyegeti veszély. Abban bízhatunk, hogy az amerikai társadalom, amely a 20. század súlyos kilengései között végig megőrizte demokratikus egyensúlyát, hosszabb távon most is megfékezi a kilengéseket, és nem a kétféle felfogás polgárháborús szembenállását, hanem kreatív szintézisét fogja megvalósítani.