A fal két oldalán – Andrzej Wajda zsidó tárgyú filmjei

A száz éve született lengyel rendezőre és filmjeire emlékezünk.

„Amióta elhallgattak a fegyverek, mindnyájan félünk” (Tadeusz Borowski)

A Lengyel Köztársaság szenátusa törvénybe iktatta, hogy 2026 Wajda-év Lengyelországban. Akár mosolyoghatnánk is a politikai buzgóságon, vagy – vérmérséklettől függően – irigyelhetnénk barátainkat, de vegyük e gesztust komolyan, mert elmond valami fontosat – akár eredeti szándékától függetlenül is – Andrzej Wajda kivételes szerepéről hazája kultúrájában. Nincs még egy filmes a nagyvilágban, aki ennyire szorosan kötődne nemzete történelméhez, és – ezzel összefüggően – klasszikus és modern irodalmához. Wajda pályáján – s ebből a szempontból is egyedülálló a mozi történetében – história, biográfia és filmográfia olyan szervesen fonódik össze, mint egyetlen más nagy filmművésznél sem. Lovastiszt apja, a teljes lengyel tisztikarral együtt, a katyni vérengzés áldozata – erről pályája vége felé forgat fontos filmet. Gyermekként maga is a katonai erények bűvöletében nevelkedik. „Ki nevelt engem? – kérdezi. – A szüleim, a becsület és a kötelesség katonai hagyománya, a mindig állig begombolt egyenruhában járó apám. Az iskola – a humán gimnázium, a görög és római kultúra. A katolikus egyház – az isteni törvények. Hazafias érzület, szigorú erkölcsi elvek – ezen a világnézeti alapon kellett szembesülnöm 1939 őszén a háborúval… Azok a filmek, amelyeket lengyel filmiskolának vagy az erkölcsi nyugtalanság mozijának neveznek – és még számos más film – a lengyel nemesi hagyományból nőttek ki.” A háború szétzúzza ezt a már akkor is atavisztikusnak számító kultúrát. „Mit láttam?… Azt, hogy a legyőzötteket nem védi senki, a gyengéknek el kell pusztulniuk…, hogy egész népek kiirtását is el lehet tervezni. Megértettem, hogy a római jog és a földközi tengeri kultúra értékei érvényüket vesztették.” Wajda lengyelként éli ezt meg, egy olyan nemzet tagjaként, amelynek sokáig nem volt országa, amelyet két nagyhatalom serege száll meg épp, s amelynek léte elsősorban nem az államiságban testesül meg, hanem a mítoszokban, legendákban, költészetben, irodalomban. Az életmű ismeretében nem véletlenül érzünk párhuzamot a zsidó sorssal. „Népek Krisztusa” – idézi maga is, igaz, iróniával, ahogy hazáját emlegetik. „A zsidóknak ott van a Biblia – írja egy helyütt –, a lengyeleknek ott van a Pan Tadeusz, az Ősök, a Kordian, a Felszabadulás, a Menyegző.” Az Ősök-et színpadon rendezi meg, a Menyegző-t és a Pan Tadeusz-t színes, látványos történelmi filmen. Utóbbit a lengyel Don Quijoté-ról szóló könyvnek nevezi, s ugyanezt a hősies, reménytelen küzdelmet tükrözi a többi mű is, köztük a Menyegző emblematikus záróképe a kaszával csatába induló illuminált kompánia férfitagjaival. Talán nem véletlen, hogy Wajda, aki hívő katolikusként nevelkedik, amikor a veszteségről ír, nem a keresztény hagyományra hivatkozik, hanem „a földközi tengeri kultúra értékeire”.

Tizenhat évesen az angolbarát honi hadsereg tagja, közelről éli át mindkét Don Quijote-i küzdelmet, előbb a zsidókét a gettóban, majd a varsói felkelést. Életre szóló tapasztalat ez, amely megalapozza első trilógiáját, A mi nemzedékünk-et, a Csatorná-t, a Hamu és gyémánt-ot, majd a zsidó tárgyú Sámson-t, később a Tájkép csata után-t, az apja nemzedékének sorsát elbeszélő Katyn-t, a lengyelországi holokausztot megörökítő Korczak-ot és a – kevesebbet emlegetett – Nagyhét című filmet. Pontosan tudja, hogy a lengyelség történelmét nem regélheti el a lengyelországi zsidóság története nélkül. A Menyegző falusi történetében, amely Wyspiański drámájából készült, Mózes és lánya, Ráhel még mellékfigurák, de ekként fontos tanúi a régi Lengyelország széthullásának. A kaftános, szőrmesapkás Mózes a lengyel irodalom, s egyszersmind a Wajda-filmek tragikus hangvételére utal, amikor megvetően odaveti a bacchanáliába hajló esküvő násznépének: „Kavarja csak a nemzeti ködöt az úr… mintha mást sem tudnának, nálunk csak drámát csinálnak…” A hasonló időszakot megidéző Az ígéret földje (Reymont regényéből) már a szétesés következményeit, a polgárosodást, a városiasodást, az iparosítást, a nyers, könyörtelen vadkapitalizmus létrejöttét mutatja.

Három ambiciózus hőse lengyel, német és zsidó. Egyként cinikusak és kíméletlenek. Nincsenek morális gátlásaik, mindent egyetlen célnak, a gyáralapításnak, a meggazdagodásnak rendelnek alá. A soknemzetiségű Łódź gazdaságában nagy szerepet játszottak a zsidók. A film nem fest kedvező képet róluk – igaz, a lengyelekről és a németekről sem. Az ígéret földjé-t Oscarra jelölték – ám amerikai bemutatója után többen antiszemitizmussal vádolták. Mai szemmel indokolatlanul. Ami magyarázhatja: harminc év telt el a háború óta, még eleven a holokauszt sokkja, s az ezzel kapcsolatos érzékenység. Hozzájárulhatott a háború utáni lengyelországi pogromok emléke is. Zsidókról jót, vagy semmit. „Ekkor megértettem – írja Wajda -, hogy nincs az a film, lengyel film semmiképp sem, amely ellensúlyozhatná a tragikus örökséget: a zsidók lengyel földön történt tragikus megsemmisítését. Azt is megértettem, hogy ezt a bélyeget soha senki és semmi nem fogja lemosni rólunk. Az amerikai zsidók nem hajlandók Az ígéret földje megteremtőinek könyörtelen üzletembereitől származtatni magukat, inkább a Hegedűs a háztetőn rokonszenves hősét tekintik ősüknek.”

Wajdával kapcsolatban méltatlan antiszemitizmusról beszélni, két okból is. Egyrészt: a lengyel nemzeti középosztályt és nemességet ugyanolyan kíméletlen kritikával ábrázolja műveiben. Másrészt, kevés alkotója van a filmtörténetnek, aki nála több filmet készített volna a holokausztról. Első egészestés művében, A mi nemzedékünk-ben ez még csak fontos mellékszál. Hősei – valóságosan és jelképesen is – a fal árnyékában élnek: a várost kettévágó gettófal mentén. Amikor kitör a felkelés, hamvába holt kísérletet tesznek a harcoló zsidók megsegítésére – egyik társuk így leli halálát. A gettófelkelés idején játszódik a Kazimierz Brandys novellájából készült Sámson is. Főszereplője egyetemi évnyitóra igyekszik a nyitó képsorokon, aggódó édesanyja búcsúztatja. Belépve az egyetem kapuján antiszemita diákok fogadják, Üsd a zsidót! üvöltik, megverik, majd a fiú egy váratlan dramaturgiai fordulat következtében börtönbe kerül. Ez csak a nyitány, az igazi történet a gettófal megépítésének aprólékos képsoraival kezdődik, ahogy sorra szögelik fel a kerítés deszkáit, zárják ki a fényt és takarják ki a perspektívát. Jákob a börtönből a gettóba kerül, kiszökik, előbb szeretője, majd a régi börtöntárs és lánya bújtatja. A felkeléskor úgy dönt – akárcsak A mi nemzedékünk hősei – visszamegy harcolni a fal másik oldalára, a sorstársaihoz. Ám a harcnak vége, a lerombolt-fölégetett gettóban hullák hevernek az ősi temető kidőlt sírjai között. Ott akartam maradni, és igazam volt. – Nem értem. – Aki nem zsidó, nem is értheti. – Várja ott valaki? – Nem, senki. – Akkor hát miért? – Csak nézzen rám, egy vagyok közülük, meg kell, hogy osszam velük a sorsom. A falakon túl ezrek élnek. Nekem nincs jogom, hogy mentsem a bőröm. Mindannyian elítéltek vagyunk, velük kell maradnom végig.”

A Hamu és gyémánt-ot jegyző Jerzy Wójcik ezúttal is a fekete-fehér fényképezés mestere. A film a fény és árnyék dichotómiájára épül, miként a történet a bezártság és szabadság ellentétére. A pince ajtaja-ablaka, ahol Jakub bujkál, ugyanolyan deszkákkal beszögelt, mint a gettó falai, csak törve jut be némi fény. Amikor a hős kilép az utcára, szembántó fehérség önti el a vásznat, a nézőt is megvakítva. A kép a Csatorna végét idézi, amikor a két szereplő kijut a mélyből a szemkápráztató fénybe; a lemészárolt hullák látványa a gettóban pedig a Csatorná-ból kilépő tiszt elé táruló látványra rímel, a földön heverő halottakkal: minden hiába, nincs remény. „Itt minden fehér, ott minden fekete, a házak, az utcák, és mi, zsidók” – mondja a Sámson hőse.

A filmet, mint Wajda monográfusa, Bolesław Michałek írja, „ellenségesen” fogadta a lengyel kritika. Andrzej Kijowski Anti-Wajda című filippikájában egyenesen azt írta: „Elég ebből a disznóságból!” Bár a bírálók többnyire a történelmi hűség hiányát rótták fel – mintha Wajda „történelmi filmet” csinált volna –, föltehetően az is közrejátszott a heves elutasításban, hogy a rendező, előző munkáival ellentétben, a lengyelországi zsidóság tragédiáját választotta témájául.

A gettófal felhúzásával kezdődik az Agnieszka Holland forgatókönyvéből készült Korczak is. A zsidómentő orvostudós története közismert: a gettóban árvaháza lakóival maradt, megpróbálta őket életben tartani, megmenteni, majd – visszautasítva a felkínált menekülést – velük szállt fel a haláltáborba vivő vagonba. A filmet néhány évvel a Schindler listája előtt forgatták, amellyel gyakran hasonlítják össze. Wajda naplójából tudjuk, ő is filmre szerette volna vinni Schindler történetét. Krakkóban találkozott Spielberggel, s javasolta, hogy fekete-fehérben forgasson, így különböztesse meg filmjét a hollywoodi blockbustereitől. Spielberg megfogadta a tanácsot. Ekkor Wajda már elkészült a hasonló témájú Korczak-kal – fekete-fehérben. Ez – szemben a Sámson-nal – lengyel-német-angol nemzetközi koprodukció, a sztároperatőr Robby Müllerrel, s a neves designerrel, a Schindlerért később Oscar-díjat kapott Allan Starskival. Mindez nem vált a mű javára: a Korczak sterilebb és szentimentálisabb lett, mint a nyersebben realista Sámson. Jól látható a valóság és a filmes stilizáció közötti különbség, amikor Wajda a megrendezett jelenetek közé a varsói gettóról forgatott eredeti dokumentumfelvételeket vágja be. Érdekes módon kritikusai nem az amerikaias stílust rótták fel a rendezőnek, hanem az álomszerű befejezést, amelyben kinyílik a vagon ajtaja, és a gyerekek a ködös, nyílt mezőn boldogan futnak a szabadságba (közben felirat tudatja, hogy megölték őket Treblinkában). Holott ez a film egyetlen kreatív pillanata (akárcsak később, a visszájáról, Mihaileanu Életvonat-ának álma): áttenni – Kertész Imre szavával – „az esztétikai képzelőerő” birodalmába a holokauszt ábrázolhatatlan realitását.

Wajda a pályája végén visszatért ugyanehhez a témához: a gettófelkeléshez, a lengyelországi zsidóság tragédiájához. A Nagyhét története közelebb áll a Sámson-éhoz, mint a Korczak-éhoz. A nyitó képsorokon sárgacsillagos zsidók menetét látjuk, amint fegyveres németek a gettóba hajtják őket. Innen a cselekmény – szemben a Korczak-kal – a gettófalakon kívül zajlik, a felkelés napjaiban. A sötét nyitányt színes, derűs képsorok váltják fel. A hősnő, álnéven bujkáló zsidó lány, villamoson utazik, a békés utasokkal zsúfolt jármű a gettó magas fala mellett halad el, az idilli képet bentről kihallatszó lövések zaja töri meg. A fal árnyékában vurstli, gyerekek önfeledten röpülnek a körhintán, habzsolják az édes vattacukrot, nem zavarja őket a fal másik oldaláról előgomolygó füst és a lövések hangja. A Sámson alaphelyzete ez, azzal a különbséggel, hogy míg a korai mű hangulata baljós, sötét, itt szembántóan éles az ellentét a falon kívüli polgári világ és a belül zajló tömegmészárlás között. Míg a Sámson-ban a lengyelek inkább segítették a bujkáló főhőst, a külvilág itt ellenségesebb, veszélyekkel terhesebb – újabb ürügyet szolgáltatva az immár világhírű rendező bírálatára. Amikor Wajda azt kérte, a filmet vetítsék a templomokban, a Püspöki Konferencia levélben utasította vissza, az alkotás „lengyel-ellenességére” hivatkozva. „Ezek a vádak – nyilatkozta Adam Michniknek – több filmem kapcsán elhangoztak… A Nagyhét a fal innenső oldalán játszódik… és azt a kérdést teszi fel: mit jelentett egy egyszerű lengyelnek a gettót látni.”

A fal, amely mind Az én nemzedékem-ben, mind a Sámson-ban, mind a Nagyhét-ben hangsúlyosan megjelenik a képeken, vizuális metaforája az Adam Michnik által bonyolultnak, mindkét oldalon sebekkel terhesnek nevezett lengyel-zsidó viszonynak. A három film, amely, a rendező szavaival, „a fal innenső oldalán játszódik”, ekképp második Wajda-trilógiának is nevezhető.

Míg a rendezőt hazájában lengyel-ellenességgel vádolták, Nyugaton többször is antiszemitizmussal. Legismertebb bírálója a Shoah zseniális alkotója, Claude Lanzmann volt, aki Az ígéret földjé-ről azt írta, benne a zsidó figurája a náci szennylapok, köztük a Stürmer karikatúráit idézi. Hasonló vádakkal illette a Korczak-ot, amelynek párizsi premierjén zajos botrányt csapott. Anélkül, hogy ebben a vitában igazságot tennénk, nyilvánvaló, hogy Wajda azért válhatott e támadások célpontjává, mert nem zsidóként minden nagy filmrendezőnél többet foglalkozott a zsidóság sorsával, a holokauszttal.

Ha az életművön nem az alkotások keletkezési idejének rendjében haladunk, hanem a történeti kronológia szerint, akkor a Tájkép csata után, amely a Korczak vagy Nagyhét előtt készült, e téma lezárásának tekinthető. A kezdő képsorokon Vivaldi lendületes Négy évszak-ának dallamaira leomlik a fal – ezúttal nem a gettóé, hanem a koncentrációs tábort körülzáró szögesdrót. „Csata után…” – a cím pontos. A film az utánról szól: a túlélésről. Hőse Tadeusz, lengyel író. A másik főszereplő Nina, a zsidó lány. Ő bujkálva, félelemben élte végig az üldöztetés éveit. A sebek még elevenek, s kérdés, hogy begyógyulnak-e valaha. „Amióta elhallgattak a fegyverek, mindnyájan félünk” – írja Borowski, a forgatókönyv alapjául szolgáló írások szerzője. A háború vége nem hozott sem békét, sem megnyugvást. „Magát a problémát nagyon nehéz megérteni Lengyelországon kívül, mert hiszen itt van előttünk a zsidók hekatombája, s itt nemcsak a holtakra, a túlélőkre is gondolok; itt van aztán a külföldre távozók sokasága. Több oka van távozásuknak, s ezek közül a legmélyebb: nem tudnak ott élni, ahol a megszállás alatt annyi megaláztatást kellett elszenvedniük” – írja Wajda. Az idilli természetben Nina és Tadeusz lengyelségről, zsidóságról beszélget, s arról, merre tovább: a fiú menne vissza, nem annyira a patriotizmus fűti, mint az a kérdés, hogy – mint Wajda írja – egy művész alkothat-e hazáján kívül. Ninának nincs hazája, nincs hová visszamennie. „Ez Mózes két kőtáblája, a Tízparancsolat héberül – mutat a nyakában hordott talizmánra. – Ez köt össze engem a zsidókkal. De én nem vagyok sem zsidó, sem lengyel. Lengyelországból elűztek. A zsidóktól undorodom. Azt gondoltam, vannak másféle emberek is. De te nem vagy ember, egyszerűen csak lengyel vagy. Menj vissza Lengyelországba!”

Michnik okkal állapítja meg, hogy a Tájkép csata után Lengyelországról szól, amely „elveszett és boldogtalan, frusztrált és agresszív a tehetetlenségében”. Igen, Wajda minden filmje – nem is lehet más – a lengyel sorsot énekli meg, amely nem mesélhető el az ottani zsidóság története nélkül.