Amit „Dóra” nem jelentett

Írta: Trom András - Rovat: Politika

„Közel 50 évig tartó tevékenységével rászolgált, hogy a hírszerzés legnagyobb alakjainak Panteonjában legyen a helye.” Ezt a CIA tanulmánya írta Radó Sándorról. Nemrég múlt harminc éve, hogy elhunyt a Vörös Hadsereg katonai hírszerző szolgálatának (GRU) legendás ügynöke, térképész és földrajztudós. 

„Micsoda személyiség!” – írta Yves Lacoste, az Hérodote, a legtekintélyesebb francia térképészeti és geopolitikai szaklap szerkesztője. „Magyar származású, Svájcban élő hontalan térképész, számtalan nyelven megjelent atlasz és térkép szerkesztője, a Kommunista Internacionálé sok nyelvet beszélő titkos megbízottja, a Vörös Hadsereg katonai hírszerző szolgálatának (GRU) egyik leghatékonyabb ügynöke. Mégis, 1945-ben tíz év Gulag-börtönre ítélték. (…) A KGB azzal vádolta, hogy az ellenség »visszafordította« őt. (…) A desztalinizáció időszakában, az 1956-os budapesti felkelés után ismét feltűnt, mint a magyar térképészet vezetője.”

A 80 éves Radó Sándor.jpg

A 80 éves Radó Sándor

A földrajztudós-térképész Radó 1924 és 1926 között körbeutazta a Szovjetuniót (melyet ő nevezett el így), amikor ez még belföldinek sem adatott meg, nemhogy külföldinek. A szovjetköztársaságokról az első, Szovjetunión kívül megjelent közigazgatási térképet is ő készítette, csakúgy, mint az első idegen nyelvű szovjet útikönyvet. A világ első polgári légi térképei is ő nevéhez fűződnek. A múlt század húszas éveiben repülővel körbeutazta Európát. 1938-ban megjelent geopolitikai atlasza, a The Atlas of To-day and To-morrow már előrevetítette a második világháború elkerülhetetlenségét. 1940-ben pedig, Richard Sorge-t is megelőzve jelezte, hogy Hitler a Szovjetunió megtámadására készül. Földrajzi ismeretei felbecsülhetetlen segítséget jelentettek a második világháború idején, amikor a keleti fronttal kapcsolatos német vezérkari tervekről, a várható harcászati és hadszíntéri fejleményekről küldte jelentéseit Genfből Moszkvába.

„…közel 50 évig tartó hírszerző és térképészeti, illetve ahhoz kapcsolódó tevékenységével rászolgált, hogy a hírszerzés legnagyobb alakjainak Panteonjában legyen a helye.” Ezt a CIA tanulmánya írta Radóról 1968-ban, amikor már kiszivárgott, hogy emlékiratain dolgozik. Közben – a hidegháború kellős közepén – Budapestet a nemzetközi térképkiállítások egyik központjává fejlesztette, a (térképes) információ szabad áramlásához hozzájárulva, akkor, amikor Moszkvában még a várostérkép is titkos volt. Megszervezte az akkori szocialista világ együttműködését a Föld országait és a világtengereket bemutató, első egységes, 1:2500000 léptékű térképek elkészítésére.

A Nagy Szovjet Világatlasz szerkesztőségében, Moszkva, 1935.jpg

A Nagy Szovjet Világatlasz szerkesztőségében, Moszkva, 1935

 

Radó hihetetlenül gazdag életét és munkásságát, valamint a nácizmus elleni küzdelmét „Dóra jelenti” című memoárkötetéből ismerhette meg a világ. A könyv 40 évvel ezelőtt jelent meg magyarul, és óriási szenzációnak számított, mivel Radó volt az első szovjet hírszerző, aki a nyilvánosság előtt megszólalt. Természetesen engedéllyel. Emlékiratainak megírását 1967-ben a GRU („a legilletékesebb vezető állású elvtárs”) kezdeményezte, Moszkvában – derül ki Radó feljegyzéséből, amelyet a pártközpont részére írt. A „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” 50. évfordulójára készülő Szovjetuniónak ugyanis érdekében állt, hogy egyrészt cáfolja a Nyugaton akkoriban egyre jobban terjedő véleményt arról, hogy a háború nem a fronton dőlt el, hanem kimenetele a hírszerzésnek köszönhető, illetve a német belső árulás következménye, másrészt, hogy bemutassa a Szovjetunió felderítő szolgálatait segítő nemzetközi antifasiszta csoport harcát a hitleri Németország ellen.

A négy magyar és huszonegy külföldi kiadást megért „Dóra jelenti” azonban Radó minden igyekezete ellenére csonka lett: 1971-ben csak egy erősen cenzúrázott könyv jelenhetett meg. Az önéletrajzi műből nem derülhetett ki, miként alakult Radó személyes sorsa 1945 és 1955 között. Érthető módon, nem fedhette fel 80 fős hálózata munkatársainak nevét, hiszen a többségük akkor még élt. A szovjet hírszerző hálózat munkájának számos fontos részlete konspirációs okokból titok maradt. Az 1940 és 1943 között Genfből Moszkvába küldött mintegy 6000 (!) rejtjeles rádiótáviratból, illetve Radó és a Központ közötti üzenetváltásokból mindössze 130 jelenhetett meg a könyvben. Számos információ, amely a hírszerző csoport feladataira vonatkozott nem kerülhetett a könyvbe, és kimaradtak azok a részek is, amelyek a Központtal folytatott vitákat érzékeltették. Az akkori politikai légkör öncenzúrára ösztönzött. Radó például csak otthon, szűk családi körben mondta el a véleményét Kun Béláról, akit csak „krími mészárosként” emlegetett. Ma már közismert, miért.

A rotterdami kikötőben 1929 .jpg

A rotterdami kikötőben, 1929

Szerencsére Radó hagyatékában megmaradt a „Dóra jelenti” eredeti kézirata (aminek egy példányát óvatosságból elküldtem a cfáti Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumába). A teljes kézirat alapján, a Radótól hallottak figyelembe vételével és saját kutatásaim eredményeként jelentettem meg a memoár első cenzúrázatlan kiadását 2006-ban. Ez a mű mintegy tíz százalékkal hosszabb az 1971-es kiadásnál. 192 táviratot tartalmaz (melyek tükrében még jobban felértékelődik a csoport munkája, illetve fény derül a Központtal folytatott, döntő vitákra). Eredeti nevén szerepelteti, illetve beazonosíthatóvá teszi az informátorok és a svájci csoportot segítők döntő többségét. És megismerhető, mindezért milyen „jutalom” lett Radó osztályrésze.

A könyv kiadásának előkészítése inspirált arra, hogy magam is kutatásokba kezdjek. Ennek során ismertem meg a svájci és brit nemzeti archívumok Radó-dossziéit, egyes amerikai magánarchívumokban és a CIA-nál lévő információkat, valamint bizonyos szovjet/orosz dokumentumokat. 2009. november 4-5.-én a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, kezdeményezésemre, nemzetközi Radó konferenciát szervezett, melyen német, svájci, francia és orosz történészek kutatási eredményeit ismerhette meg a jelen lévők szűk köre. Mindezek alapján a következőkben kísérletet teszek arra, hogy összefoglaljam mindazt, amiről „Dóra” nem jelentett.

a Tribune de Geneve gyászjelentése .JPG

A Tribune de Geneve gyászjelentése

Reich (1909-től Radó) Sándor Kálmán 1899. november 5.-én látta meg a napvilágot, zsidó család gyermekeként, Újpesten. Nem volt vallásos és a zsidó hagyományokat sem követte. Párizsban, még a német megszállás előtt kitért, de csak azért, mert magyar állampolgárként, magyar útlevéllel a zsidótörvények értelmében nem utazhatott volna, márpedig ez térképészi és hírszerzői tevékenységéhez elengedhetetlen volt. Radó csaknem minden rokona Auschwitzban pusztult el. Amikor ezt 1944 végén Párizsban megtudta, kérte a moszkvai Központot, hogy engedélyezzék visszatérését Magyarországra, ahol fegyverrel akart harcolni hazája felszabadításáért. „De ezt a tervemet nem sikerült megvalósítanom, életem más fordulatot vett” – olvasható a Dóra jelenti 2006-os kiadásában (az 1971-esben még nem). A „fordulatról” még lesz szó.

Radó azt írta könyvében, hogy 1935-től állt a szovjet katonai hírszerzés (GRU) szolgálatában. Sok a találgatás e körül. Bernd Rainer-Barth német történész – akinek nagyon sokat köszönhetek kutatási tanácsaiért és a Radó-konferencia megvalósításában játszott szerepéért – hivatkozik az NDK Állambiztonsági Minisztériuma (MfS) egyik főosztályának 1968-ban készült elemzésére, amely szerint Radó hírszerző karrierjének kezdete 1919-re tehető. Az MfS dokumentum saját operatív adatokra és szovjet információkra hivatkozva azt állítja, hogy Radó azt a feladatot kapta, hogy Haparandában, a svéd-finn határon alapítsa meg a Roszta (a szovjet hírügynökség, a TASZSZ elődje) helyi irodáját. Ezt követte a bécsi Roszta létrehozása 1920-ban, azzal a céllal, hogy nyugaton terjessze a szovjet híreket, kommunista eszméket. Ennek a munkának köszönhetően szerezhette Radó az első tapasztalatait a dezinformációs és befolyásolási technikák területén – áll a dokumentumban. Rainer-Barth a moszkvai Komintern-aktákra is hivatkozik, melyek szerint Radó már 1922-1923-tól időszakosan dolgozott a Németországi Kommunista Párt (KPD) hírszerző szolgálatának (katonapolitikai osztályának). Radó 1966-ban készített önéletrajzában azt írta, hogy 1922 és 1924 között a német kommunista párt megbízásából, mint a szászországi proletár századok vezetője (vezérkari főnöke) illegális tevékenységet folytatott. Letartóztatták, de sikerült megszöknie, és a párt felszólítására a Szovjetunióba emigrált. A szovjet katonai hírszerzés titkos munkatársa 1929-ben lett. Ez egyebek között abból a levélből derül ki, amelyet Ny. Sz. Hruscsovnak, az SZKP főtitkárának írt 1961-ben, kérvényezve, hogy az 1942-ben neki ítélt Lenin-rendet végre megkaphassa. Erre azonban sohasem került sor. Élete végéig abban a tévhitben élt, hogy elszabotálták a Lenin-rend átadását, és „kiszúrták a szemét” a Honvédő Háború Érdemrend I. fokozatával, a Németország felett aratott győzelemért Érdeméremmel és az 1941-1945. évi Nagy Honvédő Háború résztvevőjének a győzelem 30. évfordulója alkalmából adományozott Emlékéremmel. Valójában csak felterjesztették a Lenin-rendre, de azt nem ítélték neki. Ezt csak 2008-ban tudtam meg, Oroszország Honvédelmi Minisztériumának válaszából.

Radóról a Nagy Honvédő Háború Enciklopédiájának 1985-ös kiadásában azt írták, hogy „…részt vett a német nácizmus és olasz fasizmus elleni harcban. Svájcban irányította azt  a hírszerző csoportot, amely (térképészeti ügynökségnek álcázva) olyan fontos információkat közölt a szovjet vezetéssel, amelyek rendkívül hasznosnak bizonyultak a moszkvai és sztálingrádi, valamint a kurszki csata idején.” Nem tettek említést a német atomkutatásokra vonatkozó megbízásáról. Radó is csak fél mondat erejéig utalt erre memoárjaiban. Rainer Karlsch német történész kutatásai nyomán azonban ma már tudható, hogy „Dóra” a GRU számára információkat gyűjtött a Német Birodalomban folytatott atomfizikai kutatások aktuális állapotáról is. A németországi információk bizonytalanok voltak. A Szovjetunióban abból indultak ki, hogy az atombomba kifejlesztéséhez nélkülözhetetlen tudományos és anyagi források a németeknek elvben a rendelkezésére álltak. Itt jött a képbe „Dóra”, aki a források szerint először 1942. május 15-én informált a németek atomkutatási tevékenységéről. A GRU számára a Radótól kért és kapott információk nagyon értékeseknek bizonyultak. A svájci csoport nemcsak műszaki adatokhoz jutott, hanem a német kutató laboratóriumokban végzett kutatásokról szerzett információkat svájci fizikusokkal értelmeztette is, így viszonylag pontos képet sikerült nyerni arról, hol tarthat a német atomprojekt, és az mekkora veszély forrása. A Radó csoport atom-jelentéseiről csak 1942 nyaráig állnak rendelkezésre adatok. Ezeknek az információknak a jelentőségét Karlsch a szovjet atombomba építési program szempontjából vizsgálta. Eszerint: „Még ha a rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján a legjobb esetben is csak mellékszerepet tulajdonítunk Radónak a szovjet atombomba építésére vonatkozó döntéshozatalban, (…) valószínűleg akkor is az ő jelentései voltak az utolsó cseppek a pohárban. (…) A szovjet vezetés (…) 1942 őszén hozott határozatot az ipari méreteket öltő atomprojekt beindításáról.”

Radó Sándor svájci vízumkérelme.JPG

Radó Sándor svájci vízumkérelme

A Radó csoport keleti frontra vonatkozó információinak harcászati jelentőségét tudományos igénnyel még senki sem elemezte. Erre mindaddig nem is lesz lehetőség, amíg a mintegy 6000 jelentésből mindössze 440 hozzáférhető svájci, egyesült államokbeli és németországi archívumokban. A többi, valamint a GRU-ügynökök és a vezető káderek személyes anyagai, továbbá a svájci csoport hírszerző műveleteinek aktái Oroszországban zároltak. Az elsődleges orosz források egyelőre megismerhetetlenek. Ennek fő okát Bernd Rainer-Barth abban látja, hogy az üzenetváltásokban a Központ minden súlyos hibája nyilván dokumentálva van: azok, amelyek a szovjet hírszerzőcsoportok munkáját Nyugat-Európában megnehezítették, és amelyek számos ellenálló életébe kerültek. Újabb kutatások bizonyítják például, hogy a GRU-központ meggondolatlan kapcsolattartása a Hitlerrel szemben álló németekkel a berlini csoport 120 tagjának őrizetbe vételéhez vezetett, akik közül több mint 60-at kivégeztek. Az Oroszországi Föderáció Szövetségi Biztonsági Szolgálatának archívumában őrzött Radó dosszié 400 oldalából 392 ma is államtitok. Mindössze Radó letartóztatás utáni kihallgatási jegyzőkönyveinek néhány oldala tanulmányozható. Itt érünk el ahhoz a fordulathoz, amelyre Radó utalt.

Radó Sándort és több GRU ügynököt 1945 januárjában Párizsból visszarendeltek Moszkvába. (Az előzményekhez tartozik, hogy a svájci csoport 1943 őszén lebukott, a Radó házaspár bujkált, majd 1944 augusztusában sikerült Franciaországba menekülnie.) A repülőúton – Kairó felé – Radót rádöbbentik, hogy Moszkva őt teszi felelőssé a csoport lebukásáért. Kairóban megszökik, az angolok segítségét kéri, hogy visszatérhessen Európába (Párizsba vagy Londonba), de ezt megtagadják tőle és az egyiptomi hatóságok augusztus elején kiadják az oroszoknak. Az Állambiztonsági Népbiztosság alatt működő Kémelhárító Igazgatóság (SZMERS – halál a kémekre!) letartóztatja, Moszkvában a hírhedt Lubjankára viszik, ahol kihallgatása egy évig tart. A SZMERS egyik kihallgatási jegyzőkönyve szerint Radó elmondta, hogy többszöri kérése ellenére a Központ nem változtatott a rádióadások frekvenciáján, így két éven keresztül ugyanazon a frekvencián folytatták az adásokat, és a rádiós tevékenység a központ parancsára naponta megszakítás nélkül akár hat órán át is tartott, rendkívül megkönnyítve a svájci rádiólokátorok bemérő munkáját. A központ gyakran követelte a már egyszer leadott rádiótáviratok ismétlését is, és sokszor visszakérdezett. Ez vezetett ahhoz, hogy a rádiósok saját archívum létrehozására kényszerültek, amely a letartóztatáskor az ellenség kezébe került.

Radó hiába érvelt, azzal vádolták, hogy külföldi hírszerző ügynökökkel épített ki bűnös kapcsolatot, akiktől félrevezető információt kapott, és azt a Vörös Hadsereg Hírszerzési Főigazgatóságához továbbította. Azt is a fejére olvasták, hogy a konspirációs munkát megsértve a rádiósának megőrzésre átadta a titkos kódot és más dokumentumokat, és ezzel veszélyeztette a Svájcban működő szovjet hírszerző szervezetet. Tíz év szabadságvesztésre ítélték kémkedésért. Sóbánya a messzi északon, Moszkva környéki zárt katonai kutatóintézet, alekszandrovi házi őrizet a következő kilenc év főbb állomásai. Ezek közül a kucsinói geofizikai kutatóintézet érdemel említést, ahol szigorúan titkos munkán dolgozott. Lakatos Ernő, az MTI egykori vezérigazgatója visszaemlékezése szerint Radó elmesélte neki: a tudóscsoport, amelyet irányított, a szovjet interkontinentális és védelmi rakétarendszer telepítésének megtervezésével foglalkozott. 

Dóra jelenti 1971-es kiadás.JPG

A Dóra jelenti 1971-es kiadása

A többi GRU ügynök sem járt jobban: letartóztatás, kegyetlen kihallgatás, börtön, száműzetés volt az osztályrészük. Mert az igazi „bűnük” az volt, hogy ők minden információt megadtak a Szovjetunió ellen készülődő német támadásról. Rainer-Barth Radó tanulmányában hangsúlyozza is: „Történészek között nem képezi vita tárgyát, hogy az 1941. június 22. utáni katasztrófa fő oka Sztálinnak a hírszerzési anyagok, valamint az európai politika és katonai stratégia döntő kérdései megítélésében mutatott hozzá nem értése. Ezáltal ő a felelős a szovjet lakosság és a Vörös Hadsereg mérhetetlen nagy áldozataiért.”

Radó 1954 novemberében szabadult. Ezt az akkori moszkvai magyar nagykövetnek, Münnich Ferencnek köszönhette, aki 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején a 6. hadosztály törzskarának politikai biztosa volt, és Radó alatta szolgált.

Radó Sándor harminchat év után, 1955 júniusában térhetett vissza hazájába. Hamarosan a magyar térképészet vezetője lett, és azt nemzetközi színvonalúra fejlesztette. Ehhez minden kapcsolatát és tekintélyét felhasználta. Szovjet kapcsolatait egyébként 1956-ban is szerette volna latba vetni a nemzeti tragédia megakadályozására. Erről Vályi Gábor, a Corvina kiadó egykori igazgatója (akinél Radó első felesége, Helene lektorként dolgozott) számolt be a Történeti Interjúk Videótára számára készült interjúban. Elmondta, hogy november elsején összefutott Radóval, aki kérte, hogy hozza össze Nagy Imrével, mert ő nem ismeri, de beszélni szeretne vele. „Meg szeretném mondani neki, hogy tárgyalni kell az oroszokkal, mert 300 pesti gimnazista nem fogja innen kiverni a Vörös Hadsereget, és kő kövön nem fog maradni, ha ezek itt tovább lődöznek.” Radó azt közölte, hogy elvállalja: kapcsolatba lép Zsukov marsallal és megpróbál közvetíteni, de ezt saját szakállára nem teszi, csak akkor, ha Nagy Imre megbízza. Vályi azonban nem tudott segíteni a kapcsolat létrejöttében.

Radó, habár könyve megjelenése és megfilmesítése nyomán hallatlan népszerűség övezte, a politikától elfordult, a Szovjetunióból kiábrándult, végtelenül csalódott emberként a munkájába menekült, és haláláig dolgozott. A hírszerzést csak epizódként emlegette otthon. Bár sosem beszélt katonai, hírszerzési, szakszolgálati kapcsolatairól, a véleményét jól mutatja az a tanács, amit egy alkalommal nekem adott: „Fiacskám, tartsd magad olyan távol a fegyveres testületektől, amennyire csak lehet!”

A szerző újságíró, Radó Sándor nevelt fia, hagyatékának gondozója, életútjának kutatója.

támogatás
[popup][/popup]