„Telepesek” vagy áldozatok?
Ez év március 13-án két terrorista besurrant a Nablusz közelében lévő Itamár településre, behatoltak a sabati vacsora után korán nyugovóra tért Fogel család házába, és késekkel lemészárolták a szülőket, valamint három gyermeküket, akik közül a legfiatalabb mindössze három hónapos volt. Az esemény alig vetett visszhangot a magyar médiában, amely – akárcsak az egész világ – két súlyos témára fókuszált: a líbiai polgárháborúra és a japán földrengésre.
2011. március 26. / Gadó János
Az áldozatok száma mindkettőnél már akkor elérte az ezres nagyságrendet. A nemzetközi média is hamar átrohant a történet felett: a világlapok és nagy hírcsatornák címlapjukra tették a gyilkosságot, de mire a történetnek komoly visszhangja lehetett volna, már ismét a NATO líbiai beavatkozása és a japán atomerőmű fenyegető katasztrófája volt a főtéma.
Izrael és a zsidó világ magára maradt a rémtett okozta sokkal, és annak súlyos konklúzióival.
Az első kérdés az volt, mi motiválta az elkövetőket erre az elképesztő – bár sajnos korántsem példa nélküli – kegyetlenségre. A három hónapos gyerek legyilkolása nyilvánvaló üzenet: a telepesek (izraeliek?, zsidók?) közül egyetlen lélek sem számíthat kegyelemre. A témához hozzászóló izraeli publicisták emlékeztettek arra, hogy a palesztin média mindig is dicsőítette a „mártír hadműveletnek” nevezett gyilkosságokat. Alig egy héttel az itamári gyilkosság előtt egy Ramallah közeli menekülttáborban meghirdették a Wafa Idriszről elnevezett sportversenyeket. A 28 éves ápolónő volt az első női öngyilkos robbantó, aki a második intifáda idején több mint egy tucat izraelit rántott magával a halálba. Mindössze egy nappal a gyilkosság előtt pedig a palesztin televízió szép összeállítást sugárzott egy Ahlam Tamimi nevű nőről, aki egy öngyilkos merénylet tettestársaként életfogytiglani büntetését tölti Izraelben. A műsorban a nézők láthatták azt az elismerő oklevelet, amit Tamimi a Palesztin Hatóságtól kapott „hősies cselekedetéért”. A Palestine Media Watch nevű szervezet sok éve dokumentálja a (szigorú politikai irányítás alatt álló) palesztin tájékoztatás hasonló megnyilvánulásait. És itt a mérsékelt Palesztin Hatóságról beszélünk – azon senki sem lepődött meg, hogy a Hamasz irányította Gázában az utcán osztogatták az édességet, mikor a Fogel-család lemészárlásának híre ment. (A spontán ünneplés azonban nem maradt titokban, így a Hamasz jónak látta egy nyilatkozattal mérsékelni a rossz hírt keltő akciót, miszerint „gyermekeket bántani nem része a Hamasz politikájának”.)
Az itamári gyilkosságot – egyértelmű amerikai buzdításra – végül elítélte Mahmud Abbasz palesztin elnök és a palesztin média is – utóbbi oly módon, hogy a „megvetendő cselekedet” okának egyedül az izraeli megszállást tüntette fel, elhárítva így a palesztinoktól minden felelősséget.
A Fogel család temetésére összesereglett húszezres tömeg előtt Mose Jaalon izraeli miniszterelnök-helyettes keserűen jegyezte meg, hogy a gyilkosság elkövetőiről nyilván szintén teret nevez majd el a Palesztin Hatóság. A temetéssel egy időben zajlott ugyanis az a névadási ceremónia, melynek során Al-Bireh városában teret neveztek el Dalal Mughrabi-ról. A hősnek kikiáltott nő 33 évvel ezelőtt Izrael egyik főútvonalán rendezett mészárlást egy terrorcsoport élén, melynek 37 áldozata között 13 gyerek is volt.
Hillary Clinton – akkor New York szenátora a kongresszusban – már 2007-ben megállapította: „A mártírhalált, a fegyveres harcot, ártatlan emberek legyilkolását elérendő ideálként beállítani… veszedelmes propaganda.”
Mindez a történet első fele. A második a médiacsatározás, amely az ilyen gyilkosságokat rendszerint követi.
A gyilkosságról hírt adtak a vezető nyugati lapok és tévéállomások – ám a tudósítások gyakran növelték az izraeli politikusok és médiaszakemberek frusztrációját. Ezek címe, bevezetője és az ezt kísérő képek ugyanis az izraelieket gyakran inkább tettesnek, mint áldozatnak tüntették fel. A mass media Izrael-képét monitorozó Honest Reporting (HR) nevű szervezet bírálta a két nagy amerikai lap, a Washington Post és a New York Times tudósításának címét, amely az izraeli hadsereg „palesztin gyanúsítottak elleni hajtóvadászatát” emelte ki, s az áldozatokat egyszerűen „telepeseknek” nevezte.
Még erősebben támadta a HR a BBC honlapjának tudósítását, amelynek címe arról számolt be, hogy „Izrael jóváhagyta a telepesek új otthonainak építését”, s a gyilkosságot e sztori keretébe mutatta be, mint másodlagos történetet. A HR a telepeken lakók dehumanizálásával vádolta meg a BBC-t, akinek számára a meggyilkolt gyerekek csak „telepesek”. A BBC válaszolt és megvédte álláspontját, ám a vitatott cím lekerült a BBC honlapjáról.
Szokatlanul erős lépésre határozta el magát az izraeli kormányfő sajtóirodája, amikor tiltakozott a CNN tudósítása ellen. A tudósítás címe szerint „Megöltek egy öttagú családot”, állítja a hadsereg. A gyilkosság tényét idézőjelbe tenni arra utal, hogy maga a CNN nem ismeri ezt el tényként. A tiltakozás nyomán az idézőjel eltűnt a tudósítás címéből. A gyilkost a CNN a „behatoló” illetve a „támadó” néven illette – ami a HR kritikája szerint egyértelműen a súlyos bűntény enyhítése. Ezek a szavak maradtak a szövegben.
A BBC március 12-i – a fent említettet pár órával követő – tudósítása szintén idézőjelbe teszi a gyilkosság tényét. Egy palesztin „megölt öt izraelit” a Nyugati Parton – így a cím, melyet egy izraeli katona fényképe illusztrál. Ez utóbbi ismét megkerüli azt a tényt, hogy az izraeliek ez alkalommal áldozatok voltak.
Külön összeállítást szentelt a HR a Los Angeles Times írásának. A lap szerkesztőségi cikke „fatális izraeli-palesztin tévedés” (A fatal Israeli-Palestinian flaw) címen vezette fel mondandóját, s azt egy épülő izraeli település fotójával illusztrálta. Az igazolhatatlan kegyetlenséget, s az izraeliek áldozati voltát mélyen eltemetve, az írás az „erőszak köréről” (cycle of violence) értekezett. A nyugati médiában felkapott kifejezést a HR és az „Israel advocacy” többi művelői élesen bírálják, mert az gyakorlatilag egyenlőségjelet tesz a vitatott legitimitású építkezések és a gyerekgyilkosság közé.
Az Izrael körüli médiacsatározásban tehát 2000 szeptembere, a második intifáda kitörése óta nem változtak a frontvonalak. A nyugati fősodrú média ragaszkodik az „erőszak ördögi köre” fent leírt értelmezési keretéhez. Eszerint az izraeli megszállás és az ennek nyomán fellépő frusztráció és nyomor a palesztin erőszak elsődleges oka.
Ezt az interpretációt nagyon sok helyen lehet vitatni. Mondhatnánk, hogy Gázában éppen a megszállás végeztével szabadult el az erőszak. Hogy a Nyugati parton, mióta Salaam Fayad a palesztin miniszterelnök, évi 7 százalék a gazdasági növekedés, ám ez mit sem változtatott a palesztin média agresszív, „mártírokat” dicsőítő hangnemén. Beszélhetnénk Ehud Olmert (Wikileaks-en kiszivárogtatott, majd később nyilvánosan is megerősített) békeajánlatáról, amire Mahmud Abbasz egyszerűen nem adott végleges választ.
A merénylet áldozatául esett Fogel család
Ám ezúttal a nyugati média (és közvélemény) hozzáállására fókuszálunk. És itt elég egyértelműen megjelenik egy zsigeri magatartás: ha a konfliktusban izraeliek az erőszak áldozatai, annak jelentőségét a média minden eszközzel kisebbíteni igyekszik. Ha viszont palesztinok (vagy támogatóik) az áldozatok (mint a gázai segélyflottilla esetében), akkor a felháborodás nem ismer határt. Első esetben az emberjogi, kisebbségvédő, stb. csoportok hallgatnak, a második esetben a tiltakozások, tüntetések, megbélyegzések egymást követik. A haladó média és közvélemény részéről jól érezhető a hajlandóság: a palesztinokat áldozatként, az izraelieket tettesként kívánják látni.
És ez éppen annyi aggodalomra ad okot, mint a helyszínen vívott háború.