A magyar kapcsolat
Herzl sikeresen megalkotta a nyilvánosságnak szánt arcképét. Kétségtelen, hogy míg bizonyos vonásokat szándékosan kiemelt, másokat homályban hagyott, sőt teljesen elrejtett. Ez valamennyire megmagyarázhatja, hogy noha felnőtt életének döntő eseményei megismerhetők, de a Magyarországról és Budapestről tett meglehetősen gyakori megjegyzései felett sokáig elsiklottak, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták azokat. Bizonyos kérdéseket azonban fel kell tennünk.
Herzl életrajzíróinak és a cionizmus kutatóinak semmi okuk nem volt, hogy kételkedjenek e megjegyzés őszinteségében vagy igazságában. A leggyakrabban emlegetett vélemény szerint Herzl egy roppant elegáns, elragadóan szellemes bécsi író-újságíró volt, akinek karizmatikus államférfivá való drámai átváltozása a modern zsidó történelem egyik legnagyobb rejtélye.
A Zsidó Állam belső borítója |
Herzl semmit sem tett annak érdekében, hogy megváltoztassa mindazok véleményét, akik hallomásból vagy írásain keresztül ismerték. 1898. január 14-én a londoni Jewish Chronicle-ben megjelent rövid életrajzában anekdotikusan és szarkasztikusan ír főleg szülővárosáról, és szinte semmi olyat nem mond, ami ne lett volna már akkor is köztudott. „1860-ban születtem Budapesten, a zsinagógához közel, melynek rabbija később túlzott szigorúságomért bírált – komolyan mondom –, mivel több tiszteletet és szabadságot akartam a zsidóknak, mint amivel rendelkeztek. 20 évvel később ‘kiadó’ tábla lógott annak a Dohány utcai háznak az ajtaján, melyben megláttam a napvilágot.” Nyilvánvalóan felbosszantotta a Budapest szerte szájról-szájra járó pletyka, mely szerint „A zsidó állam megjelenéséért hatalmas tiszteletdíjat kapott egy angol cégtől, valamiféle palesztinai üzleti lehetőség fejében”.(1)
Herzl sikeresen megalkotta a nyilvánosságnak szánt arcképét. Kétségtelen, hogy míg bizonyos vonásokat szándékosan kiemelt, másokat homályban hagyott, sőt teljesen elrejtett. Ez valamennyire megmagyarázhatja, hogy noha felnőtt életének döntő eseményei megismerhetők, de a Magyarországról és Budapestről tett meglehetősen gyakori megjegyzései felett sokáig elsiklottak, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták azokat. Bizonyos kérdéseket azonban fel kell tennünk. Először is: vajon e kijelentései illetve írásai mennyiben tükrözik a szerző legbelsőbb gondolatait, mennyiben hitelesítik ezeket a körülmények és mennyiben igazolják ezeket a tapasztalatok? Vajon ezek a valós személyiséget tükrözik, vagy azt, amilyen lenni szeretne, illetve láttatni szeretné saját magát? Theodor Herzl esetében, hosszú távon, ez utóbbi lehetőség látszik a legvalószínűbbnek. Állítólagos magyar-fóbiája a mítosz és a valóság, valamint a vélemények és a célzások szétválasztásával megcáfolható. Rövid életét ugyan meghatározta a három egymástól alapvetően elkülönülő szakasz – a Budapesten töltött gyermek- és ifjúkor, a bécsi jogi tanulmányok és az irodalmi karrier, majd a Dreyfus-ügyet követően a cionista politikussá válás – de szülőhazájával való kapcsolata személyes érdeklődésében és politikai megfontolásait tekintve is mindvégig fontos maradt.
Alfred Dreyfus |
Arrogáns megjegyzései nem annyira egy állandósult perspektívát, inkább egy tűnőben lévő életszakaszt reprezentálnak. A hazafiság hirtelen fellángolását új országa iránt számos emigráns átéli, szembefordulva az elhagyott otthonnal; ezzel az erőfeszítéssel igyekeznek bizonyítani őszinteségüket, asszimilációjuk sikerét saját maguk és mások előtt. Amennyiben az emigrációt a kétségbeesés visszafordíthatatlan és végleges jelének, egy sor ellentétes körülmény végső megnyilvánulásának tekintjük – ez a sors jutott számtalan közép-kelet-európai zsidónak – akkor azt mondhatjuk, hogy Herzl sem érzelmileg, sem fizikailag nem szakadt el véglegesen Budapesttől. 1878-ban szüleivel végleg Bécsbe telepedett, de Paula nővére tragikus halálát követően minden évfordulón felkereste testvére budapesti sírját. Nyiladozó, romantikus érdeklődését Bécsben kielégíthette, de későbbi felesége, Julie Naschauer iránti érzelmeinek gyökerei a közös társadalmi helyzetig, a közös vallásig és a közös szülőhazáig nyúltak vissza. Julie másodgenerációs, Budapesten élő magyar volt, aki szüleivel 1880-ban költözött a császárvárosba.
Julie Naschauer |
Herzl magánélete magyar vonatkozások tárháza volt. Drámai átalakulását követően, ahogy politikai elv- és harcostársakat kezdett keresni, első komoly és befolyásos szimpatizánsát Max Nordau személyében találta meg. Kapcsolatukat azonban a keserű kifakadások, a súlyos kritikák és a hosszabb-rövidebb ideig tartó makacs, időnként ellenséges hallgatások tették feszültté. 1899. február 6-i naplóbejegyzését Herzl azzal kezdi, hogy Nordau beszéde „ostoba, meggondolatlan és pontatlan volt”. Nordau sem csinált titkot abból, hogy szerinte Herzl „kétszínűen, kígyó módjára […] foglalkozik a fejedelmekkel és a zsidó néppel” (1901. június 6.) Herzl azonban teljesen tisztában volt kapcsolatuk egyediségével, melyet meg kellett óvni időnkénti civakodásuk következményeitől. Barátságuk kezdetén így írt: „Még sosem éreztem ennyire erősen, hogy mi összetartozunk. Ennek semmi köze a valláshoz […] Viszont azonos fajhoz tartozunk” (1895. július 6.).
Az árja felsőbbrendűségi mítosz híres szószólóinak (Gobineau, Friedrich Max Müller és Houston Stewart Chamberlain) kortársaként, Herzl szándékosan használta a zsidósággal kapcsolatban a „vérközösség” kifejezést. Herzl és Nordau különleges kapcsolatát egy további tényező is megerősítette. Mindketten Magyarországról, a budapesti felső-középosztályból származtak. Herzl 18 éves volt, amikor Bécsbe költöztek, Nordau felnőttként, 31 éves korában települt Párizsba.
Barátságuk természetes és megjósolható következményeként Herzl kilencévnyi politikai pályafutása során egyre több magyarral került kapcsolatba. A nővére sírjánál tett évenkénti látogatások során, a magyarországi helyzet alakulásával párhuzamosan, saját szemével láthatta szülővárosát, ezen kívül megismerkedett számos kiváló zsidó személyiséggel. Ezek közt volt Rothfeld Sámuel író-újságíró, Ágai Adolf, író, szerkesztő és orvos, Alexander Bernát, a budapesti egyetem filozófia- és esztétikaprofesszora, Chorin Áron aradi rabbi, a progresszív zsidóság vezetője, a gazdag terménykereskedő-családból származó Báró Dirsztay (Fischl) László, aki Bécsben általános török konzulként működött, Báró Dóczi (Dux) Lajos, aki író és politikus volt, s összeismerkedett a gyártulajdonos Báró Jánosi-Engel Adolffal, valamint a zsidó közösség több más vezetőjével. Herzl magyar-zsidó kapcsolatai szintén hozzájárultak a cionizmus eszméjének általa remélt fokozatos megismertetéséhez. Jánosi-Engel báró bemutatta a bécsi zsidó közösség elnökének; Dirsztay volt Herzl első közvetítője a török hatóságok felé, Michael Singer rendszeresen tájékoztatta az Egyesült Államokban bontakozó cionista mozgalom eredményeiről, Ludwig Stein, a berni egyetem ismert filozófiaprofesszora mutatta be őt a gazdag berlini zsidók egy csoportjának, a politikus és publicista Visontai Soma számos politikussal ismertette meg a cionizmus programját és szerezte meg támogatásukat az ügyhöz, és Wilhelm Gross volt a fő szervezője a Herzlt támogató palesztinai zsidóknak.
A zsinagóga bal oldalán az egykori szülőház (korabeli metszet) |
Herzlnek nem-zsidó magyar támogatói is akadtak. Gróf Széchenyi Ödön pasa, II. Abdul-Hamid szultán bizalmasa volt a cionizmus talán legkorábbi, legodaadóbb és kétségtelenül a legrangosabb támogatója a Portánál. Noha Herzl nem lelkesedett érte, de a kor divatos festője, Lippay Berthold volt az, akinek sikerült sok – utóbb kifizetődőnek bizonyuló – nehézség árán felkeltenie X. Pius pápa érdeklődését a cionizmus iránt, olyannyira, hogy audiencián fogadja az ügy első számú képviselőjét.
Herzlt meglepte, mekkora figyelmet szentel neki és az ügynek Simonyi Iván. Magyarország egyik legműveltebb és legtermékenyebb politikai újságírója 1896 februárjában Der Judenstaat címen forróhangú beszámolót tett közzé saját folyóiratában, a Westungarische Grenzbote-ban, melyet további támogató írások követtek. A sors különös iróniája, hogy Simonyi Iván ekkor már hosszú ideje a magyar antiszemita mozgalom egyik vezető egyénisége volt, amely mozgalom már húsz évvel korábban a zsidók Európából való békés kitelepítését, valamint a zsidó állam palesztinai újraalapítását szorgalmazta. Alig egy évvel azután, hogy Herzl közzétette elképzeléseit, Magyarországon nyílt leghamarabb lehetősége ezek népszerűsítésére.
A magyarországi kortársak közül Vámbéry Ármin (1832-1913) gyakorolta a legnagyobb hatást Herzlre. A keleti nyelvek híres professzora, aki addigra már végigpróbálta az összes monoteista vallást, ortodox zsidó családban látta meg a napvilágot. Húszas évei vége felé, amikor Isztambulban a nagy befolyású török katonai vezető, majd politikus Fuad pasa szolgálatában állt, felvette az iszlám vallást, majd végül a protestantizmust választotta. Vámbéry lett Herzl legfőbb kapcsolata az ottomán hatóságokhoz általában, és főleg II. Abdul-Hamid szultánhoz. Vámbéryhez – Nordauval szemben – Herzlt nem fűzte személyes és ideológiai kötelék. Ezért a tudós utazó megnyeréséhez aprólékosan kidolgozott érzelmi ráhatásra és okosan tálalt politikai érvelésre volt szükség.
Ahhoz, hogy Vámbéry közelébe juthasson, Herzlnek át kellett hatolnia a gazdagság, a kereszténység és a magyar nacionalizmus vastag falain. Felmérte, hogy könnyen kudarcot vallhat, ha megpróbálja Vámbéryt lenyűgözni, ezért úgy döntött, nem fog irodalmi dicsőségére vagy újonnan szerzett politikai hírnevére hivatkozni. Az emberi természet alapos ismerője volt. Színdarabíróként karaktereket teremtett, újságíróként és kezdő politikusként rengeteg lehetősége nyílt a gazdag és befolyásos emberek szokásainak megfigyelésére. A mogorva, parancsoláshoz szokott, szókimondó öregurat hiúságán keresztül lehetett megközelíteni, és rávenni arra, hogy elárulja gondosan rejtett érzelmeit.
|
Ahhoz azonban, hogy Vámbéry közelébe kerülhessen, a legnagyobb segítséget az a különleges kötelék jelentette, amely összehozza a magyarokat otthon és külföldön, és amit Herzl ekkor már igen jól ismert. A könnyedség, amellyel felkeltette Vámbéry érdeklődését és megszerezte támogatását, világosan bizonyítja, hogy mindez erőlködés nélküli visszatérés volt egyfajta gondolkodás- és kifejezésmódhoz, nem pedig az opportunista tettetés. A kapcsolatfelvételt követően alig egy hónappal Herzl a „Vámbéry professzor úr” megszólítás helyett a sokkal bensőségesebb „Vámbéry bácsi” illetve „Schlesinger bácsi” változatot kezdte használni (Schlesinger volt Vámbéry fedőneve, melyet gyakran használt táviratokban, levelekben és beszélgetésekben), és egyre gyakrabban zárta levelét így: „fogadott öcséd, Dóri”. Azaz gyerekkori becenevét használta. Egyre többször használt magyar szavakat, kifejezéseket és üdvözlőformulákat, melyek a Vámbéryvel folytatott levelezésében sokkal gyakrabban fordulnak elő, mint bármikor azóta, hogy 1878-ban Bécsbe települt.
Korábban Herzl kizárólag nővére halálának évfordulóján látogatott Budapestre, de miután megismerkedett Vámbéryvel, ezek a látogatások látványosan megszaporodtak. Budapest elsődleges színtere lett Herzl azon erőfeszítésének, hogy a cionizmus ügyének megnyerje a Porta támogatását.
Herzl Vámbéryn keresztül ismerkedett meg egy bizonyos Dr. Wellish-sel, egy másik magyar származású zsidóval, aki a török belügyminisztériumhoz tartozó egészségügyi részleget vezette. Az ő rendkívül értékes közreműködésének köszönhetően, könnyebbé vált a közeledés a Porta és a cionizmus vezetője között.
A Vámbéryvel való szoros barátság előre nem látható, de logikus következménye volt Herzl kijelentése, hogy ő magyar, hogy barátja honfitársaként tekint magára. Ez a kijelentés nyilván nem ugyanaz, mint Vámbéry határozott patriotizmusa, de akkor sem tekinthetjük elszigetelt jelenségnek. Évekkel azelőtt, hogy személyesen találkoztak volna, Herzl az alábbi, különös bejegyzést írta naplójába: „A magyarok lesznek Júdea huszárai: kiváló lovassági tábornokok válhatnak belőlük” (1895. június 11.). Nem kevésbé meglepő az az érzelmi kitörés, melyet bizonyos képek váltottak ki olyasvalakiben, aki Magyarországgal szembeni hajthatatlan ellenszenvét hangoztatta minduntalan. A párizsi Rue de la Victoire-on lévő zsinagóga ünnepi istentiszteletéről, a nyilvánvalóan meghatódott Herzl ezt írja naplójában: „annyi minden emlékeztet a pesti Dohány utcában töltött ifjúságomra…”.(2) Újságírói pályafutása vége felé, amikor politikusként a cionista eszme szolgálatába lépett, azon merengett: „Hajdan ugyanígy éreztem magam a pesti Evangélikus Gimnáziumban […] végzős koromban, amikor el kellett hagynom az iskolát” (1895. június 10.). Legalább ilyen érdekes a vérbeli bécsi nosztalgikus megjegyzése az egyik Vámbérynél tett látogatást követően: „ez fiatalkorom városának atmoszférája” (1900. szeptember 18.).
A Napló Budapestre vonatkozó bejegyzései általában meglehetősen felszínesek. Többször számol be arról, hogy valaki Budapestre utazott, vagy onnan érkezett. Csupán néhány megjegyzésből, szinte véletlenszerűen olvashatunk Herzl hangulatáról, munka utáni tevékenységéről. A remélt eredmény dacára, a Bécsből Budapestig tartó utazás általában fizikailag és lelkileg is kimerítette. Egy alkalommal ezt írja: „Egészen Pestig nem tudtam megszabadulni a kábulattól. Ez azon különös dolgok egyike, melytől két nap múlva megszabadulok, akár egy vasúti kalauz” (p. 1101). Budapest híres éjszakai élete azonban kellemes kikapcsolódást nyújtott a megfáradt utazónak. Herzl „cigányzene mellett” rövid pihenőt tartott, mielőtt „összefutott a berlini török nagykövettel, Ahmed Tewfikkel” (p. 979.).
Vámbéry Ármin |
Magyarország iránti vonzalmát Herzl nem csak Vámbérynek említi. Néhány levelet váltott Mezei Ernővel (1851-1932), aki ékesszóló harcosa volt az Ausztriától való magyar függetlenség ügyének, és befolyásos vezetője a magyar zsidóságnak. Herzl és a cionizmus korai vezetői hevesen tiltakoztak az erős magyar asszimilációs törekvések ellen, egy kicsiny, laikusokból és szellemi vezetőkből álló csoport (köztük Mezei) viszont sokkal békülékenyebb irányvonalat képviselt. Szülőhazája zsidóságának szembenállása aggasztotta és bosszantotta Herzlt, ezért örömmel fogadta Mezei és társai közeledését. 1903. február 24-én kelt levelében azt írja Mezeinek: „Magyarországon a cionizmusnak először piros-fehér-zöldnek kell lennie” – utalva a magyar zsidóság meggyőződésére, hogy ők zsidó hitű polgárai a magyar hazának. Mezei következő levelére válaszolva viszont szinte prófétai hangon figyelmeztet: „a hazafiság nem fogja megóvni őket az antiszemitizmus rémségeitől.” Noha a „[cionista] mozgalom vezetőjeként” írta leveleit, magyarsága minduntalan előbújt. Az 1903. március 10-én kelt levelének végén félreérthetetlen nyíltsággal azt írja: „Nagyon, nagyon elfoglalt vagyok, de azonnali válaszomból is láthatja, milyen közel állok önhöz. Mi mindketten pesti zsidók vagyunk”. A „pesti zsidó” kifejezés különleges jelentéssel bír; ez megváltoztathatatlan és elszakíthatatlan baráti kötelék, közös tapasztalat és érzés, mely – függetlenül a magyar fővárostól való földrajzi és időbeli távolságtól – összeköti a hasonló gondolkodású és érzésű embereket.
Hasonló meggyőződésű, de kevésbé határozott az, amit Herzl a festő és író Rozsnyai Kálmán emlékkönyvébe írt Israel Zangwill és Vámbéry Ármin bejegyzése alá. A 28. oldalon, 1901. június 6-án, talán Vámbéry hazafisága előtt tisztelegve, Herzl magyarul azt írta: „Sem angolul, sem magyarul nem tudok jobbat írni, minthogy drága Vámbéry bácsikám és kedves Zangwill barátom”. Mindezt magyar módra Herzl Tivadarként írta alá. Scheiber Sándor, aki közreadta az emlékkönyvben szereplő három bejegyzést (a harmadik Max Nordautól származott), azt is megjegyezte Herzl és Vámbéry barátsága kapcsán, hogy „ezek szerint 1901-ben Herzl még mindig hibátlanul tudott magyarul írni”.(3) Ez a bejegyzés, mely 23 évvel szülővárosából való távozása után keletkezett, megcáfolja azt a szinte intézményesített Herzl-képet, mely szerint ő egy pesti német fiú, avagy egyszerűen csak osztrák volt.
Herzlt ekkoriban kínosan érintette, sőt bosszantotta, ha nem tekintették német anyanyelvű osztráknak. A bevándorlók, különösen azok, akik sokat tettek társadalmi asszimilációjuk érdekében, miközben tevékenységükkel közismertségre tettek szert, gyakran reagálnak ehhez hasonlóan, ha emigráns múltjukra utalnak, függetlenül attól, hogy egyetértenek-e a megjegyzés tartalmával. Herzl, ifjúkora óta gondosan ápolta a magáról alkotott lelkes és ékesszóló németrajongó képét. Ekkor már közel húsz éve Bécsben élt, sikeres irodalmi karriert tudhatott magáénak, mely szorosan összefonódott a császárváros kulturális légkörével. Csupán sértő szándék megnyilvánulása lehetett, ha valaki, fáradhatatlan asszimilációs törekvései ellenére nem osztrákként tekintett rá. Egy helyen a naplójában azt írja: „Magyarországról származó, németül beszélő zsidó vagyok, de csakis németnek tekintem magam. Jelenleg azonban senki sem tekint németnek” (1895. június 15.). Meglepő módon a magyarok egyszerre láttak barátot és ellenséget Herzlben. Az euforikus hangulatú Első (1897-es) Cionista Kongresszust követően Israel Zangwillt is lenyűgözte Herzl fenséges megjelenése, melyet egy ősi asszír uralkodóhoz hasonlított, de megőrizve analitikus távolságtartását, azt a megjegyzést tette: „a sajátosan száraz, jogászi stílustól megérintett államférfiúi próza mögött ott leselkedik a költő romanticizmusa és a modern evolucionista bizonytalansága; a magyar fantázia, a szépíró drámai öntudata és a zsidó szív”.
Első (1897-es) Cionista Kongresszus
|
A körülményeket és a helyzetet ismerve Moritz Benedict hasonló természetű kijelentése már egyáltalán nem meglepő. 1896 elején heves vita bontakozott ki azzal kapcsolatban, hogy helyes-e teret szentelni Herzl eszméinek lapja hasábjain. Benedict, a Neue Freie Presse kiadója, aki egyáltalán nem lelkesedett a cionizmusért, dühében azt mondta: „Ön egyáltalán nem osztrák, hanem magyar!”.
Az ilyen egyértelmű kijelentéseket nem lehet félreérteni vagy félremagyarázni. Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy a cionista hagiográfia által támogatott és a közhiedelem által terjesztett portré, mely Herzlt egyértelműen kifogástalan bécsinek láttatja, sokkal inkább idealizált, mint valóságos, sokkal inkább a szerepjátékot, mint a valós egyéniséget tükrözi.
Ugyancsak sokatmondó Herzl felnőtt életének egy másik dimenziója: személyisége általában alábecsült vagy tagadott magyar oldalának megfelelő értékelése. Herzl legfogékonyabb éveit Budapesten töltötte. Itt született, itt nevelkedett, itt járt iskolába és itt születtek első irodalmi kísérletei. Az életrajzírók által kreált képpel ellentétben, az ifjú Herzl nem zárkózott el a helyi közösségtől, sőt meglehetősen társasági lény volt, aki szívesen befogadta a környezetéből érkező impulzusokat. Kétnyelvűségében, két kultúrához való kötődésében nem okoztak gondot a német és magyar elemek, mindez nem károsította intellektuális és érzelmi fejlődését. Oktalanság lenne letagadni vagy figyelmen kívül hagyni egy ilyen fontos tényező jelenlétét. Különösnek látszik, hogy halála után háromnegyed évszázaddal még mindig hitelt adnak azoknak az elképzeléseknek, mely szerint egy olyan kiváló megfigyelő és kifejező képességgel rendelkező ifjún, mint Herzl, semmiféle nyomot nem hagytak volna az 1870-es évek közepén megjelenő – intenzitásukban és demagógiájukban a hasonló ausztriai eseményeknél korábbi és erősebb – magyarországi antiszemita megnyilvánulások.
Az sem valószínű, hogy Herzl elfelejtette volna az 1882-es tiszaeszlári vérvád abszurditását. Ez volt a magyar antiszemitizmus hírhedt ügye, melynek kirobbantói fel akarták hívni magukra a politika figyelmét, és végül sikerült felkelteniük az egész világ érdeklődését. A per körülményei – a kivizsgálás nyilvánvalóan törvénytelen módszerei, az antiszemita düh, a bírósági eljárás során tapasztalt botrányos erőszak – jelentették Herzl számára az első találkozást a szervezett, népi antiszemitizmussal. Egy évvel később ez is hozzájárult ahhoz, hogy felvételét kérte az Alba-diákszövetségbe.
Az ilyen és ehhez hasonló tapasztalatok bizonyára hozzájárultak ahhoz, hogy sok évvel később hitetlenkedve írt naplójában arról a két pesti orvosról, akik úgy vélték, hogy Magyarországon rendkívül jól bánnak a zsidókkal. Hozzáfűzte, hogy az ország „liberális kormányát, mely hatalmát nyilvánvalóan a választási ígéreteknek és a koalíciónak köszönheti, bármikor elsöpörheti egy államcsíny, és akkor az antiszemitizmus legvirulensebb formában fog jelentkezni Magyarországon” (p. 223). Próféciájának igazsága harminc évvel később bizonyságot nyert.