A kétharmad kísértete

Írta: Ablonczy Bálint* - Rovat: Politika

Kísértet járja be Magyarországot, a Fidesz kétharmados többségének kísértete. A tavaszi országgyűlési választás egyik lehetséges (ha szerintem nem is túl valószínű) eredménye lassan olyan közéleti origóvá növi ki magát, amelyhez mindenkinek viszonyulnia kell.
 

 

 

Ablonczy B 3.JPG 

Ablonczy Bálint

Jobboldalon mind többen tekintenek szinte eszkatológikus várakozásokkal a kívánt kétharmadra. A levegőben ott vibrál a nagy, mindig várt új kezdet lehetősége.

Baloldalon – habitustól függően – a csendes iszonyodástól a hősiesnek szánt, ám valójában inkább szánnivaló demokráciavédő kirohanásokig terjed a repertoár. Némely, egykor becsült tollforgató még arra is elszánta magát, hogy írásba adja: bár undorodik a csalónak, hazugnak, korruptnak és alkalmatlannak tartott szocialistáktól, a „kisebbik rossz” jegyében mégis rájuk voksol.

De mit is jelent valójában ez a mitikus kétharmad?

A legfőbb érintett, akire a reménykedő és rettegő tekintetek egyaránt szegeződnek, hallgat. Kissé unalmas, főleg politikai napilapok publicisztikai rovatában űzött játék, hogy vajon mi van Orbán Viktor fejében. Ezt én sem tudhatom. De úgy gondolom, hogy minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a Fidesz elnöke racionális politikus, akinek jövőbeni stratégiája, habitusa, eddigi cselekedetei alapján legalább főbb vonalakban igenis leírható. Nézzük az alkotmányos intézmények radikális megváltoztatásának, több Orbán-kritikus által kész tényként kezelt kérdését. Egy túl nagy figyelemre nem méltatott közszolgálati tévés interjújában a Fidesz elnöke határozottan leszögezte: bár szerinte van változtatnivaló az alkotmányon (elsősorban az általa ideiglenesnek, elnagyoltnak tartott preambulumon), ragaszkodik a közjogi berendezkedéshez, az alkotmányossághoz, az egykamarás parlamenthez. Nem csak azért, mert demokratának tartja magát, és mert szerinte Magyarország számára ez a legelőnyösebb forma. Hanem azért is, mert az Ellenzéki Kerekasztal alkotmányügyi albizottságának tagjaként részt vett a közjogi rendszer kidolgozásában és gyermekének érzi azt.

Tisztában vagyok azzal, hogy a magyar anti(poszt)kommunista tábor világától, történelmi tapasztalataitól távolálló honfitársaink nem bíznak túlzottan Orbán Viktor alkotmányos berendezkedésünkhöz fűződő meghitt kapcsolatában.

Ugyanakkor a Fidesz politikusai pontosan tudják, ha kudarcot vallanak, s egy esetleges rossz kormányzás miatt őket is elküldik a választók, minden politikai alternatíva elhasználódása miatt nekünk lefőtt a kávé. Egy ilyen forgatókönyv megvalósulása esetén Magyarország csak annyiban fog különbözni a harmadik világ bukott államaitól, hogy Budapest utcáin nem száguldoznak majd terepjárókon kalasnyikovos kamaszok. De hazánk mindenképpen olyan ország lesz, amelyet az uniós nagyok a nagyobb baj megelőzése érdekében ugyan időről-időre megmentenek, de éppen e kegyelemkenyér miatt, teljesen megfosztja magát saját jövője alakításának még a lehetőségétől is.

Ha valóban a jobboldal kerül kormányra az áprilisi választásokat követően, legelső törekvése nyilvánvalóan a rend helyreállítása lesz. Vészjóslóan hangzik a kifejezés, nem is szívesen használom, mert benne van a kijárási tilalom meg a közlekedési csomópontokon felállított géppuskafészek. Ugyanakkor a ridegen kopogó szavak mégis leírják a mostani helyzetben szükséges lépéseket: az állam tekintélyét és erőszakmonopóliumát minden törvényes eszközzel ki kell vívni. Nem csak a válságrégiókban, hanem azok körében is, akik jogerős bírósági ítéleteket vesznek semmibe a természetesen csakis általuk képviselt nemzet érdekére hivatkozva. Ez a kormányzati fellépés a ciklus alaphangját is megadja: mire lehullanak a levelek, a szélsőjobboldali portálokon a most Bajnai-kutyáknak gúnyolt rendőrök Orbán-kutyák lesznek. A Fidesz immár nyílt és rendszerese jobbikos lezsidózása a két párt között egyre mélyülő szakadékot jelent. A Fidesz a jelenlegi berendezkedést akarja javítani, a Jobbik az egészet eltörölné. A Jobbikot a botrány, az összeütközés tette naggyá, ezért a Fidesszel szemben is folytatja stratégiáját. Paradox módon azonban a radikális párt egyik legfőbb követelése, a jó kormányzás kifogja a szelet a Jobbik vitorlájából, s a formáció elhalásához, vagy átalakulásához vezet. Az „új erőnek” ezért mindig emelnie kell a tétet, ha – s ez a szélsőjobboldali politika egyik paradoxona – nem akarja, hogy saját tábora egy része árulónak tartsa. Ennek az ellentmondásnak az első jelei már a radikális alakulat parlamentbe kerülése előtt mutatkoznak. Oly sokszor ünnepelték a párt vezetői a „rezsim” elleni lázadás hőseként az ismert hídfoglalót, hogy holdudvaron belül mind többen kezdték el követelni: a különféle bűncselekmények miatt előzetes letartóztatásban ülő radikális aktivistát képviselő-jelöltté kell tenni. Azaz: az egyébként eltörölni szándékozott mentelmi jog segítségével ideiglenesen szabadlábra kell segíteni, mert ez „a nemzeti oldal” érdeke. Mivel azonban a szélesebb választói közönség idegenkedik a szélsőjobboldali szubkultúra hősétől, a Jobbik vezetése nem támogatta az ötletet. Így tehát a párthoz amúgy lojális, uszító hangvételű portál fellázadt, s kezdeményezte a letartóztatott ikon független képviselő-jelöltségét.

Ezen újratermelődő, a radikális világot belülről feszítő ellentmondások miatt – érjen el bár az EP-választásoknál is jobb eredményt tavasszal – nem hiszem, hogy a Jobbik képes lesz váltópártként működni. Így tehát arra sem számítok, hogy a baloldal intézményes képviselete akár hosszabb időre is eltűnik a honi közéletből. A politikai családok néha meglepően gyorsan regenerálódnak: gondoljunk csak az 1994-ben atomjaira esett magyar jobboldal újjászerveződésére. Az persze meglehet, hogy immár nem az MSZP teljesen elhasználódott jelenlegi elitje vezényli le a baloldali újjáépítést. S nem is a magyar politika egyik nagy közhelye, a fiatalítás hozza vissza a nyolc év kormányzása következtében leépült támogatottságot. (Már csak azért sem, mert a szóba jöhető jelöltek egy részét bírósági ügyek, vagy éppen a börtön gátolja a mozgalmárkodásban.) A megtépázott zászló felemelését én inkább új alakulatoktól, eddig az MSZP perifériáján mozgó félcivil szereplőktől, esetleg a szakértői mítosz újraélesztésétől várom. Utóbbiban – egy üzleti, vagy uniós adminisztrációs kitérő után – Bajnai Gordonnak kulcsszerepe lehet. Ő ugyanis a „népszerűtlen, ámde a történelem által majdan igazolt reformok” megvalósítójaként komoly bizalmi tőkét halmozott fel a baloldali közönség szemében egy olyan időszakban, amikor a többi szereplő csak veszített. Igaz, az ebből a szempontból hasonló karakterű Bokros Lajosnak is 15 évébe tellett, amíg visszaért a politikába; ráadásul nem is győzelemre esélyes miniszterelnök-jelöltként. Sokakkal ellentétben nem gondolom, hogy Gyurcsány Ferenc esélytelen a visszatérésre. Paradox módon egy igazán történelmi vereség csak növelné vezetői presztízsét. A bukott miniszterelnök rámutathatna arra a tényre, hogy távozását követően zuhant végleg össze az MSZP vezető ereje, ezért a tőle közismert harcosság szükséges a hatalom újbóli megragadásához.

Lehet, hogy néhány év múlva ugyanezen hasábokon már az új baloldal kétharmados esélyeiről fogok írni?

 

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]