Egy délután Noémivel (részlet)

Írta: Ménes Attila - Rovat: Politika

Egy keresztyén (sőt harsányan antiszemita) családból származó fiatalember és egy zsidó lány szerelméről szól az alábbi részlet regénye. Igaz, a főszereplők hitehagyottak ebbéli minőségükben, és csak a közeljövő fővárosi underground alvilági szubkultúrájában érzik igazán jól magukat. Ámde a lány, Noémi, egy napon váratlanul ismeretlen helyre költözik; vége szakad az idillnek. A fiú persze nem hagyja annyiban, elindul, hogy visszaszerezze kedvesét (és ezen a ponton indul a történet).

 Ménes Attila.jpg

Ménes Attila 

Két napja egyfolytában zuhogott az eső, amikor csomagolni kezdtünk, utáltam, hogy el kell utaznunk. Noémi viszont fütyörészett, semmi sem hiányzott a boldogságához. Azért megjegyezte, búcsúzzam el a nyaralótól, mert ide sem jövünk többet, legyen ez is az ügyvédé.

Már a megállóban álltunk, vártuk a távolsági buszt, ami késett pár percet, és éppen akkor járt arra a legkisebb Szurkos-fiú. Félénken megkérdezte, hogy elutazunk-e, szomorúan nézegette hátizsákjainkat. Noénak erre szeretetrohama támadt, elkapta, átölelte, és harsány puszit adott neki, ettől szinte lebénult a srác. Aztán sarkon fordult, és úgy rohant el, mintha lőnének rá, cikkcakkban a földes úton.

Otthon csak nehezen rázódtam vissza a városi életünkbe, sokáig hiányzott a folyó, az éjjeli szalonnasütések meg a parti kocsmák. A kóbor dalmatákkal álmodtam is. Noé viszont könnyen vette a váltást, várták már a tanítványai meg a cimborái, Horowitz Tibi három kétségbeesett távirata pottyant ki a reklámújságokkal kitömött levélszekrényből, az üzenetrögzítő is tele pittyegéssel. Engem legalább egy hétig gyötört még a tiszai honvágy, a jegyzetekkel sem haladtam, a libidóm is kornyadozott, az idő sem akart megjavulni. Akkor jutott az eszembe, hogy felkeresem az ügyvédet, a nyaralás végére ugyanis elköltöttük minden tartalékunkat, mégis halogattam ezt a látogatást. Nagyon kellett volna pár ezres, de tartottam a lebukástól, hogy mit szólna Noémi, ha tudná, miben mesterkedem. Pedig a lakásban éppen ekkor szinte minden elromlott, ami elromolhatott. Sorban égtek ki a villanykörték, a karnis félig leszakadt, bedöglött a televízió, a mosógép még füstölgött is, a hűtő éjjel-nappal berregett, de nem fagyasztott. Noé megjegyzése: mintha egy poltergeist szabadult volna a házra.

Egyetlen szórakozásom volt, hogy esténként leugrottam a Vasutasba, ahol hitelben is kiszolgálnak. Noémi egy idő után pénzt is hozott haza, nekem meg az volt a feladatom, hogy napközben várjam a szerelőket, és alkudozzam velük, amihez nincs sok tehetségem.

A Vasutas borozóban azért csak elvoltam valahogy. A gutaütést túlélt csapos, aki csak makogva tud beszélni, de úgy nagyon is, ahogy a lábamat betettem, máris eresztette a tablettás rizlingemet, és onnantól kezdve be nem állt a szája. Egyszer megjegyezte: ritkán látja a feleségemet, csak nem elváltunk tán? És a választ meg sem várva, hosszasan makogott a női aljasságról, bizonygatta, hogy alapjában mindegyikük rohadt tetű – leszámítva persze az édesanyákat! Megnyugtattam aztán, hogy velünk minden rendben, de láttam, hogy hitetlenkedik, vállvonogatva lötyköli tovább hüvelykujját a pohárban.

Noémivel együtt már csak teaházakba jártunk, meg egy dzsesszkávézóba, amit akkoriban fedezett fel.

Kapcsolatunk utolsó hónapja volt ez, gondoltam még mindig a zajgömb fogságában, de erre semmiféle jel nem utalt, vagy csak én nem vettem észre. Sőt, Noémi még kedvesebb és szolidárisabb lett, mintha megint egy mozdulattal közelebb került volna hozzám. Szeptember közepén megkereste egy filmes ismerőse, Bandi nevű, és felkérte egy elképesztő szerepre valami undergroundfilmben. Noémi feladata az lett volna, hogy egy másik lánnyal együtt pucéran sétálgasson egy bevásárlóutcán, miután a testüket ezüst színűre pingálják. Ezzel a testfestéssel kezdődne afilm, mesélte akkor Noé. Tudakolta, mi erről a véleményem. Persze se köpni, se nyelni nem tudtam, kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy engem nagyon zavarna, Noé csak bólogatott, meg sem próbált vitatkozni. Emlékszem, éppen a vietnami büfében teáztunk, késő este volt, odakint hideg eső zuhogott, hintázott az utcalámpák fénye. Kapcsolatunk utolsó napjai voltak ezek. Noémi azt kérte, meséljek neki valamit, nagyon szereti a történeteimet. A középiskoláról meséltem ott, az ipari suliról, a nagy gépgyárakról meg a kamaszkoromról általában, hogy mennyit bénáskodtam, mennyire magányosnak éreztem magam. Idegenek jelenlétében képtelen voltam megszólalni. Annyira dadogtam, hogy már a barátaim is gúnyolódtak rajtam. Hogy dadogva meg nyögdécselve érettségiztem le, kegyelemből engedtek át. Aznap, ahogy hazaértem, olyan dührohamot kaptam, hogy letéptem magamról azt a szűk öltönyt, összevissza tapostam, rugdostam a padlón, erről is a vietnami büfében, anyám csak nézett rám, meg sem szólalt. Legrosszabb volt akkoriban nekem a félelem, hogy örökre egyedül maradok, a Sanyi, a Lajos meg az Attila ekkorra már mind túlestek az első erotikus tapasztalatokon. Én csak kitalált esetekről beszélhettem nekik, milyen vadul szeretkezem, kefélem a nőket, hogy nyüzsögnek a csajok körülöttem, de a hazugságaimat nem tudtam észben tartani, egyfolytában ellentmondásokba keveredtem. Túlszínezett történeteket adtam elő, hogy éjszakánként a lánykollégium ablakán bemászva, vadidegen csajok ágyába bújok, hogy az arab meg kubai lányok, a szövőgyáriak mit tudnak művelni az ágyban, kurvákkal meg intézetis csajokkal folytatok viszonyt, semmi az egész. Persze a valóságban már akkor elpirultam, ha tíz deka parizert kértem a boltosasszonytól, balfasz módon hápogtam, csak mutogatni tudtam, erről is a jazzkávézóban. Hogy minden este ugyanaz a műsor, kóválygok az utcákon, a szemem majd kiesik, bámulom a fagyizó lányokat, akik rám sem pillantanak. Követtem őket, erről is Noénak a kávéházban, de hogy annyira félénk vagyok, más nem telik tőlem. Noé hallgatta ezt, kamaszgyávaságomon csak a fejét csóválta, jóízűen kuncogott. Hogy apám sem hagyott békén, mondtam ott, nagyon is érdekelte, van-e már barátnőm, csak nem lesz az egyetlen fiából valami buzeráns. Az én koromban ő már mélyen nyúlkált a szoknyák alá, tapizós kölök volt ő, dörgölődzős, szégyelli magát helyettem is. Hogy örökösen a szobámba bújok, nem kell elszaladni a nőktől, van elég a környéken is, nem harapnak azok. Valahonnét biztosan tudhatta az igazat, hogy nem nyúlkálok én semmiféle szoknyák alá, vagy csak megtippelte és éveken át napirenden tartotta a témát. Noé akkor ott a teaházban azt mondta, máig sem múltak el ezek a problémáim, és hogy ezek tipikus önértékelési zavarok, csak megtanultam elleplezni ezeket. Vitatkoztam vele, hogy szerintem feldolgoztam már az ügyet, túljutottam rajta, lenyeltem a gombócot, ami a torkomban volt. Hogy nem nyeltem le a gombócot, így Noémi ott, de nem baj, éppen ezt szereti bennem.

Két nap múlva lerongyolt a szokásos szeptemberi influenzám: egy hét fekvés, taknyolódás, ezt a gyengeséget valóban szégyelltem előtte. Korábban Noé nem látott ennyire nyomorult állapotban; akkor úgy éreztem, nagyon is lelkesen ápolgat, főzi nekem az agyoncukrozott köményteákat, levágtat cigiért a trafikba, süteményt is hoz a cukrászdából. Akkor kétszer is elaludt mellettem a fotelban, a lábát sem nyújtotta ki, illetve alig aludt valamit, csak velem foglalkozott. Rám így még sosem vigyáztak, még az anyám sem, mondtam aztán, amikor már felkelhettem, erre elég furcsán vonogatta a vállát, elutasító fintor jelent meg az arcán. Hogy milyen sokszor beszélt ellenséges éllel, reagált hidegen vagy közönyösen, amire nem volt magyarázat, gondoltam ott a híd alatt, a zajgömb közepén. Engem ezek a váratlan támadások és megvető felszisszenések hihetetlenül dühítettek, fél napomat tönkretették, Noémi viszont pillanatok múlva már egészen más arcát mutatta. Kilőtte rám a mérgezett tüskéit, aztán megkönnyebbült, kivonult rajzolgatni a konyhába, vagy vette a kabátját és elment valamerre. Órákkal később aztán felhívott, hogy itt és itt van, hiányzom neki, menjek utána. Akkor persze ész nélkül rohantam, elmúlt már a sértődésem. Pedig ilyen balhék után csak arra tudtam gondolni, nem kell nekem ez a nő, kikészít idegileg, meg tudnám fojtani.

Utolsó heteinkben ilyesmi mégsem történt, esténként együtt indultunk szórakozni, jókat beszélgettünk, és hajnal felé is együtt érkeztünk haza. Hiába töröm a fejem, gondoltam a zajgömb közepén, semmi előjelét nem láttam, hogy elhagyni készülne, nem történt velünk semmi különös. Volt egypár nap, amikor akadt egy titokzatos telefonáló, aki rögtön lecsapta a kagylót, amint mi felvettük. Gondoltam, a Horowitz Tibi idétlenkedik, esetleg az ügyvéd lehet az, de nem nagyon zavartattuk magunkat. Ezután jutott megint eszembe, hogy titokban meglátogatom Noémi apját, mégis mi lehet vele?

Kicsit szorongva mentem oda, eszembe jutott, hogy újból megpróbálkozhat a beszervezésemmel, nem tudtam, mit válaszolhatnék neki. De erről meg is feledkeztem, amint megláttam, hogy a cikornyás kerti kapu tárva-nyitva, pedig máskor az ügyvéd, tudtam, hét lakatra zárja magát. Nyitva találtam a bejárati ajtót is, csengettem párszor, de hiába. Fölmentem a lépcsőn, be a nappaliba, az ügyvéd sehol. Fel a kísérteties első emeletre, be a dolgozószobába, a hálószobába, Noémi régi szobájába, minden tárva-nyitva és az ügyvéd sehol. Sem a második emeleten, sem a pincében, olyan szobákban, ahol még nem is jártam. Végül lent, a ház mögötti kertben bukkantam rá. Elképesztő pólót, sortot viselt az ügyvéd, kezében locsolócső, a kiszáradt növényzetet öntözte éppen. Azonnal láttam, hogy amit csinál, alapvetően felesleges, ezt a kiégett kertet már úgysem lehet rendbe hozni. Ahogy felém fordult, alig ismertem rá, az arca szénfekete volt, nem egyszerűen barna, belőtt sérója kamaszosan lógott a szemébe. És ez a divatfej figyelemre sem méltatott, a köszönésemet sem fogadta. Ácsorogtam a háta mögött, nem tudtam, mit szóljak, az ügyvéd meg csak spriccelte kegyetlenül az elmocsarasodott domboldalt. Már arra gondoltam, megfordulok és elmegyek, amikor újból felém pillantott, és odavetette, pontosan tudja, hogy Noémi idén sem iratkozott vissza az egyetemre, és hogy őt ez nem érdekli már. Álldigálltunk ott az elárasztott kertben, mint egy katasztrófafilm közepén, a domboldalról több patakocskában ömlött visszafelé a sáros víz. Azt kérdezte akkor az ügyvéd, hogy tudom-e, ő már pszichiáterhez jár, hogy gyógyszert kell szednie? Azt feleltem, nem tudtam, eddig erről nem hallottam még. És hogy idegösszeomlást kapott, így a szénarc (mire én: hmmm). Akkor ott felcsattant az ügyvéd, még a vízsugarat is fellökte, hogy a permet a ruhámra zuhogott. Azt vágta a képembe, hogy ő viszont sokat hallott a viselt dolgainkról az utóbbi időben. Találkozott az édesapámmal is, mondta aztán, vele pár hete hosszabban is elbeszélgetett.
Nem hittem a fülemnek, összeértek hát bizonyos szálai az életemnek. Nem faggatóztam a részletek felől, az ügyvéd kéretlenül is folytatta, hogy apám szerint szélhámos voltam mindig is, valamint hogy egyetlen értelmes mondatom sem volt még az életben. Viszont kérni azt tudok, élősködni meg henyélni, azt igen, követelőzni, tartani a markom. És a jogaimmal persze tisztában vagyok, de a munka az mindig is büdös volt nekem. Kihasználtam csak a jóságukat, főleg az édesanyámét, és hogy ő, a tulajdon apám nem kíváncsi már rám, nem óhajt látni sem!

Rám tapadt az ügyvéd iszapszínű tekintete, leste a hatást.

És hogy amíg ő kórházban volt, mi akkor is vidáman éltünk, még jó, hogy ő mindig fizet, állja a cechhet. A faluban is csak rólunk beszélnek, így az ügyvéd, a gumicsövet ismét a magasba csapva, botrányt csináltunk ott is, neki meg éghet a pofája miattunk. Õ lement utánunk rendet csinálni, de azt a ganét, amit magunk után hagytunk, olyat nem látott még a világ. A hölgy egy kissé bogaras, így ott az ügyvéd felpaprikázva, és hogy nyilván hallottunk már róla, hogy a marihuánafogyasztást bünteti a törvény.

Kellett nekem idejönni, gondoltam abban a pillanatban, miközben éreztem, ahogy lassan süllyedek ebben a dágványban. Egyik lábamról a másikra cuppantam, már bokáig álltam a sárban, rég átázott a zoknim, de az ügyvéd rendületlenül locsolt tovább. És az sincs rendben, folytatta még, hogy mi minden árokparton összefekszünk, az egész falu ezen csámcsog, és az a petting ott a templomban, az tényleg kriminális! Hallotta azt is, hogy az összes koszos trógerrel szóba elegyedünk, itatunk minden jóskapistát, ennek vajon mi értelme? (Hosszú csend.) Engem eddig komoly úriembernek tartott, az volt a véleménye, tudom, mit csinálok, de most csalódott bennem is. És hogy nagyon nem szeret csalódni, így ott, merően a szemembe nézve a szénarc. Azt mondta, nincs több mondanivalója a számunkra, aztán rögtön azt, hallott ám eleget az előéletemről is. Sok mindent tud: tudja, hogy régóta a nőimből élek, eltartatom magam, hogy Noémit is csak kihasználom. Na és a pitiáner üzleti ügyeim tényleg nevetségesek, hogy milyen kisstílű gengszter vagyok én, mondta és mondta, csodálkoztam is, hogy nem hagyom ott annak a mocsárnak a közepén. Hogy nagyon haragszik a lányra, így még az ügyvéd, és főként őrá haragszik. Tudom-e, hogy Noémi életében még semmilyen megállapodást sem tartott be, egyetlen őszinte szava sem volt soha. Nincsenek érzelmei, sem lelkiismerete, egyedül rombolni szeret, mindenkit tönkretenni maga körül. Hányszor volt az is, hogy tört-zúzott a lakásban, mint egy cunami, lopott is, meg gyújtogatott. És azt tudom-e, hogy bánt a tulajdon anyjával, erről mesélt-e nekem? Hogy az utolsó napokon meg sem látogatta már, az utolsó héten egyszer sem ment be a kórházba. Undorodott az anyjától, ez az igazság, képtelen volt megérinteni, megsimogatni. Azután azt képzeljem el, a halála előtt egy nappal írt neki pár sort a mama, kérte, hogy látogassa meg. Egyszerű higiéniai dolgok, a körmeit kellett volna levágni, kicsit kilakkozni, ilyesmi, de a lányban nem volt ennyi tisztesség sem. Élte a világát, magasról tojt az egészre, ezt jó, ha tudom, miheztartás végett. Hogy ezt a foltot már le nem mossa magáról a lány, ebben biztos lehetek! Ez utóbbi közlést erősen átélte az ügyvéd, elhallgatott, és hátat fordított nekem. Aztán megint felcsattant a hangja, hogy mit vigyorgok én ezen, ez egyáltalán nem humoros, nem kell nevetgélni. Hirtelen arra gondoltam ott, meg tudnám ütni ezt az embert, sokkal erősebb vagyok nála, elég lenne egy jobbos az arcába, mindegy, hol találom el, de még időben lebeszéltem magam erről a verzióról.

Könnyűnek és erősnek éreztem magam, amint cuppogós cipőmmel a busz lépcsőjére pattantam. Az ügyvéd persze egy fillért sem adott, de most ez sem ronthatta el a kedvemet, tudtam ide se kell többet eljönnöm.

Erre gondoltam ott a zajgömb közepén, illetve a hangorkán váratlanul elcsitult, mintha elvágták volna. Egyidejűleg hirtelen elvörösödött az ég, piros neonfelhők úsztak a pályaudvar fölé, mentolos illatot sodort a szél. Mindjárt lemegy a nap, eszméltem rá, erőt vettem magamon és átkeltem a kihalt úton a villamosmegálló felé. A szemközti szálloda üvegtábláin éppen ekkor utoljára felcsillant még a nagy meggyszínű korong. Lábaim egy irányt követvevittek, még nem tudtam, hová. Aztán rájöttem, persze, a Vietnami Büfébe, régi törzshelyünk felé indultam: ez volt az utolsó esélyem. Biztosra vettem, hogy itt végre megtalálom a lányt, már az illatát is éreztem az orromban. Ez az, gondoltam a villamoson zötyögve, Nhien bácsi büféje, hogy eddig nem jutott az eszembe! Magam előtt láttam Noémit, amint az alacsony asztalkánál a tűzforró mentateát szürcsöli, rám gondol, sóvárog utánam, és arra vár, hogy rátaláljak. Nhien bácsi mindig is bírt bennünket, erre gondoltam a villamos ablakán kibámulva, Noémit különösen. Végigszagoltatta velünk az összes furcsa fűszert, amit árult, a magokat meg terméseket, megkínált zöldség- meg gyümölcslevekkel is. Egyszer még a hajamat is levágta, mert fodrász is volt az öreg, és ráadásul bögrecsárdát is üzemeltetett. Legtöbbször mégis egyedül kuksolt az üzletében. Amikor a két vörös lakkoroszlán közt az ajtón beléptem, iszonyatosat dobbant a szívem: Noémi sehol. A hátsó helyiség függönye meglebbent, Nhien bácsi dugta ki aszott fejét, és intett, hogy lépjek be, gyere Szászló! Újabb dörömbölés a mellkasomon, mintha lépcsőn rohannék. Szó nélkül követtem az öreget a belső szobába. Ide csak bizalmas vendégeit szokta beengedni: Noémi sehol. Lerogytam egy sámlira, a büfés kérés nélkül tette elém a kupica szeszt, aztán hátat fordított, nem törődött velem tovább. Csak most vettem észre, a szoba homályából hatalmas plazmatévé képernyője meredt elő, síugrást közvetítettek éppen, amint egy svájci versenyző hasítja a levegőt. Az öreg szép nyugodtan lépegetett csatornáról csatornára, én meg csak bámultam a képernyőt, és sírhatnékom támadt. Minden csontom sajgott, a húsom és a bőröm égett, mintha egy falka harci kutyával találkoztam volna. Az öreg továbbléptetett a menüben, a könnyeimen át is láttam, amint Chaplin lecsúszó gatyáját húzogatja, miközben egy bárhölggyel táncikál. Megtöröltem a szemem, Nhien bácsi kifejezéstelen arccal bámulta a jelenetet, aztán újabb állomásra kapcsolt. Ezen természetfilmet adtak, egy tigris szemtől szembe vetette rá magát valami antilopra, egyenesen az antilop koponyájára harapott rá. Nhien bácsi továbblépett. Egy vitaműsorban három kopasz politikus terpeszkedett, az egyik rikácsolva beszélt valamit, amit nem értettem, a másik kettő köhögött éppen. Nhien bácsi újabb gombot nyomott. Zenei csatorna öntötte el a képernyőt, a vigyorgó Duke Ellington, amint egy szám végére érve a trombitájával vezényli a big bandet, számomra túlságosan vidám jelenet. Az öreg megcsóválta fejét, és már kapcsolt is tovább. Tom és Jerry: Tom kezében egy szikrázó dinamitrúddal zuhan-zuhan lefelé egy felhőkarcolóról, aztán villogva felrobban. A következő csatornán egy dokumentumfilmet vetítettek, második világháborús vigyorgó japán katonák rongyokba öltözött kínai asszonyokat vonszoltak a sárban, a nők arca péppé verve. A képernyő jobb felső sarkában ekkor kis ablakocska nyílt, kép a képben funkció, itt egy Amazonas-menti expedíciót mutattak, pucér kisfiút, amint benyúl az egyik operatőr sliccén, és nagyot ránt a faszán. A filmes hátrahőköl, nevet az összes indián, kicsit elmosolyodott Nhien bácsi is. Jól vagy, kérdezte, aztán gyorsan rám pillantva, majd tovább játszott a kapcsolóval. Megint rám nézett, nem tudtam, mit válaszoljak neki, aztán kiböktem ott, Noémi, a kedvesem elhagyott. Elment. Nem tudtam, hallja-e az öreg vagy érti-e egyáltalán, szemét mereven a képernyőre függesztette, nem reagált. A képen egy kopár stúdiót mutattak, hosszú hajú, kövér férfi bámult a kamerába, kezeit maga elé tartva beszélt: most háromig számolok, Erzsi néni, aztán megszűnik a derékfájása! Érzi már? Nem, ugyanúgy fáj mostan is, érkezett meggyötört hangon a válasz, az öreg Nhien memóriába rögzítette ezt a csatornát is. A BBC-n híreket mondtak éppen, a prágai robbantásokról esett szó, több száz halott, több ezer sebesült. Az öreget ez sem érdekelte különösebben, továbblépett. Levelet is írt, mondtam még, búcsúlevelet, hogy muszáj elmennie. Ez a legjobb megoldás, ne higgyem azt, hogy könnyű. Meg hogy alkalmatlan erre, nem tudja elvállalni, és segíteni sem tud, bocsássak meg neki. Az öreg erre is csak hümmentett egy aprót, csóválta a fejét. A képernyőn egy pulóveres férfi arról magyarázott, hogy az atlantisziak nem tűntek végleg el, és hogy mi, magyarok vagyunk a leszármazottaik. Otthon vár, mondta ekkor Nhien bácsi rám sem nézve, és hozzátette, a lakásban. A következő adón Sztálint mutatták, amint a dísztribünön integet a felvonulóknak. A narrátor arról beszélt, hogy a generalisszimusz, miután félig lebénult, azt sem engedte meg, hogy injekciókat adjanak neki, már a nők sem érdekelték. Állítólag az ételek ízét sem érezte, még a grúz fűszeres birkalevesét sem, ami pedig a kedvence volt. Nhien bácsi továbbkapcsolt. Egy tolókocsis férfi következett, aki egy képletekkel teleírt tábla előtt arról magyarázott, hogy az univerzummal párhuzamosan más dimenziók is léteznek, összesen tizenegy vagy tizennyolc is lehet belőlük. Esetleg harminchat. A húrelmélet szerint ezek a többletdimenziók hártyaszerűen feszülnek egymástól talán csak milliméternyi távolságokra. Hogy tulajdonképpen itt vannak ezek a sokdimenziós terek beleágyazódva a mi univerzumunkba, lehetnek végtelenül aprók vagy hatalmasak és egymásba csavarodóak. Ebből pedig az következik, hogy Einstein tévedett, Isten mégiscsak kockajátékos, egyenesen játékfüggő.

Ezekre a szavakra tudtam még figyelni, ahogy a tudós szemüvege megvillan, aztán elvesztettem a fonalat, elaludtam vagy talán elájultam. Amikor megint kinyílt a szemem, már vaksötét volt odakint. Az öreg a fali polcoknál szöszmötölt, egymás után kulcsolta be a százéves szekrénykéket. Aztán leült, számolni kezdett, összeadta az aznapi bevételt. Nem zargatott, nem szólt, hogy távozzak, pedig a tévét is kikapcsolta már. Aztán a gázfőzőhöz lépett, vizet forralt, és teafüvet szórt bele egy kis zacskóból. Eszembe jutott ott, Noé egyszer megkérdezte tőle, mit jelent a neve? Nhien, mondta az öreg, magyarul úgy mondják, Természetes. Erre Noé elárulta az én nevem jelentését: Száz Ló Apukája. Szászló, az öreg bólintott rá.

Most hozzám lépett, a vállamra tette kezét, szemügyre vett, öreg tündér, gondoltam róla mindig is.
Nem maradt más hátra, mint szépen hazamenni. 

 

támogatás
Pop up banner
ad joint40 ad dutch40 ad mazsok40 mti_hirfelhasznalo