Mély kútba tekintve…
Auschwitzban 1966 augusztusában jártam először. Frissen diplomázott tanárként, letelepedési segélyünkből, nászutunkat Krakkóban töltöttük. A közeli sóbánya (Wieliczka) után Oswieczimre is egy napot szántunk. Abban reménykedtem, hogy odaveszett rokonaim nyomára bukkanok. Katolikus arám s én sem sejtettem, hogy utunk szimbólum lesz, az örömben is emlékezés, a meg nem élt rítus, a chupa alatt összetört üvegpohár jelképe. Ugyanis véletlenek nincsenek, az összefüggéseket kell észrevenni, és megérteni. Erről szól az alábbi történet is.
Egy Schutzpass utóélete
|
1944 augusztusában egy fiatal anya tolong a svéd követség előtt, két kisfiával. Sorát kivárva, az egyetlen reményt ígérő Schutzpasst megkapva sem tágít. Kiköveteli, hogy gyermekei fényképe és adatai is rákerüljenek menlevelére. Ő szelíden-makacsul, 5 és 3 éves fia egymáshoz hajtott fejjel, ártatlan derűvel tekint a fotógépbe. Az asszony haja fekete, szeme barna, magassága 160 cm. Együtt vannak.
1945. január hetedikéről nyolcadikára virradóan, a svéd követségi védettséget élvező házba betörnek a nyilasok. Az ott lakókat pincéből, lakásokból kiterelik az utcára. Mintegy kétszáz ember félig öltözötten, sebtében összekapott motyóval, köztük az anya fiaival, idős szüleivel, férjével. Kemény fagy, ragyogó holdfény. A Jókai utcából az Andrássy útra hajtják a menetet. Pár száz méter után az anyának választania kell. Az idős szülők kidőlnek a sorból, ha az asszony melléjük lép, a nyilas suhanc agyonlövi. Tovább megy férjével, karon ülő fiaival, sorsára hagyja az öregeket. Nyilas-ház, Városház utca. A teremnyi szobában szoronganak, az elkobzott motyók az asztalon. Az asszony kenyeret követel gyerekeinek a fegyveres fogva tartóktól. Megkapja. Órák múltán romeltakarításra szólítják a férfiakat. A kis, fekete hajú asszony leguggoltatja férjét a sarokba, fiait térdére ültetve takarja. A körülöttük lévők szolidárisak. A férfiakat a Dunához viszik. A férj kabátja, cipője nem marad a parton. Másnap a központi gettóba kerülnek, ott érik meg a felszabadulást.
Hiába keresik rokonaikat, hogy méltón eltemethessék őket. Budapesten és Auschwitzban hatan tűntek el nyomtalanul. A forinttal egy időben születő harmadik fiú a két nagyapa nevét viseli, de őt az anya nem engedi megjelöltetni Ábrahám szövetsége jelével. Az átmeneti konszolidáció éveiben, a fiúk a Páva utcába járnak Talmud-Tórára, péntek esténként énekelnek a kórusban. A középső felnőtté avatása alkalmából a rabbi feleségétől imakönyvet kap. Azután a hagyományok egyre csak hullnak a kút feneketlen mélyre. Már nem égnek – titokban sem – a péntek esti gyertyák, de minden év január hetedikén két mécses emlékeztet az elfelejthetetlenre. Meg azok a hol ettől, hol attól, hol itt, hol ott hallott, hol enyhébb, hol durvább megjegyzések. Ezek táplálják a fojtó-gátló, bűzös dagonyát. A három fiú tanul. Az örömben fogant legkisebbet sokféle tehetséggel áldja meg a Magasságos. A Képzőművészeti Gimnázium után az Iparművészeti Főiskola következik. Közben az elemi erővel feltörő beatzene jeles képviselője. Ez utóbbi műfaj válik az erősebbé, hazai sikerek után hét évig tartó külföldi turné, végül 1976-ban, Svédországban, honi lányt választva társul, letelepedik. Másik talentumához tér vissza, reklámgrafikusként dolgozik. Négy gyermeke születik, így az otthonmaradt fivérei gyermekeivel együtt nyolc unoka aranyozza be az egykori fiatal anya és férje utolsó évtizedét. 1987 februárjában ő, az év szeptemberében hűséges párja indul a megláthatatlan hosszú útra.
A fiúk, meglett férfiak, elárvulván bolyonganak a csendes, ismerős szobákban. Keresgélnek, ahogy az már rendjén való, szekrényeket nyitogatnak, fiókokat huzigálnak. Az előkerült kincseket testvériesen szétosztják. A legidősebb apja munkaeszközét, a szűcsgépet kapja, a középső dédnagyapa botját, imakönyveket, a legkisebb, merthogy ő messze él, a két réz gyertyatartót, a megőrzött, sárga posztó Dávid-csillagot és a Schutzpassokat. Visszatér Svédországba. Meditál, összefüggéseket hall. Hamarosan pótoltatja a 8 napos korában elmaradt brit-milát, két fia vele tart, kipát hord. Péntekenként kalácsot fon, megtanul héberül. Protestáns felesége betér. A rajzok, festmények témaválasztása immár tudatos feladatteljesítés. A Schutzpass fél évszázados szunnyadás után útra kel.
„Megfestettem egy figurális sorozatot Vágyakozás címmel s kiállítottam Stockholmban, Göteborgban. Egy barátom lefotózta, s támogatást keresve további munkáimhoz, elküldtem egy mappában a Schutzpassokkal együtt, többfelé. Jeleztem, ez az én örökségem, és ezt csináltam belőle. A washingtoni holokauszt múzeumból visszaírtak: támogatást adni nem tudnak, de azt kérik, hogy az eredeti dokumentumot adjam kölcsön nekik megőrzésre, s vállalják szakszerű restaurálásukat. A ti beleegyezésetekkel elküldtem nekik. 1997-ben, augusztus 4-én, ezt könnyű volt megjegyeznem, mert Wallenberg is ezen a napon született, akárcsak én, nézem a svéd televízió híreit. Feltűnik egy szónok, aki Wallenbergről beszél. Számomra ismeretlen, teljesen ősz, idős ember. Előtérben ő, aztán a kamera átvált a háttérre. Egy arc néz le rám, csak a szemét látom előbb, majd a kamera kitágít… és anyu felnagyított arca ott van a beszélő mögött. Az agyam képtelen volt felfogni, amit láttam. Mire feleszméltem, hogy videóra vegyem, mert egészen hihetetlen volt, már vége lett a tudósításnak. Bemondták, hogy Tom Lantos kongresszusi képviselő beszélt. Megrázott, s nem hagyott nyugodni az élmény. Az itteni, göteborgi rabbi, aki szintén másodgenerációs, mint én, megadta Tom Lantos feleségének a telefonszámát. Felhívtam Tom Lantos feleségét, Anettet, bemutatkoztam, beszélgettünk, hallom a megdöbbenést a hangján, mert ő közben látja a washingtoni iroda falán a ti bekeretezett Schutzpassotok mását. Végül meghívás lett belőle, lévén a kongresszusi képviselőknek joguk van évente egy vendéget meghívni a Capitolium kiállítótermébe, és így én rendezhettem ott egy kiállítást. Tartottam egy bemutatkozó beszédet, találkoztam Tom Lantossal és Anettel, de Tom sietett, mert épp valami szavazás volt a képviselőházban. Végül is támogatáshoz nem sikerült jutnom. A következő történet még félelmetesebb. Készítettem egy második sorozatot, ezúttal litográfiát, a barátaim előlegezték meg a nem kis költségeket. A téma ezúttal Baal Shem Tov történeteinek feldolgozása volt. A litográfiákat Londonba küldtem, s magam is elmentem tavasszal a kiállítás megnyitójára. A zsidó kulturális központ akkori igazgatója, Joey Wellemann, nagyon szimpatikus nő, aki azonnal szívébe fogadott. Mint kiderült, engem is »Wallenberg child«-ként tartanak számon, az általa megmentettek utólag született gyermekeit nevezik így. Egyik este azt mondja, hogy Londonban is van Wallenberg-emlékmű, az egyik zsinagóga előtt áll, talán illene megnéznem. Hűvöskés tavaszi délelőtt. Magas Wallenberg-alak, mögé egy fal van emelve, összehajtott útlevelekből. Nézegetjük, megyünk körbe, s valami furcsa érzés fog el. Leülök egy padra, és elfog a zokogás. Joey odajön, sajnálkozik, mondom, semmi különös, én egy ilyen pasi vagyok, aki időnként zokog. Aztán visszamegyek. Most már alaposan megnézem, és a szobor hátulján legalul kicsúszva egy útlevél. Mondom, milyen érdekes, mi lehet ráírva. Letérdelek, eláll a lélegzetem… Megint csak anyu meg ti, jól kivehető arcok, az eredeti Schutzpass. Intettem Joeynek, jöjjön ide, s mutatom a kicsúszott papírt. Letérdel ő is, és zokogni kezd, Azt mondja, ez egy film. Õ, aki már vagy hússzor látta ezt az emlékművet, sohasem nézte meg közelről a papírköteg alját. Fogalma sincs, a szobrász honnan szerezte az ihletet, hogy gipszbe öntse, utána bronzba a nyomtatványt. Minden pontosan látható a svéd pecséttől, a háromágú koronától, az aláírásokig. Úgy gondolhatta, ha már egy dokumentum, akkor legyen eredeti. Az emlékművet egyébként Kofi Annan avatta fel 1997 februárjában.
1947-ben, amikor Wallenbergnek nyoma veszett – ott volt svéd felesége, és híres politikusok.
Érdekes lett volna megtudni, hogy az alkotó milyen megfontolásból választotta éppen ezt a Schutzpassot. Jóllehet, pontosan végig követhető lett volna a folyamat, ha megkeresem a szobrászt, de azt gondoltam, lehet, hogy ezzel megölünk valamit, a lényeget. Hogy anya még mindig vezérel minket, s hogy emlékeznünk és emlékeztetünk kell. Nincs más összefüggés.
Az emlékműről készült tájékoztató szerint, hasonmását Buenos Airesben is felállítják. Később a stockholmi városházán is megnéztem egy emlékkiállítást, és ott is látható nemcsak a ti, hanem apa Schutzpassa is. 1999 májusában pedig Stockholm közelében, Lindingöben, ahol Wallenberg is született, szintén felavattak egy emlékművet. Az ismertető leporellóban is a ti menleveletek emlékeztet Wallenberg tetteire.”
A történet akár véget is érhetne itt. Évekig nem hagyott nyugodni öcsénk elbeszélése. Úgy éreztem, közre kell adnom, mert talán szokatlanságban is hozzátesz valamit az egészhez, de tartottam attól, hogy csak én érzem így. Vártam valamire, biztatásra, egy üzenetre, egy kikerülhetetlen belső parancsra. Így következett el 2006 tavasza, az Élet Menete, Auschwitzba.
Nem vállalkoztam ezúttal sem. Helyettem is elindult viszont két fiam, menyem, az ő bátyja s felesége. Hazatérve különösebb bevezető nélkül (mint kiderült, engem óvtak), vetíteni kezdték a laptopon az ott készített fotóikat. Gyülekezés, utazás, kabátok, zászlók, közismert és ismeretlen arcok, öregek, fiatalok. Magyar „pavilon”, az egyik egykori barakk… Aztán egy tárló, üveglap, alatta három dokumentum. Közelibb képek. A középső…n.
A budapesti Zsidó Múzeum munkatársa kérésemre megkérdezte a kiállítás szakmai felelősét. Az ismert magyar történész azt válaszolta, hogy az anyagot a budapesti Zsidó Múzeumtól kapta. Tematikailag odaillő, hiszen a tárló felett a túlélés érdekében tett kísérletekről szól a tájékoztató felirat. Igen, mi túléltük. Eleinte kutatni szándékoztam tovább, de aztán eszembe jutottak öcsém szavai. Lehet, hogy logikailag minden végig követhető lenne, de lehet, hogy a lényeget ölnénk meg. Hogy létezett egy Wallenberg, hogy léteztek makacs anyák és ártatlan tekintetű gyermekek, és hogy létezik az örök parancs: beszéld el fiaidnak!
Megtettem.
Címkék:2007-02