Idegenek

Írta: Petőcz András - Rovat: Politika

 

Peut-etre a cause des ombres sur son visage, il avait l’air de rire. (Camus)

Harminc perccel a háború előtt (regényrészlet)

Van egy kedvenc orvosom.

Nincs semmi bajom az orvosokkal, igazán kedvesek.

De a kedvencem, az más.

Leül mellém az ágyra, mesél nekem, megsimogatja az arcomat.

Néha, ha valamiért szomorúnak lát, bohóckodik, mókás grimaszokat vág.

Alacsony, kövérkés ember a kedvenc orvosom. Kerek szemüvege van.

Azt mondja, 45 éves.

Sokat beszél. Elmeséli, milyen volt az élete eddig, elmondja, hogy volt egy felesége, csak meghalt, még korábban, valahol messze, egy másik városban.

Azt mondja, hogy valami merényletben halt meg a felesége.

Szeretem hallgatni a kedvenc orvosom történeteit.

Azt is mondja a kedvenc orvosom, hogy egy csoda, hogy hallok megint.

Igaz, hogy az egyik fülemre nem hallok, és hogy a másik fülemmel is csak azért hallok, mert valami külföldi hallókészüléket tettek bele, ami felerősíti a hangokat, de azt mondja a kedvenc orvosom, hogy ez is nagy dolog.

Merthogy pont olyan szögben álltam a robbanás pillanatában, ami nem kedvezett a hallójárataimnak.

A helyzet az, hogy engem nem zavar, hogy hallókészülék van a bal fülemben.

Egyelőre ennyi.

Hallókészülékkel, de hallok.

Mondják az orvosok, meg az ápolónők is mondják, hogy nem szabad szomorúnak lennem, mert az árt a gyógyulásomnak.

Szerencsére olyan gyógyszereket kapok, amelyek segítenek abban, hogy ne legyek szomorú.

A kedvenc orvosom meg is kérdezi minden reggel:

– Szia, Anna. Mondd csak, bevetted már a vidámító gyógyszereidet?

Reggelente mindig vidámító gyógyszereket szedek. Teát kapok, kenyeret, egy szelet sajtot vagy egy kis lekvárt, mikor mit, és a gyógyszereket.

Kis tégelyben kapom a gyógyszereket, egy sárga, egy fehér és egy piros kapszulát.

A teával veszem be őket, ezzel kezdem a napot, utána jön a kenyér és a többi.

A sajtot szeretem, meg a lekvárt.

Együtt.

Leül az ágyam szélére a kedvenc orvosom, megkérdezi, hogy vagyok, meg azt is mondja, hogy szép, vörös hajam van.

Nem beszél hangosan, nem kiabál vagy valami ilyesmi, mégis, minden szavát értem.

Így kezdődik a reggel.

Napközben nem történik semmi. Néha vizsgálatra visznek, egyre ritkábban, azt mondják, meg fognak operálni, de az már csak egy rutinműtét lesz, így mondják.

A kórteremben huszonöten vagyunk. Gyerekek. Nem nagyon beszélgetünk egymással, sokat alszik mindenki, napközben is.

Nem vagyunk rosszkedvűek, de nem is vagyunk túlságosan feldobva. Valahogy senki nem hangoskodik vagy rohangál. Mindenki csendes.

Betegek vagyunk.

Esténként is eljön hozzám a kedvenc orvosom. Megkérdezi, hogy telt a napom, és jó éjszakát kíván.

Mindig azt mondja, pihennem kell. És hogy sokat kell aludnom.

Azt mondja, nehéz dolgokon mentem keresztül.

És még azt is mondja, ne felejtsem el bevenni az esti gyógyszereimet.

Különösen egy hosszúkás kis kapszulát ajánlgat esténként nagyon.

Merthogy attól majd jól fogok aludni.

Beveszem a kapszulát, türelmesen várom, hogy elaludjak.

Nagyon nyugodtnak érzem magam.

Szeretek aludni, mélyen alszom, nem álmodom semmit. Szeretem érezni, ahogy elnyugszik a testem. Minden olyan békés és nyugodt.

Ilyenkor, elalvás előtt, már egyáltalán nem gondolok az anyámra.

Anyámat, a robbanás többi áldozatának maradványaival együtt a plébánia mögötti földterületen temették el. A város vezetése ott nyitott egy új temetőt, mert azt akarták, hogy az a 198 ember, aki a művelődési ház elleni merényletben meghalt, együtt, egy helyen találjon nyugalmat.

Így meséli a kedvenc orvosom.

Ezek az ő szavai. Én nem tudnám ezt ilyen jól megfogalmazni.

Egyébként a plébánia mögötti földet mi soha nem használtuk, ezért sem beszéltem róla korábban. Anyám mindig csak a plébániakertben gazdálkodott, etette az állatokat, neki az is elég feladat volt.

A plébános körül örökké tenni-venni.

Szóval, volt neki teendője elég, így is, nemhogy még a plébánia mögötti földdel is foglalkozott volna. Nem érdekelte az a föld.

Most meg ott van.

Most akkor közel van a plébániához. Van a sírján egy szép kis fakereszt, ezt mondja a kedvenc orvosom, merthogy én még nem láttam az anyám sírját.

Tulajdonképpen a temetését is végigaludtam.

Pontosabban szólva, én akkor még nagyon beteg voltam. A fülemet műtötték, és a lábamat is gyógyítani kellett.

Most már jobban vagyok.

Azt mondja a kedvenc orvosom, hogy szép temetése volt az anyámnak, beszélt a város vezetője, a tanácselnök, és a helyi katonai főparancsnok is beszélt, persze nemcsak az anyámról beszéltek, hanem mindenkiről, aki meghalt.

Azt mondja a kedvenc orvosom, hogy az a robbantás, az nagyon nagy ostobaság volt, és igazából senki sem érti, miért is csinálták azok, akik csinálták.

Az ilyesmit nem lehet megmagyarázni, azt mondja a kedvenc orvosom.

Most 198-an pihennek ott, ott alusszák az örök álmukat, így mondja mindenki, az ápolónők is ezt mondják, kérdeztem őket.

Egyébként a múltkor azt is mondta a kedvenc orvosom, hogy lehet, hogy nem is olyan sokára megláthatom az anyám sírját.

Majd.

Amikor már tudok járni.

Most még nem tudok. A gerincem miatt.

Tulajdonképpen erre a műtétre várok.

A kedvenc orvosom azt mondja, hogy a lábaimat majd akkor fogom érezni, ha egy idegszál a gerincemnél megint jól működik.

Azt is mondja, hogy ehhez meg kell operálni a gerincemet, és hamarosan meg is fogják operálni, de ne aggódjak, mert ma már nem olyan nagy műtét ez, és ő biztosan tudja, hogy hamarosan megint járni fogok.

Megsérült a gerincemnél egy idegszál, ezért van baj a lábaimmal, ezt mondja a kedvenc orvosom.

Merthogy egy repeszszilánk megsértett egy ideget a gerincemnél. Még szerencse, hogy nagyobb baj nem lett, ezt mondja a kedvenc orvosom.

És azt is mondja, hogy ha minden jól megy, a jövő héten megműtenek.

Szeretem hallgatni, amikor a kedvenc orvosom magyaráz. Olyankor minden olyan nyugodt. Nem kell semmivel se foglalkozni, érzem, hogy biztonságban vagyok, hogy nem érhet semmi baj.

Az orvosom szerint a műtét után megint érezni fogom mindkét lábamat, és akkor, ha érzem a lábaimat, utána szép lassan újra megtanulhatok járni.

Igazából ezt már nagyon várom. Márminthogy járni tudjak.

Nem jó örökké ágyban feküdni.

Reggel van, várom a teámat meg a gyógyszereimet. Jön az egyik ápolónő, majdnem minden reggel ő jön, és azt mondja:

– Ma nem kapsz reggelit, csak egy kis vizet. Mert ma lesz a műtéted. Altatni fognak. Nemsokára már viszünk is, előkészítünk. Meglátod, gyorsan túl leszel rajta. Az a legfontosabb, hogy ne izgulj. Minden rendben lesz.

Jön egy-egy fiú, zöld ruha van rajta. Egy gurulós ágyat tol maga előtt.

A gurulós ágyat odatolja az ágyam mellé.

Mosolyog a fiú, kedves, de nem beszél sokat. Azt mondja, maradjak csak fekve, ő majd mindent elintéz.

Megfogja a felső testemet, áthúz a gurulós ágyra úgy, hogy a fenekem is éppen átcsúszik. Utána fogja meg a lábaimat, és azokat is átteszi.

Miközben így dolgozik rajtam, megkérdezi:

– Tényleg nem érzed, ha megfogom a lábadat?

– Nem érzem – mondom. – De azt mondják az orvosok, hogy később ez jobb lesz.

– Biztosan – mondja a zöld ruhás fiú. – Így volt egy másik lány is, és aztán azon is segítettek. Igaz, annak az egyik lábát le kellett vágni. De a másikkal már jár. Mankót használ, úgy közlekedik a folyosón. Itt van a kórházban, egy szinttel lejjebb. Majd összeismertetlek vele, ha akarod. Nemsokára haza engedik. Mondják, hogy később még műlábat is kaphat. Ma már nagyon jó műlábak vannak. Olyan műlábat is gyártanak, messze, gazdagabb országokban, amelyikről meg sem lehet mondani úgy első ránézésre, hogy nem is igazi láb. De tényleg!

Közben már tol is végig a folyosón. Betol egy liftbe, lefelé megyünk, egészen az alagsorig. Itt vannak a műtőszobák.

Azt mondják, a halottakat is itt tárolják.

Egy nagyon erősen kivilágított terembe tol be a zöldruhás fiú. Legalább öten jönnek oda hozzám. Mindenkin fehér maszk van.

Valami műszert tolnak a fejem fölé. Különös szagokat érzek.

Aztán már nem érzek semmit.

Arra ébredek, hogy valaki pofoz.

A kedvenc orvosom az.

Azt mondja:

– Na, te aztán tényleg egy szerencsés lány vagy, ilyen jól sikerült műtétünk nem is volt az utóbbi időben.

Alig értem, amit mond. Nagyon bizonytalan körülöttem minden. Még az arcát sem látom tisztán.

A kedvenc orvosom csak beszél:

– Most nagyon kellene rám figyelned, Anna, mert kicsit megfogdosom a lábadat. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy érzel-e valamit.

Én még nagyon fáradt vagyok. Alig tudom nyitva tartani a szemem.

A kedvenc orvosom megint pofoz, aztán azt mondja, igyak egy kis teát. Most látom csak, hogy legalább öten vannak körülöttem, nézik az arcomat.

Az egyik ápolónő segít felülni, majd itat velem egy kevés teát.

Közben a kedvenc orvosom kitakarja a lábaimat, és a talpamat ütögeti.

Felemeli a lábam, aztán visszaejti az ágyra.

Megint felemeli, megint visszaejti.

Ütögeti a talpam. Nem érzek semmit.

Mondom is:

– Nem érzek semmit. Olyan, mint tegnap.

Az orvos nem adja fel, mosolyog, közben egyre erősebben üti a talpamat.

Valami furcsát érzek. Mintha zsibbadna a talpam.

Rossz.

Zsibbad a talpam, mintha hangyák mászkálnának rajta.

Mondom is:

– Rossz. Mintha zsibbadna a talpam.

Mindenki nevetni kezd. Az ápolónő az arcomat simogatja.

A kedvenc orvosom ráüt a talpamra, aztán visszaejti a lábam az ágyra.

Azt mondja:

– Dörzsölgesd csak a kezeddel a talpadat. Hadd zsibbadjon. Egy hónap múlva szaladni fogsz.

Még sántítok.

Bottal járok, de mindenki azt mondja, hogy hamarosan a botot is elfelejthetem. Azt is mondják, hogy nagyon sokat köszönhetek az orvosoknak.

Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy örülök, hogy végre itthon lehetek.

Itthon, a plébánián.

A plébános azt mondja, vele maradhatok, ez természetes, így mondta, most, hogy meghalt az anyám, nem tesz ki az utcára, majd segítek neki a háztartásban, így fogom meghálálni, hogy itt lakhatom.

Itt, nála, a plébánián.

Azt is mondja a plébános, hogy nagyon kedvelte az anyámat, és hogy borzasztó világot élünk, mindenütt pusztulás van, sokan halnak meg.

Egyelőre még sokat fáj a hátam meg a lábam is, nehezen mozgok, de azt mondják az orvosok, a kedvenc orvosom is azt mondja, hogy ez természetes. És azt is mondja a kedvenc orvosom, hogy vigyázzak, ne végezzek nehéz fizikai munkát.

A plébánossal megbeszélem, hogy reggelente adok enni az állatoknak, kiengedem a csirkéket, hadd kapirgáljanak, és törődöm a veteményessel is.

Ugyanott lakom, ahol anyámmal is laktam, a konyhában rendet tartok, ahogy az anyám is csinálta.

Tudok már kicsit főzni is.

Egyik estére tésztát gyúrok, kifőzöm, tejfölös-túrós tésztával lepem meg a plébánost. Tudom, hogy ez a kedvence.

Anyámnak sokszor elmondta.

Ülünk az asztalnál, félhomály van. Úgy ülünk, ahogy régen. Csak az anyám hiányzik.

Azt mondja a plébános:

– Megleszünk, jól. Én is segítek.

– Igyekszem nagyon, Atyám.

– Gondoltam rá, felveszek valami asszonyt, hogy kisegítsen. De nincs rá szükség, úgy látom.

Régen volt ilyen békés az este.

Arra gondolok, ahogy ott ülünk, kettesben, hogy az anyám most biztosan örülne, ha látna.

Aztán meg arra gondolok, hogy végül is ezt a nyugalmat is az anyámnak köszönhetem.

Meg aztán arra gondolok, hogy valamiért soha nem fogom elhinni, hogy tényleg meghalt az anyám.

Merthogy nem láttam a holttestét.

Sokkal inkább azt hiszem majd, hogy egyszerűen csak itthagyott.

Meglátogat a kedvenc orvosom.

Eljött hozzám a plébániára. Itt van, leül, a konyhában, mosolyog.

Azt mondja:

– Örülök, hogy látlak, Anna.

Sokat voltam bent a kórházban, nekem is hiányzik mindaz, ami ott volt. Még a vizsgálatok is hiányoznak. Hiányzik a kórház, az ápolónők, meg a kedvenc orvosom is hiányzott, és most örülök, hogy újra látom.

A műtétek, a rehabilitáció, megszoktam, hogy bent vagyok a kórházban. Itt más. Itt kint. Magamnak kell boldogulnom. A saját erőmből.

Mondom is a kedvenc orvosomnak:

– Most a saját erőmből kell meglennem. Élni kell, enni kell, lakni kell. Dolgoznom kell, hogy mindez meglegyen.

Azt mondja az orvosom:

– Látni akartalak. Hogy hogyan is vagy. Látni akartam. Csoda, hogy jársz, és csoda, hogy hallasz. Ezt így utólag meg kell mondanom.

Csak ülünk, alig beszélünk.

– Erős vagy, talpra állsz – mondja az orvosom. – Ne engedd, hogy csak úgy sodorjanak az események. Járj újra iskolába, és akarj felnőni. Az édesanyád is ezt kérné tőled.

Bizonytalanul megvonom a vállam.

Nem tudom, hogy mit kérne tőlem az anyám.

Nagyon ritkán, de néha átmegyek Amélie-hez.

Persze, ő is megváltozott.

Már jobbára csak beszélgetünk, nem játszunk, mint régen.

Olyan, mintha kicsit megöregedtünk volna.

Leülünk a konyhájuk elé, aztán úgy társalgunk, mint a vénasszonyok. Olykor a levesnek való zöldséget is akkor pucolom meg, beszélgetés közben.

Sok-sok hónap telt el a merénylet óta. Most nem járok iskolába. Kihagyok egy évet.

Kaptam rá engedélyt.

Amélie elmeséli, mi van az iskolában, mi van a tanítóval, miket tanultak az alatt az idő alatt, amíg beteg voltam.

Sokat beszélgetünk a merényletről.

Amélie elmondja, hogy a nagymamája szerint a merényletet a barbárok követték el.

Amélie azt is elmondja, hogy a nagymamája azt állítja, hogy az nem számít, hogy olyanok is voltak az áldozatok között, akik a barbárokkal értenek egyet, vagy maguk is barbárok.

Amélie még azt is mondja, hogy a barbárok ezt azért csinálták, mert a hitük szerint ők rögtön az égbe jutnak, ha olyanokkal robbannak fel, akik maguk nem barbárok.

Mondom Amélie-nek, hogy mindezt nem értem, és nem is érdekel.

Én nyugalmat szeretnék.

És még azt is mondom, hogy nem nagyon tudom elhinni, hogy valaki azért robban fel más valakikkel együtt, mert azt hiszi, hogy így rögtön az égbe jut. És hogy ezt végképpen nem értem.

Azt mondja erre Amélie, hogy ő sem érti, de szerinte nem is kell feltétlenül mindent megértenünk, ami a világban van.

Így mondja.

Nem tudom. Lehet, hogy ebben igaza van. Nem feltétlenül kell mindent megértenünk.

 

támogatás