Őrposzton

Az ember egy idő után, ha már eleget ült háttal a másiknak támaszkodva, úgy érzi, összenőttek. Először csak a gerincük. Hosszan, a nyaktól a farkcsontig, keskeny vonalban. Ez attól is függ, egyforma magasak-e. Mivel Avi alacsonyabb volt Shaynál, összenövésük csupán hátközépig tartott.
 

Az első két-három órában még nem érezni semmit. Aztán, mintha a lapockáknál valami bizsergő érzés kíséretében egy ideg nyúlna a másik felé, húzza magához. Ezt az érzést eleinte tiltakozó mozgások kísérik mindkét részről. Avi mindig felhúzza a lábát, Shay pedig oldalra billen. Ennek következménye, hogy a jobb lapocka helyett az összenövés a balnál válik erősebbé, s az alsó bordák irányába kiterjed a már ismerős zsibbadással.

Éjjel 11 óra tájt Avi általában elalszik. Az alvás gyorsítja a folyamatot. Megegyezésük szerint Avi 2 óráig alhat, azután váltanak. Három óra pontosan elég, hogy teljesen összenőjenek. Mint a sziámi ikrek, olyanok, hátuknál egymásba kapaszkodva.

Érdekes, pontosan nyomon követhető folyamat. Ha az ember elég fiatal – márpedig fiatal, amikor itt katonának vonul –, és elég időt tölt őrposzton – márpedig itt elég időt tölthet, hamar megtapasztalja, milyen összenőni a társsal, ahogy egymásnak dőlve töltik az éjszakai őrposzt idejét.

Őrtorony Hebronba

Az összenövés persze nem alakul ki azonnal. Sok idő kell, rengeteg őrség, éjszakai szolgálat, s akkor egyszer csak a lapockák felől a másik felé elindulnak az idegek, hogy megkezdjék az összenövést. A folyamathoz bizonyos feltételeknek is teljesülnie kell. Először csak a légzés lesz egyenletes, hasonul a társ lélegzetvételéhez. A be- és kilégzés pontos, tévedhetetlen igazodása a másik be- és kilégzéséhez elengedhetetlen. Ezt követi alig egy óra múltán a szívverés. A légzés egyenletessége összehangolja a két szívet. Ugyanúgy, ugyanarra a ritmusra ver mindkettőjük szíve. Két óra őrposzt után, ha a társak vérnyomását megmérnék, biztosan egyforma értéket mutatna.

Légzés. Szívverés. Egy ritmussal, akár az anyaméhben a sziámi ikreké, amikor a vérkeringés is egy és ugyanaz. Idővel úgy érzi, benne már a társa szíve ver, az ő szíve a társáéban, s ha amaz nem venne levegőt, megfulladna ő is.

Ehhez rengeteg közösen eltöltött éjszaka kell az őrposzton. S azután már érezni lehet a hátban, először a lapockáknál, amint bizseregni kezdenek, és láthatatlan nyúlványokat növesztenek a másikat magukhoz húzva.

Avi aludt, Shay sokadik cigarettáját szívta némi mérgelődéssel telve, mert ő délelőtt light-ot kért, gyengébbet ebből a fajtából, de Avi sima cigit hozott, s most Shay biztos lehetett egy kiadós hajnali köhögésben.

Érezte, hogy Avi már alszik. Alvás közben lassul a légzés, erősödik az összenövés. Shay is lassabban fészkelődik, s ezt a mozgást álmában Avi, akarva-akaratlan követi.
Nem tudná hirtelen megmondani, hányadik órája ez már a közös őrposztnak, talán van már a századik is, ha nem több, hogy közös szolgálatukat töltik itt, összenőve.

Hozzá kell tenni, összenőni csak éjszaka lehet, az éjszakai őrség idején. A szabályzat szerint talán nem helyes, de gyakorlatban úgy működik, hogy a társak felváltva alhatnak két-három órát. Persze a szabályszerű az volna, ha egyáltalán nem aludna egyikük sem, ilyen is előfordul, csak ez ritka. Nem beszélve arról, hogy Shay is és Avi is szeretnek aludni. Avi az elmúlt hónapokban a gyors és mély alvás készségét olyan tökéllyel fejlesztette ki magában, hogy képes tíz perc alvással is elérni a teljes regenerálódást. Ezt egyébként itt mindenki megtanulhatja. Mindamellett, hogy Avi nagy alvó volt és imádott aludni – ebből a szempontból kétségtelen, hogy ezt a helyet nem neki találták ki –, mégis elég alkalmazkodó készséggel volt megáldva ahhoz, hogy idomuljon a körülményekhez, és az egyébként nyolc órás alvás eredményét három óra alatt is elérje.

Ez a három óra várt most Avira. Ez alatt a három óra alatt Shay elszívta majd fél doboz cigijét, s ez alatt a három óra alatt gyakorlatilag teljesen összenőttek.

Shay néha úgy gondolt Avira, mint egy kinövésre a hátán. Orvosi szakszóval talán kóros elváltozásnak neveznék. Ezen persze nevetnie kellett, mulatságos volt Avira úgy gondolni, min egy kóros kinövésre.

Gyerekkoruk óta ismerték egymást, még Szderotból. Szderotban, közel a gázai határhoz, olcsón lehetett lakást venni. A városban főleg észak-afrikai bevándorlók, többségében marokkóiak laktak. A szülők, bár nem voltak marokkóiak, az olcsó lakás miatt úgy döntöttek, odaköltöznek. Shay, aki viszont marokkói volt, akkor már két éve lakott Szderotban, amikor Aviék beköltöztek a szomszédságukba. Avi akkor volt kilenc. Shay hamar pártfogásába vette a nála három évvel idősebb Avit, aki héberül is alig tudott, de egy hónap alatt Shaytól sok mindent megtanult. Ezért aztán mindig úgy tűnt, Shay az idősebb, és Avi is úgy gondolt rá, mintha a bátyja lenne.

Avi tizenkét éves korában elköltöztek, de ugyanabba az iskolába jártak, így barátságuk nem szakadt meg. Shay elment Avi bar micvojára, aztán néhány év múlva fordítva.

Középiskolába máshova jártak, azonban a katonaság újból összehozta őket. A koruk alapján nem kellett volna együtt szolgálniuk, de Avi betegsége miatt tizennyolc éves korában elhalasztották a besorozását. Nagyon szégyellte magát, de az orvosok nem tréfáltak, s mivel három hétig feküdt szívburok-gyulladással a kórházban, csak később hívták be szolgálatra. Így lehetett, hogy az alapkiképzés után egy hebroni őrposzton találta magát, hála az Örökkévalónak, éppen pont Shay-jal.

Éjfél körül Shay lába elzsibbadt. Mozgatta őket, de csak rosszabb lett. Mennyire utálta ezt! A milliónyi tű szurkálását a vádliban, a talpon, a lábfejen. Hiába mozgolódott, hogy a felrázott vérkeringéstől talán elmúlik, nem segített. Mivel Avi aludt, lassú volt a vérkeringése, lassú a szívverése, és ettől az ő szíve is lassan vert. Így hiába mozgolódott, nem tudta felfrissíteni lábaiban a véráramlást.

Azon gondolkodott, hogy feláll. Az éjszakai szolgálatban ez nem olyan veszélyes, mint nappal. Ettől nem kellett aggódnia. De Avit nem akarta felébreszteni. Érezte, hogy társa mélyen alszik, és még másfél órája van aludni. Egy egyszerű zsibbadásért felverni nem jó ötlet. A legutóbb is fel kellett ébreszteni, mert lövéseket hallott. De a lövések távoliak voltak. „Shay, ide figyelj, akkor szólj, ha itt lőnek öt méterre. Ez végül is Hebron, ha lőnek, hát lőnek. De ha épp nem a seggünket lövik, hagyjál aludni!” – emlékezett vissza Shay Avi morgolódására.

Végül aztán nem bírta tovább, már a görcs is beleállt a lábujjaiba. Ettől aztán még rosszabbul érezte magát.  Feltápászkodott. Egyik karjával megtámasztotta Avit, aki meg se moccant. Hirtelen szétszakadásuk nem zavarta meg álmát. Shay azonban egy kézzel egyre nehezebben bírta tartani Avit. Helyzetet váltott. Bal lábával támasztotta, míg a másikból megkísérelte elmulasztani a zsibbadást, a görcsöt. Negyed óra alatt sikerült. Izmai megnyugodtak. Vissza kellene ülni, gondolta, amikor elfogta egy másik érzés. Vizelnie kellett. Ez idővel kínzóbbá is válhat, bár úgy sejtette, egy órát még kibírna. Ám ahogy most rágondolt, egyre erősebben érezte a késztetést. Az nem lehet, gondolta. Már most kellene?

– A rossebbe! – sziszegte fogai között. Ismerte szervezetét. Korábban még sosem kellett éjféltájt lemennie, mindig csak olyan három körül. Nem mehet most le. Vissza kell ülnie! Egyébként sem mehet ki, amíg Avi alszik. Visszaült. De elvétette a mozdulatot. Úgy huppant a földre társa mögé, hogy hatalmasat lökött amazon. Avi kiejtette kezéből a puskát, s a fémes zörgésre felriadt. Feltolta homlokába csúszott sisakját. Shay felé fordult. Szemei meg-megcsillantak a holdfényben.

– Mi az? Mi történt?
– Elejtetted a puskádat! – válaszolta Shay, mint aki semmiről sem tehet.
– Persze, mert meglöktél – szögezte le Avi.
– Nem én! – próbálta tagadni Shay, bár ebben soha nem volt jó. Az ártatlan ábrázatával még a legapróbb füllentéssel is lebukott.
– Akkor is meglöktél.
Avi nem kívánt mást hozzáfűzni. Rágyújtott. Az öngyújtó kattanásáról Shaynak azonnal eszébe jutott:
– Mondtam neked, light cigit hozz, de te ilyet hoztál – azzal barátja orra alá dugta a sötétzöld dobozt.
– Mi van? – kérdezett vissza Avi a tőle megszokott nyerseséggel.
– Ez sima cigi, de én lightot kértem!
– Jó, de ha csak ez volt? Gondoltam, jó lesz. Bagó nélkül mégse maradhatsz – intézte el Avi.
– Na, de ha már fölébredtél, én leszaladok.
– Minek?
– Hugyozni.

Avi ezt tudomásul vette. Felállt. Felvette a puskát, körbefigyelt a koromsötét júdeai éjszakában, hogy Shay biztonságban intézhesse dolgát.

Az éj itt végtelenül sötét és csendes. S ez a csend felerősíti az apró zajokat. Avi pontosan tudta, Shay a vizelés melyik fázisánál tart. Neki is eszébe ötlött, túl korai még ez a szükséglet. Nem beszélve arról, milyen sokáig intézi.

– Mi van Shay, csődugulás? – kérdezte, mikor visszajött.
– Nem. Miért?
– Egy óráig pisáltál, valami baja van a prosztatádnak?
– Te ezt hallgattad?
– Nem hallgattam, de hallottam, akár akartam, akár nem – mosolygott Avi. Közben visszaültek a helyükre, újra háttal egymásnak – Itt még a sáska szellentését is hallani – jegyezte meg Avi.
– Hát… nem tudom, néhány napja valahogy gyakrabban kell. Talán felfáztam.
– Aha!
– Aha!? Ezt hogy érted. Mi az hogy aha!?
– Most mi bajod?
– Az, amilyen hangsúllyal mondtad.
– Jaj, Shay, nyugodj meg! Aludj!
Shay ettől a nyugodj meg, aludj-tól azonban egyáltalán nem érezte jobban magát.
– Nem, nem! Mit értettél azon, hogy aha!?
– Csend legyen már!
– Hogy mondtad, hogy aha? Talán nem hiszed, hogy fölfáztam? Azért mondtad így, arra mondtad, hogy aha, mint aki nem hiszi.
– Fogd már be!

Bizony, a gyakori összenövések következménye, hogy az ember időnként már képtelen elviselni a másikat, főként, ha feszült valamiért. Ez könnyen heves vitát eredményezhet. Shay persze tudta, miért zavarta annyira ez az aha, és a hangsúly. Azzal is tisztában volt, Avi miért mondta úgy, ahogy mondta. De Shay hallani akarta, Avitól akarta hallani, elvégre a legjobb barátja. Kimondhatja, amit gondol, nincs szükség a gúnyos hangnemre.

– Shay, neked elment az eszed. Mégis mit kellene mondanom? Fölfáztál, aha… Ezt mondtam. Mit akarsz még?
– Nem, te nem úgy mondtad! Éppen ellenkezőleg értetted. Mint aki nem hiszi el.
– Jó! – fordult szembe Avi Shay-jal. Ha valaki kívülről nézte volna őket, most kétségei támadtak volna az őrposztot teljesítők alkalmassága felől. – Jó… nem úgy értettem, igazad van.
– De akkor mire gondoltál? – Shay már ordított.
– Tudod te!
– Igen? – kiabált újra.
– Ne kiabálj!
– De kiabálok! Mondd meg! Ne azt mondd, hogy tudod te azt… Azt mondd, mi az, amit tudok!

Avi, mielőtt választ adott volna, befogta kezével Shay száját. A mozdulat – mivel ellenállásra számított -, erősebb volt, így ellökte Shayt. A két társ egymáson feküdt, miközben Shay puskája beszorult a testük közé. Shay megijedt, a kéz is szorosan szájára tapadt, amitől fuldokolni kezdett. Az orrán vehetett volna levegőt, de erre képtelen volt. Öt éves korában a bátyja játékból egy párnával fojtogatta, kis híja volt, hogy meg nem fulladt. Azóta, ha a száját befogták, képtelen volt csak az orrán lélegezni. Avi ezt nem tudta, így nem engedett a szorításból, nehogy Shay tovább üvöltözzön. Shayt az is megijesztette, hogy nem ura a fegyvernek, ami közéjük szorult. Kereste a karabélyt, közben feszengett, hogy levegőhöz jusson.

Végül kirángatta fejét Avi kezéből. Rúgott egyet. Mint a sikló, kicsúszott a szorító test alól. Lábával egyre távolabb lökve magát, az őrposzt falának feszült. Kapkodó mozdulatokkal ragadta magához a fegyvert. Biztos fogást keresett rajta. Zihált. Ellilult szájába csak lassan tért vissza a vér.

Avi felült, s csak most vette észre, hogy Shay neki szegezi a fegyvert.
– Tedd azt le!
Shay leengedte a puska csövét. Némán meredtek egymásra. Nem tudták eldönteni, mi is történt. A hallgatást percek múlva Avi öngyújtója kattintásával törte meg.
 
– Azt gondolom, – mondta orrán kiengedve a füstöt – a legutóbbi eltávozáskor, abban a bárban, attól az orosz nőtől összeszedtél valamit. Azért kell annyiszor hugyozni menned. Menj el orvoshoz.

Shay bólogatott. Ebben maradtak. Visszatelepedtek a helyükre. Még az őrség hat teljes órája várt rájuk. Napfelkeltéig hátra volt még legalább négy óra. Ahogy ismét háttal dőltek egymásnak, már tudták, hamarosan, mint a sziámi ikrek, összenőnek megint.