A vita csapdája: az „anticionizmus” normatív határai

Az anticionizmus és az antiszemitizmus viszonyáról szóló vitákban rendszeresen belelépünk ugyanabba a retorikailag gondosan előkészített csapdába: elkezdünk úgy érvelni, mintha egy legitim politikai nézeteltérésről volna szó, amelynek két, morálisan egyenrangú oldala létezik. Ezzel azonban már a vita kereteit is elfogadtuk, és hallgatólagosan azt is, hogy a zsidó kollektív jogok tárgyalhatók, mérlegelhetők, feltételekhez köthetők.

Pedig a kérdés nem ott kezdődik, hogy „mi a véleményünk a cionizmusról”, hanem ott, hogy mit jelent ma az anticionizmus tényleges politikai tartalma.
Nem egy múlt századi ideológiai vitáról, hanem egy jelen idejű politikai programról van szó, amely egy létező zsidó többségű állam felszámolását célozza, úgy, hogy közben a kockázatokat és következményeket elmaszatolja a morális pátosz és a szlogenek nyelve.

A 20. század második felének klasszikus antiszemitizmusa a zsidók egyéni jogait vonta kétségbe. A 21. századi anticionizmus ezzel szemben kollektív szinten teszi ugyanezt: egyetlen néptől tagadja meg azt a jogot, amelyet minden más nemzet esetében magától értetődőnek tekintünk: az önrendelkezéshez való jogot.
Ez nem retorikai túlzás: az IHRA definíciója példaként nevesíti, amikor valaki „megtagadja a zsidó néptől az önrendelkezés jogát, például azt állítva, hogy Izrael létezése “rasszista törekvés”.
Ahogy azt többek között Natan Sharansky, vagy Irwin Cotler is hangsúlyozza, amikor a zsidó állam létezését tekintik eleve illegitimnek, miközben más, etnikai vagy vallási alapon szerveződő államok legitimitását nem kérdőjelezik meg, az már nem politikai kritika, hanem diszkriminatív kivételképzés.

Izrael létezik. Nem elméleti konstrukcióként, hanem ENSZ-tagállamként, milliók konkrét otthonaként, jogrendként, intézményként, felelősségként. Ebből következően az „anticionizmus” ma, a történeti kontextustól függetlenül, nem egy jövőbeni államalapítás ellenzését jelenti, hanem egy létező állam megszüntetésének követelését.
A politikai nyelv eufemizmusai, mint a „Palesztina felszabadítása”, “izraeli apartheid”, „dekolonizáció”, a „48-as arab menekülteknek és több generációs leszármazottainak korlátlan visszatérési joga”, „a zsidó bevándorlási törvény (Law of Return) eltörlése”, az „egyetlen, közös állam”, gyakran elfedik ezen követelésnek a gyakorlati implikációit, de nem változtatnak rajta: ha egy zsidó többségű államot a térség erőviszonyai közé visszaoldunk, akkor nem eszméket, hanem embereket teszünk kísérleti alannyá.

A kapcsolódó irodalom, például Einat Wilf, vagy Derek Penslar megközelítései, részletesen tárgyalja, hogy a „posztcionista” vagy „egyetlen államos” modellek miért hagyják figyelmen kívül a térség empirikus kisebbségi tapasztalatait.
A Közel-Kelet 20. századi története a zsidó közösségek drámai összezsugorodását, vagy teljes eltűnését hozta a legtöbb arab országból, nem integráció, hanem erőszak, kiűzetés, vagyonelkobzás és kényszerű kivándorlás révén. A források rendre százezres nagyságrendű, a régió egészét tekintve közel egymilliós elvándorlást írnak le 1948 után.

A zsidó szuverenitás nélküli politikai berendezkedésben garantálható kollektív biztonság feltételezése nem optimizmus, hanem a történeti tapasztalatokkal szembemenő naivitás.

Ez nem jelenti azt, hogy Izrael politikája ne volna kritizálható. A legitim államkritika a nemzetközi közbeszéd része, és a zsidó hagyomány számára sem idegen az önkritika. A probléma ott kezdődik, amikor nem konkrét kormányzati döntések, hanem maga az állami létezés válik vita tárgyává, illetve amikor a vitapartner nem kiegyezést, nem kompromisszumot akar, hanem „végső megoldást” a zsidó szuverenitásra.

Sharansky „3D-tesztje”, a demonizálás, a delegitimálás és a (double) kettős mérce, pontosan ezt a határvonalat próbálja megfogni: mikor csúszik át a kritika egy olyan normatív követelésbe, amely egyetlen más állam esetében sem lenne elfogadható.

A vita tehát nem elsősorban történelmi részletkérdésekről szól, hanem egy alapvető normáról: elfogadjuk-e, hogy a zsidó nép politikai önrendelkezése, más népekéhez hasonlóan, legitim, vagy kivételt képezünk.
E kivételképzés következményeinek mérlegelése nélkül az anticionizmus gyakran olyan követeléseket fogalmaz meg, amelyek megvalósítása beláthatatlan humanitárius kockázatokkal járna.
A „szűnjön meg Izrael zsidó többségű állam lenni” típusú követelések nem elvont alkotmányjogi viták, hanem tömegek fizikai biztonságát fenyegető, előre láthatóan végzetes programok.

A kérdés valójában kevésbé bonyolult, mint amilyennek látszik. Nem azért, mert minden kritika rosszhiszemű volna, hanem mert egy létező állam megszüntetésének követelése túlmutat a megszokott politikai nézetkülönbségek határán.

A diskurzus tisztasága érdekében ezt a különbséget világosan meg kell nevezni. Ha egy politikai mozgalom végpontja a zsidó kollektív biztonság intézményes felszámolása, akkor az nem kritika, hanem fenyegetés.