1956 mítosza

Írta: Gadó János - Rovat: Politika, Történelem

„Minden nemzetnek szüksége van mitológiára, 1956 legyen magyar mítosz”

1956-oktober-23-bem-ter

Bem tér, 1956

– ezt a mondást tulajdonítják néhai Antall Józsefnek.[1] A mítosz ebben az értelemben nem valótlanságot jelent, hanem a közösség identitását alapjaiban meghatározó, alakító történetet. A mítosz traumatikus és/vagy katartikus élmény – archaikusan egyszerű stílusban megfogalmazott – elbeszélése, amely az alany és a világ viszonyát írja le, meghatározza, vagy legalábbis módosítja helyét a tágabb világban.

Minden öntudattal rendelkező egyénnek és csoportnak vannak mítoszai, ezek által definiálja önmagát. Ezek lehetnek örömteli események vagy traumák, de mindenképpen az alany életének kiemelkedő pillanatai, amikor a létezést, mint felkavaró élményt éli meg. Ezek bevésődnek és az alany önképének sarokpontjai lesznek.

Ilyen mítosz lett az európai kultúrában a francia forradalom, amely kétségbevonhatatlan tényeken alapul, de leegyszerűsítő elbeszélése segít a tömegdemokráciák önazonosságát megfogalmazni: a nép nem tűri az elnyomást, fölkel, lerombolja a gyűlölt elnyomók várát, a Bastille-t, és saját kezébe veszi a sorsát. A gyűlölt elnyomók elleni felkelésben megjelenik egy még ősibb történet, a gyermek szülői tekintély elleni lázadása. Az európai politikai kultúrára komoly befolyást gyakorolt a „felkelt nép” képzete: az összeverődött tömeg, amely népnek deklarálja magát, döntő pillanatokban újra és újra felbukkan. Meghatározó jelentősége volt ennek 1848-ban, 1917-1919-ben, 1956-ban, 1989-ben.

Ahogy 1789 a modern francia nemzet születésének pillanata, úgy 1848 március idusa a modern magyar nemzet születésének jelképe. Ez a történelmi pillanat vallásos tiszteletben részesül: rituáléi, amelyet sok magyar iskolában évente eljátszanak, az azonosulás lehetőségét kínálják föl a gyerekeknek. Nincs annál erősebb azonosulási alkalom, mint amikor a mítosz pillanatait újra életre keltik. (Lásd a húsvéti passió játékokat.) Szent helyeit tisztelettel övezik.

petofi_1848_marcius_151848. március 15-ének eseményeit ma már kanonizált formában adják elő az iskolások: a történet katartikus csúcspontjai Táncsics kiszabadítása a börtönből, a nyomdagépek lefoglalása a sajtószabadság nevében és a nemzeti dal+12 pont felolvasása a Nemzeti Múzeum lépcsőjén.

Ugyanakkor a mai magyar nemzettudat fájdalmas vonása, hogy 1848 után hosszú ideig nem tud a magáénak több ilyen konszenzuális, pozitív önértékelésre alkalmas, katartikus pillanatot. Még a sokak által a nemzeti nagylét időszakának tartott dualizmus koráról sem őriz a mai nemzeti emlékezet mítoszokat – vagyis katartikus hatású elbeszéléseket – jeléül annak, hogy ez a kor sem biztos forrása a nemzeti önértékelésnek. Jellemző, hogy a dualizmus koráról a magyar zsidóknak vannak mítoszai: ez az aranykor, amelyet különösen a hamarosan bekövetkező hanyatlás, majd a pusztulás hátterében tűnik különösen szépnek.

A nemzeti történelem következő nagy mítosza a trianoni területveszteség, amelyet a nemzettudat az Európától elszenvedett igazságtalan sérelemként tart számon. A veszteség a kortárs Európában valóban egyedülállóan nagy volt: az ország elvesztette területei kétharmadát. Ám az erre reakcióként fellépő, mindent elsöprő sérelmi politika tragédiához vezetett: a hitleri birodalommal szoros szövetségben visszakapott területek zsidó lakosságát 1944-ben Auschwitzba deportálták. Így a trianoni sérelem elbeszélése súlyos és sötét bűnökkel fonódott össze elválaszthatatlanul. Ma már talán nem is maga a veszteség a legfájdalmasabb, hanem az, hogy nem létezik legitim elbeszélés e veszteségek elgyászolására. A 20. századi Európa ilyen helyzetekben gazdag, de Magyarországnak az átlagnál is sokkal jobban kijutott – mind a veszteségekből, mind a frusztrációból, amit e veszteségek elmondhatatlansága jelent.

A kortárs nyugati világ legnagyobb elbeszélése, a holokauszt az európai nemzetek önképére súlyos csapást mért, és ebben Magyarország a legkevésbé sem volt kivétel. A holokauszt egyetemes jelentőségű, melynek súlyához mai nyugati világunkban semmi más nem mérhető. A közép-európai nemzetek máig birkóznak a holokausztért viselt felelősség súlyával. Katarzist a bűnvallomás jelentene, amelyet a nyugat-európai nemzetek többsége már megtett. Közép-Európa népei még nem tartanak itt, amit szépen példáz a Szabadság téren felállított, a magyar nemzetet áldozatként megjelenítő emlékmű. Így a holokauszt emlékezete a magyar öntudatban sem jutott nyugvópontra, a nemzeti önképben nincs világos helye.

A vészterhes eseményekben gazdag 20. század tehát roppant veszteségeket mért a nemzetre, viszont alig nyújtott olyan pillanatot, ami ma is a nemzeti önértékelés forrása lehetne. Holott a bukott harc, a meghiúsult erőfeszítés is lehet erkölcsileg építő, a pusztulás is hozhat erkölcsi tőkét, ha a vesztes fél által képviselt értékek érvényessége fennmarad. Ilyet azonban a mai magyar köztudat mindössze kettőt tart számon: 1848-at és 1956-ot. Forradalom és szabadságharc – ez a két esemény kanonizált elnevezése. Hogy az 1848 és 1956 közötti időszak súlyos eseményeit nem sikerült mítoszokba – a nagy többség által elfogadott katartikus elbeszélésbe – foglalni, az arról tanúskodik, hogy a közösség saját múltját nem tudja feldolgozni, nem képes magát szilárdan elhelyezni a történelemben. Ez szabályos identitásválság – amivel egyébként Európa számos más nemzete van így.

A magyar nemzeti hagyományban csak ez a két nagy elbeszélés jelenik meg olyan identitásépítő elemként, amelyben teljes a nemzeti konszenzus, ahol a nemzet és a politikai progresszió („haza és haladás”) nem válik el egymástól.

kossuth-ter-1989

Kossuth tér, 1989

Van ugyanakkor egy harmadik pillanat is a nemzet történetében, amikor haza és haladás kéz a kézben jártak: 1989, a rendszerváltás éve. Igen figyelemreméltó módon ez a harmadik, békés és céljait megvalósító forradalom nem lett ünnep a magyar köztudatban. A békés átmenet a szabadságba nem lett őstörténet, sőt, a közbeszéd gyakran „gengszterváltás” néven emlegeti – vagyis nem tulajdonítanak értéket a szovjet típusú diktatúrából a nyugati demokráciába való átmenetnek.

Az ehhez kapcsolódó mítoszok hiánya egyfelől érthető, hiszen ezek kialakulásához sokszor több nemzedéknyi időre van szükség. 1989 hősei köztünk élnek, így nem lehet nekik szobrot állítani, mint Kossuth Lajosnak vagy Nagy Imrének. Ugyanakkor a „gengszterváltás” és a „tankok helyett bankok” kitételek, melyekkel a rendszerváltást gyakorta leírják, nagyon sokat mondóak. Ismét csak súlyos identitásproblémáról van szó: a magyar köztudat nem tud azonosulni saját közelmúltjával és jelenével sem. Miközben Magyarországon működnek a demokrácia intézményei, mindez értékké még nem vált.

Azért tudja őket az uralkodó hatalom olyan könnyen nyesegetni.

[1] Szalay Hanna: Ötvenhat kisajátítása. Magyar Hírlap, 1991. VI. 18.b

*

A Szombat októberi tematikus számában több írás járja körül az 1956-os forradalom és az azt követő “rendteremtés” zsidókkal kapcsolatos eseményeit, illetve zsidók reflexióit az egykori eseményekre dokumentumok, visszaemlékezések alapján.

1956b.indd

Címkék:1848, 1956, 1989, identitásválság, mítosz, nemzet

[popup][/popup]