1954: Márkusné meghiúsult szökése Izraelbe

Márkus Ervinnét (sz.: Wiesel Anna, 1906) a BM Határőrsége 1954. május 19-én vette őrizetbe a magyar-jugoszláv határon lévő kelebiai határállomáson és tiltott határátlépés bűntette folytán azon nyomban le is tartóztatták.

Korábban már legálisan is próbálkozott útlevelet igényelni, az Elnöki Tanács Titkársága átküldte a BM Útlevél Osztályának kérvényét – szinte ugyanazokban a napokban, mint amikor a lefogása megtörtént.

Az utókalkulátor foglalkozású budapesti asszony hamis útlevéllel akart „átszökni” Jugoszláviába. Élettörténete hasonló megannyi magyar zsidó kortársáéhoz: férje eltűnt a munkaszolgálat során – őt pedig (egyes jelentések szerint anyjával, mások szerint másokkal) együtt hurcolták el 1944. novemberében a nyilasok kényszermunkára. Kopházán keresztül Lichtenwörthbe került, a kényszermunkatábort végül a szovjet hadsereg szabadította fel 1945. április legelején. Márkusné visszatért Magyarországra, belépett a kommunista pártba, ahonnan (immár az MDP-ből) 1949-ben kizárták, mert lánya, Márkus Éva – ugyanabban az évben – illegálisan Izraelbe vándorolt (vagy inkább szökött ki). Éva a cionista Habonim szervezet tagja volt[1] és 1949. húsvétján azzal az ürüggyel, hogy mozgalmával szervezett kirándulásra utazik (Petneházára), kiszökött az országból. Egy hétre rá már Bécsből tudatta anyjának írott levelében, hogy ne aggódjon,  jól van. (Petneháza amúgy a Habonim hachsarával, azaz a palesztinai mezőgazdasági munkára előkészítő teleppel rendelkezett a koalíciós időkben.) „Sem a rendszer mellett sem ellene nem nyilvánitott nyiltan véleményt. Erősen kvalifikált, baráti körén kivül a lakókkal szemben tartózkodó magatartást tanusitott” – állította egy ügynöki jelentés (1954. július 7.) az asszonyról.

Lánya szökése megállíthatatlan folyamatokat indított be. A Tel Avivban Gila Márkus néven élő Éva próbálta kintről anyjával felvenni a kapcsolatot, míg a mama a budapesti izraeli követséget ostromolta azzal, hogy segítsék a családegyesítést. 1949-ben Márkusné el akarta érni, hogy vegyék be a 3100-es listába, de a követségen azt mondták neki, hogy csak olyanok mehetnek ki, akiknek a kinti rokonaik beutazási engedélyt (egyfajta igazolást) küldenek. A lista története az, hogy 1949.október 20-án megállapodott  az izraeli és a magyar fél, hogy ennyi ember – szervezett keretek között – elhagyhatja Magyarországot. Az egyezmény szerint ebből a számból ezer fő családegyesítés címén mehet ki, míg kétezer fő 65 év feletti kivándorló, 40 fő a vezető cionisták és 60 fő a családtagjaik közül kerülhet ki. Ezeket az utóbbi helyeket pártalapon osztották fel. 1952 augusztusáig a 3100-ból már 2800 fő Izraelben volt.

Márkusné megírta a lányának, mit mondtak neki a követségen. Az egyik kibucban dolgozó Éva egy olyan „elővízumot” (valamiféle igazolást) küldött neki, mely szerint (és ez egy kegyes hazugság volt)Márkusné férje Izraelben él. Ezt a dokumentumot 1951.elején Márkusné átadta a budapesti követségen Mose Dak izraeli diplomatának, aki az első titkári poszt mellett a konzuli részleget is vezette, 1954-ben pedig a gazdasági osztályt is.[2]

Az eseményeket tehát két oldalról, két országban tervezve készítette elő folyamatosan anya és lánya, a leveleket általában budapesti izraeli diplomaták hozták és vitték, a kommunikáció Budapest és Tel-Aviv között különféle csatornákon keresztül élt. Éva közben bevonult katonának (egy magasrangú katonatiszt titkárnője lett, majd műszaki alakulathoz került). A lány 1952-ben egy olyan „elővízumszerű” dokumentumot küldött Budapestre, melyet Márkusné átadott Daknak, felfedve ezzel az előző hamis mivoltát. Éva közben Izraelben a külügyminisztériumban lévő nexusával kideríttette, hogy Gerson Avner Budapestre fog jönni ügyvivőnek és a magyar főváros izraeli követségén konzulként dolgozó – és 1951.elejétől a követséget vezető –  Smuel Bencur (Péterfi Endre) közvetítésével felvette vele a kapcsolatot. A közben Magyarországra megérkező Avner először 1952 őszén (október-november) hívatta be Márkusnét, beszélgetésüket a követség régi munkatársa, a veterán cionista Gellért Endre tolmácsolta.

Márkusné közben 1953. márciusában beszélt másodszor is Avnerrel, aki szinte ráerőszakolta (ezt a fogdai besúgótól tudjuk) azt, hogy fogadjon el pénzt a képviselettől. Avner azt is elmondta, hogy segíteni fognak abban, hogy az asszony kikerüljön Izraelbe és ha máshogyan nem megy, „illegális úton” próbálják ezt elérni. 1953 novemberében Mose Daknak elmondta, hogy mindent „egylapra tesz fel”, hogy kijusson Évához, aki Háim Tál attaséhoz irányította. Dak azt mondta neki, hogy a legális út volt az eredeti terve, de ha a „kimenetel nagyon sürgős”, menjen be Tálhoz és tárja fel előtte a helyzetet.

A vallomásokból előálló történet szerint két nappal a letartóztatása előtt felkereste Márkusnét egy ismeretlen személy, aki Évára hivatkozott, majd egy találkozót beszéltek meg május 19-re. Ekkor az ismeretlen átadott neki egy hamis névre („Johanna Fischer”) kiállított útlevelet és egy Belgrádig érvényes vasúti jegyet. Elmondta neki, hogy szálljon be a gyorsvonaton a „Belgrád” feliratú kocsiba, ahol egy barnakalapos, ballonkabátos férfit (akit először Bertil Schőnköpfként, majd valódi nevén, Erőss Istvánként azonosítottak) fog találni, aki vele együtt fog kiutazni Belgrádba. A későbbi vallomások során pontosabbá vált az egész történet: az ismeretlen egy már látásból ismert izraeli követségi alkalmazott volt, Márkusné pedig (egy későbbi vallomás szerint) már azt vallotta, hogy korábban bemutatták neki későbbi útitársát. Mint ahogyan azt is feltárta, hogy május 18-án egy budapesti lakásban az izraeli követségi diplomatával, Tállal is találkozott.  Az „ismeretlen” követségi férfival 1954. május 19-én délután fél hatkor találkozott, ahol átvette az útitársa és saját hamis útlevelét és odaadta (vagy inkább: leadta) magyar személyi igazolványait.

A szökésbe Márkusné anyját sem avatta be. Május 19-én este azt mondta neki, hogy Gyöngyösre utazik a nagybátyja sirkövének felállítása ügyében. Anyja már aludt, amikor eltávozott a lakásból, el sem búcsúzott tőle. A Pozsonyi úton lakó Sarlósné – akit ebben az időben vont be ügynökként a magyar állambiztonság és állított rá egy izraeli diplomatára – lakásán átöltözött, majd útitársával találkozott a Nyugati pályaudvaron és együtt szálltak be a vonatba.

A hatodik kerületi Eötvös utcában lakó Márkusné, aki a Dohány utca 30.sz. alatt lévő Műhímző KTSZ-ben dolgozott, letartóztatása következtében teljes állambiztonsági kontroll alá került. Lakásán és munkahelyén is házkutatást tartottak, rokonait, ismerőseit és munkatársait – mint egy lehetséges network tagjait – az államvédelem feltérképezte és kihallgatta. Ez az egész masinéria nem különbözött attól, amelyben bármely magyar állampolgár részesült hasonló esetben.  Az államvédelmi nyomozás egyre kiterjedtebb lett és kiderült, hogy Márkusné segélyt is kapott az izraeli követségtől, 1953. februárja óta havi 800 Ft-ot, novemberben pedig maga Haim Tál attasé ígért neki (hamis) útlevelet. Az (egyébként az állambiztonság által végig megfigyelt és lehallgatott) izraeli külképviselet széleskörű szociális tevékenységet is végzett: a segélyezésen kívül rengeteg nyugati gyógyszert is behoztak a – főleg – a budapesti zsidóság köreiből kikerülő klienseiknek. A jelentések a követséget (korábban) vezető Gerson Avnerrel (1919-1991) való kapcsolatára is kitértek, hiszen az ügyvivő rendszeresen továbbította Márkusné leveleit a lányához Izraelbe, egy alkalommal pedig csomagot is kijuttatott Évának Tel-Avivba. Avner nem maradt sokáig Budapesten, pályáját 1954-ben már Londonban folytatta. Utoljára 1954. május 9-én volt a követségen, ahol Tál ismét megígérte neki a hamisútlevelet.

Május 17-én (az ismeretlen követségi) egy koffert is átadott Márkusné számára. Az izraeli követség bátran involválódott a kiszöktetésben, bár Avner utóda, Katriel Katz nagykövet (1908-1988) személye nem merült fel ebben az ügyben. (Ő volt egyébként Izrael nagykövete a Szovjetunióban akkor, amikor a Hatnapos Háború után Moszkva szakított a zsidó állammal.) Izrael budapesti nagykövetsége, illetve az ott dolgozó diplomaták nem csak az 1951. nyári budapesti kitelepítések során viselkedett/viselkedtek nagyon bátran, de minden erővel azon voltak, hogy elősegítsék a kivándoroltak és Magyarországon maradt hozzátartozóik közötti kapcsolat fennmaradását, valamint a legális formán túl arra is törekedtek, hogy minél több embert kijuttassanak. Ez egyáltalán nem volt veszélytelen, hiszen Joszef Walter kultúrattasét 1953 februárjában ki is utasították az országból.

Márkusné ügye kapcsán olyan dokumentumok is előkerültek, melyek az eddigi tudásunkhoz képest némileg más fényben mutatják – ha nem is a történéseket – de a mögöttes történelmet.[3]

Az első Márkusnéval kapcsolatos dokumentum a Habonim mozgalommal kapcsolatos nyomozati anyagot tartalmazza, mely még a kommunista hatalomátvételi időkbe nyúlik vissza. Diktatúrák sajátja, hogy utólagosan kriminalizálnak olyan cselekményeket, melyek a maguk korában nem voltak bűncselekmények. Ez történt ebben az esetben is: bár az illegális határátlépés (még annak kísérlete is) 1948 decemberétől kezdve kriminalizálva volt (ezzel egy fontos szabadságjogot, a saját állam elhagyásához való jogot is megsértette az állam lásd Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata), a cionista tevékenység nem. A már évekkel korábban, 1949 márciusa óta önfeloszlatott/megszűnt országos cionista szervezet (nem a Habonim) valóban a budapesti Arany János utcában működött 1947-ig, ugyanakkor a cionista szervezetek tényleg vittek ki (illegálisan) embereket, sokszor – mint ebben az esetben is – ugyanabból a házból vagy utcából. Hogy a szülők nem minden esetben értettek egyet a gyerekeik döntésével (tehát nem mindig kollektív családi szándék állt az alija mögött), azt jól mutatja az az informátori megjegyzés, mely szerint „…Földes Erika anyja Földes Dezsőné abban az időben ez ügyben járt a rendőrségen is, de nem sok eredménnyel, mivel tudomással birt arról, hogy leányát kiszökése elött hosszabb ideig a cionisták pesten bujtatták. A szökési szándék miatt leányát több esetben jól elverte a lakók szemeláttára.”
Bár az államvédelem alapvetően ellenséges volt a cionistákkal valamint lehet, hogy az informátor sem akart ártani Márkusnénak, így a környezet egy részét kivándorlásellenesnek ábrázolta, mégis az ilyen helyzetek (mint ahogyan az ellenkezője is) elképzelhetőek voltak.

A másik dokumentum azzal kapcsolatos, hogy az ismeretlen férfi (akiről kiderült, hogy izraeli követségi alkalmazott) által átadott bőröndben ruhaneműk voltak. Babics Zoltán – a nyomozást irányító – államvédelmis hadnagy 1954. június 29-i feljegyzésében felvetette, a Ruhaipari Igazgatósághoz (Budapest, V.kerület Alpári Gyula utca 11.) kellene fordulni, tudnak-e szakértői véleményt adni a bírtokukban lévő ruhaanyagokról, hol készült és hogyan lehetne szakértői véleményt beszerezni. Az államvédelem más szintjére elküldött kérdésre jött az a válasz július 1-én, hogy lehet ilyen szakértői vizsgálatot és iratot szerezni (a szövegben szereplő „vállalat” lehetett az a cég is, ahol Márkusné dolgozott), de az Importtex és Hungarotex vállalatoknál dolgozó és külföldre is utazó munkatársakat az államvédelmisek inkább szakértőnek, mint megbízható kádereknek nevezik, ezért kikötötték, hogy hozzájuk csak a végső esetben szabad fordulni. Ez a kitétel arra utal, hogy még az 1950-es évek magyar totalitariánus világában is voltak olyanok, akik szakmai és (nemzet)gazdasági szempontokat is képviseltek és akikben (ezért) az állambiztonság nem, vagy csak kevéssé bízott. Mivel a jelentés írójának nem fűződött különösebb érdeke ilyen álláspont kialakításához, hitelesnek kell tekintenünk.

Mind a két dokumentum árnyalja a korábbi magyar történelmi korszakról alkotott sematikus képet, ugyanakkor a kisember Márkusné hányattatott sorsán – akinek ráadásul édesanyja meghalt az állambiztonsági-jogi eljárás ideje alatt – keresztül mégis csak betekintést nyerhetünk egy magyar (zsidó) sorstörténetbe. A viszontagságoknak egyértelműen az volt az oka, hogy a magyar állam a 20. század folyamán többször is zaklatta állampolgárait, hol az életéhez, hol a tulajdonához, hol a szabadságához való alapvető jogait nem tartotta tiszteletben.

 

 

 

 

– Belügyminisztérium                                                                        “Szigoruan titkos”
VIII.osztály.
előállitó csoport.
91-517/125-54                                                                                                                      Hiv.sz: 23-113/54

Jelentés.
Budapest, 1954.junius 12-én.

Jelentem, hogy utasitásra nyomozást folytattam “HABÓNIM” nevü cionista szervezet tevékenységének felderitése ügyében és az alábbiakat állapitottam meg:

Alkalmi informátoraim elmondása szerint 1945-1948 nyaráig a VI-ker.Arany János utca 29 szám alatt müködött egy cionista szervezet, nevére azonban nem emlékeznek. E szervezet beosztottjai mint tisztv.jártak dolgozni. Igen nagy forgalmat bonyolitottak le, egész nap tele volt a hivatali helyiség kivándorolni óhajtó zsidó személyekkel. Sokra tehető azoknak a száma akiknek a nevezett szervezet segitségével sikerült Izráelbe legálisan vagy illegálisan kijutni. Baracs János Bp.VI-ker.Eötvös utca 35 szám alatti lakos elmondása szerint illegálisan különösen fiatal 10-14 éves gyerekeket csempésztek ki az országból tömegesen a Bp.VI-ker.Eötvös utca 35 számu házból a szülők beleegyezése ellenére.

Tudtok nélkül uttörő táborozás ürügyével Winkler Mária, Földes Erika, Márkus Éva és Krigger Jenő örökbefogadott Annus nevü leányát szöktették ki 1949-ben. Informátoraim elmondása szerint nevezettek Izráelből leveleznek szüleikkel, amelyből kitünik, hogy Winkler lány egy villanyszerelőhöz ment férjhez, Földes Erika mezőgazdaságban dolgozik. A kicsempészett fiatalok nagyon rossz sorsban élnek. A ház lakói megjegyzik, hogy ezért nem volt érdemes kiszökni, általában elitélőleg nyilatkoznak az ügyről.

Földes Erika anyja Földes Dezsőné abban az időben ez ügyben járt a rendőrségen is, de nem sok eredménnyel, mivel tudomással birt arról, hogy leányát kiszökése elött hosszabb ideig a cionisták pesten bujtatták. A szökési szándék miatt leányát több esetben jól elverte a lakók szemeláttára.

1948 őszén az Arany János utca 29 szám alól a cionista szervezet átköltözött a Nádor utca 14 számu házba, a III-ik emeletre egy bővebb hivatali helységbe, ahol állitólag 8 szoba volt tele alkalmazottakkal. Itt dolgozott mint altiszt egy Anna nevü Kiss József utcában lakó nő is, vezeték nevére azonban nem emlékszenek. Bartal Sándorné, Nádor utca 14 szám alatt lévő házfelügyelő elmondása szerint 1949 tavaszán egy délelött a Rendőrség a nevezett szervezetet felolszaltta, a hivatali helyiséget elkellett hagyni az alkalmazottaknak, magukkal csak a személyi tárgyaikat vihették. Azután lezárták a hivatalos helyiséget és a kulcsot a házmesternek adta le a rendőrség. Nemsokára a rendőrség teherautókkal megjelent és a cionista szervezet butorait, az összes iratokkal együtt elszállitotta, helyére egy üzem irodája költözött.

Informátoraim szerint e szervezet igen titokzatos volt. Nem érintkeztek a lakókkal. Közülük névszerint megnevezni senkit sem tudnak, bár látásból többet felismernének. Vezetőiüket sem ismerik. Nem tudnak e szervezet és Petneházi gazdaság közötti kapcsolatról sem. További nyomozást a vizsgáló elvtárssal történt megbeszélés alapján beszüntettem.

Informátoraim akik tudnak a nevezett szervezet akkori létezéséről:

Kovács Jánosné házfelyügyelő. Arany János utca 29.szám.

Bartal Sándorné házfelügyelő. Nádor utca 14.szám

Berend László lakó                            Nádor utca.   14.szám

Dr.Szücs Albert a                                          Nádor utca.   14.számu ház akkori ügyvédje.
A gyerek csempészésről tudomással bírnak a Bp.VI-ker.Eötvös u.35 szám alatti lakók. Köztük Baracs János kb 24-26 éves, világosbarna haju, közepes testalkatu megnyerő külsejü, jól öltözött Egyetemet végzett fiatal ember a Vegyiterv.Intézet /Szamuely u.32 szám/dolgozója aki maga is elitélőleg nyilatkozott abban az időben is. Ugyancsak ismeri a fiatalkoruak kiszöktetésének körülményeit az Eötvös utca 35 számu házfelügyelője /Rendőr/aki utólag értesült a lakók elmondásaiból a nevezett ügyről.

Nyt.sz: 91-0140/19-954
Készitette: MI/MS
Melléklet: 1 drb.                                                                                                                                                                                                                                        aláírás
Készült: 1 pld.                                                                                                   /:Majoros Imre:/
áv.hdgy.mb.

 

 

 

 

• Belügyminisztérium. “Szigoruan titkos”
  osztály                                                                          Tárgy: Szakértői vélemény beszerzése
  előállitó csoport.
  91-517/185-54 (kézzel)                                             Hiv-sz: 23-173/54J e l e n t é s.
  Budapest, 1954.julius 1-én.

Jelentem, hogy utasitásra a fenti ügyben a Ruhaipari Igazgatóságnál eljárva az alábbiakat állapitottam meg.

A Ruhaipari Igazgatóság szakértői bizottsággal nem rendelkezik. De ugytudják hogy ilyen bizottság más vállalatnál sincs.
A vállalat több textil szakértővel rendelkezik, egyikük birósági textil szakértő is. Ilyenformán jártasak a hazánkban és részben külföldön gyártott textillia terén is.

Textil szakértővel rendelkezik még az IMPORTTEX és a HUNGAROTEX is, akik a vállalat képviseletében külföldön is utazgatnak. Ezek inkább szakértők, mint megbizható káderek, ezért a Ruhaipari Igazgatóság személyzeti és müszaki osztályvezetője javasolja, hogy a nevezett vállalatokhoz csak a végső esetben forduljunk.

Az ügy intézésének időpontját Benke Lászlóné müszaki osztályvezető elvársnővel 126-887 számon ajánlatos megbeszélni, az esetleges felesleges utazgatások elkerülése végett.

Nytsz              : 91-0140-21/54
Készült          : 1 pld. 1 lap.
Készitette      : MI/MI.                                                                                                                     Melléklet        : 1.lap.                                               aláírás
/:Majoros Imre:/                                                                                                                     áv.hdgy.

 

 

(In: ÁBTL 3.1.9. V-116665. Márkus Ervinné vizsgálati dossziéja.)

A szövegeket betűhív átírásban közöljük.

 

 

[1] Nem tudni, hogy az Achdut Haavoda Poale Cion Párthoz tartozó Habonim Dror mozgalomról van e szó vagy pedig a Necach Habonimról. Egy 1946. őszi Necach H.kiadvány Petneházát NH hachsaraként említi: Hábonim.Hisztadrut Olámit sel Noár Cofi Chaluci.Inf.10.K.L.Hag. 13.

szó.     A Habonim története érdekesen alakult.                 1939-ben  két baloldali cionista ifjúsági szervezet, a Dror és a Hechaluc Hacair egyesült Magyarországon. 1944 január elején pedig a Dror-Hechaluc-Hacair és a Habonim lépett egységre. A mozgalom 1946 februárjáig Dror-Habonim néven mûködött. Ezután a mozgalom ismét kettévált és az egyik csoport megtartotta a Dror-Habonim nevet és az Achdut Haavoda párthoz csatlakozott, a másik pedig „Necach” Habonim néven működött tovább s továbbra is a Mapai keretei között dolgozott.

 

[2] Dak alakja feltűnik a legális kivándorlás szervezőjeként az Új Kelet hasábjain is. Egy 1950.szeptember 6-án Budapestről induló csoport (410 tagú) egyik tagja (Murányi Ábrahám néven) a Hegyeshalmon keresztüli, az IBUSZ közreműködésével megvalósított legális aliját írta meg. Dr. Dak a vonatút első osztrák állomásán tűnt fel étellel és itallal kínálva a kivándorlókat. „Egy magyarországi olé uti élményei”. In: Új Kelet 1950.október 1. 3. 1958-ban Izraelt képviselte az ENSZ-nél: IAE (Nemzetközi Atomenergia Ügynökség) és Preparatory Commission for the Comprehensive Nuclear-Test-Ban-Treaty (Átfogó Atomcsend Szerződés Szervezetének Előkészítő Bizottsága).

[3] Márkusné ügyét érinti Unger Gabriella tanulmánya: Lúdas Matyi és a galambszárny. Talált tárgyak történetei.  Betekintő 16. évf. 2. sz. 7–41. o.