„Zsidó filmjeim sorozatát” 2002-ben kezdtem forgatni

„Filmet készítettünk a debreceni, 96 évesen kamera elé álló Schwarcz Sándorról, aki elmesélte, hogy túlélt öt koncentrációs tábort és kétszer állt a gázkamra kapujában.”

Néztem egy beszélgetést és ő felolvasott egy idézetet.

„Köztársaságunk és a sajtó együtt emelkedik fel, vagy bukik el. Az ügyes, érdek nélküli, közszolgálati szellemű sajtó, amely képzett intelligenciával tudja mi a helyes és bátor azt megcselekedni, és képes megőrizni azt a közerényt, amely nélkül a nép kormányzata hamisság és utánzás. A cinikus, zsoldos lelkű, demagóg sajtó idővel ugyanolyan alantas népet teremt, mint amilyen ő maga. A hatalom a köztársaság jövőjének építésére, az újságírók eljövendő nemzedékeinek kezében lesz.” / Joseph Pulitzer./

Azonnal éreztem, hogy nekem ezzel az emberrel beszélgetnem kell.

Tájékozódtam és megtudtam, hogy Szegeden él, tanár, újságíró, televíziós szerkesztő, forgatókönyv író, filmrendező, producer és mások mellett zsidó témájú filmeket is készít.

Akivel beszélgetek:

Bubryák István

– Kérhetek egy rövid bemutatkozást?

Érdekes családból származom, anyám bácskai sváb, apám munkácsi ruszin. Az már a történelem homályába vész, hogyan találkoztak az Alföld közepén, Csongrádon. Középiskolába Szegeden jártam aztán dolgoztam, majd Tanárképző Főiskolát végeztem. Hat évig tanítottam majd 1977-ben a Magyar Televízió szegedi regionális részlegéhez kerültem. Idén tavasszal megkaptam az Aranytoll Életmű-díjat. Büszke vagyok rá, mert a díjat a szakma adja, odaítélése pedig teljesen átlátható.

– Mi az a Szín-Tér-Kép Alapítvány?

1997-ben az MTV Szegedi Stúdiójának vezetője lettem. Számomra jutott a szegedi televíziózás legdicstelenebb időszaka. Akkor indultak el az országos kereskedelmi televíziók, nekem pedig meg kellett küzdenem a nagyarányú szakember elvándorlással. A Magyar Televízió anyagilag már megrendült, így sok embert még el is kellett bocsátanom. 2000 januárjáig takaréklángon működtünk, amikor a Magyar Televízió vezetése minden vidéki stúdióvezetőt leváltott. Én nem vonultam második vonalba, hanem kiléptem. Ez volt a Szín-Tér-Kép Alapítvány megalapításának előzménye. Rettenetes időszak volt. Az emberek nem kaptak pénzt, egzisztenciák mentek tönkre. Megszületett a döntés. Létesítsünk egy Alapítványt, amely munkát szerez, hogy a régi televíziósok valami kereset kiegészítéshez, némi egzisztenciális biztonsághoz jussanak. 2005 májusában jött létre a Szín-Tér-Kép Alapítvány. Mivel Szeged- Újvidék-Temesvár egy európai régiót alkot, így működési körünket kiterjesztettük a határokon túlra is. Ma is így működünk, filmeket készítünk pályázatok segítségével. A magyar és a szerb televízió valamint mások munkáinkat időnként műsorukra tűzték-tűzik. A szegedi Szó-Tér Egyesülettel Szín-Tér-Kép alapítványunk régóta együtt dolgozik, amelynek van egy szerbiai partnerszervezete a Digireg. Közös pályázattal nyertük el néprajzi és agrárfilmek gyártásának lehetőségét. Szó-Tér Egyesületünk tagja a Digireg szabadkai egyesületnek. Így készült egy tizenöt részes sorozatunk kihaló, illetve népi mesterségekről. Folyamatban van egy 10 részes magyar, illetve egy 10 részes szerb sorozat készítése olyan agrár vállalkozókról, akiknek az árui egyfajta kuriózumot képviselnek, akik intenzíven jelen kívánnak lenni a régió áruforgalmában továbbá idegenforgalmi bemutatókra is kinyitják a gazdaságaikat.

– Filmklub vezető is vagy.

Szegedi civil intézményünk a Közéleti Kávéház. Filmvetítéseket, előadásokat, úti beszámolókat, megemlékezéseket rendezünk, mindent, ami kultúra. A Szegedi Színház 125 éves jubileuma óta (2008) minden hónap első hétfőjén vetítést tartok a néhai szegedi stúdió filmjeiből. Csak nyáron van szünet.

– Hány film készítése köthető hozzád?

Körülbelül 250-260, esetleg 270.

– Játékfilmek ezek, vagy csak ismeretterjesztő filmeket alkotsz?

Játékfilmeket nem készítettem, viszont fikciós alkotásokat igen. Például Baka István „Szekszárdi mise” című kisregényéből csináltunk egy tv filmet. Aztán dramaturgja voltam több kisoperának, amit a szegedi Kisopera társulat adott elő. Fioravanti: Falusi énekesnők darabját, a „Giselle” balett szerzőjének Adolphe Adamnak „Baba” című elfeledett művét és másokat vettünk fel, ezeket a filmjeinket aztán a magyar televízió bemutatta.

– Miért készítettél filmet Uz völgyéről?

Azért, mert beleszerettem. 2007-ben jártam ott. Gyönyörű hegyes- völgyes táj, persze nekem alföldi gyerekként, ami domb, az már hegy. De, ami még inkább megfogott, az ott élő emberek nyitottsága, ragaszkodásuk a magyarságukhoz. Uz völgye Erdély legtávolabbi csücske. Erről az elvarázsolt tájról az Uz folyó már nem Magyarország felé folyik, hanem ki, kelet felé. Jártam a hídnál, melynek túloldala már Ó-Románia. Ez a történelmi Magyarország legtávolabbi pontja. Uz völgye történelmileg, néprajzilag, élővilágát, éghajlatát tekintve egy különleges vidék. Készítettem egy nagy és négy kisfilmet a tájról, az emberekről. Például egy várost elhagyó, Csinódra, a hegyek közé költöző, ott csoda szépen élő szociológus- néprajzos házaspárról. Aztán Uz völgye történelmét megismerve külön filmet készítettem az első és a második világháború eseményeiről. Az 1916-os román és az 1944-es orosz betörésről. Utóbbi ellen a magyar hadseregnek kellett volna megvédeni Uz-völgyét, 17 éves gyerekeknek, meg ötvenéves férfiaknak. Egy-egy puskával és fejenként öt tölténnyel, a tankok ellen. Egyébként az Uz-völgyi utat a hadsereg számára magyar zsidó munkaszolgálatosok építették.

– Eddigi életművedben fontosak az ’56-os és a Gulag filmek is.

Három filmet készítettem 1956-ról. Az egyik: ’56 Október 27., repülőgépes támadás Tiszakécskén. Ezen a napon egy repülő szétlőtte a tanácsháza előtti tüntetést. (17 halott, 110 sebesült) Én Csongrádon éltem 10 évesen, és ott is megjelent ekkor egy repülőgép, de az a tömeg fölé lőtt. Aztán tett egy kört, visszafordult, de kigyulladt és lezuhant.

Belém égett a történet. Ma már ismert a tűzparancsot kiadó tábornok és a két pilóta személye. Sorsszerű, hogy az a pilóta zuhant le, amelyik nem lőtt az emberekre, a tömegbe lövő pedig másfél év után,- egy véletlen balesetben- a saját vadászfegyverével főbe lőtte magát. Forgattam továbbá filmet a gyulavári fegyveres felkelésről és egy ’56 utáni, szegedi, koncepciós kirakatperről. A gyulavári esetről külön, egy nagy dokumentumfilmet is készítettem fikciós elemekkel, a címe Átkozott nap. A Gulag Emlékbizottság pályázatán több ötlettel elindultam. Ezek egyike a zsidó gyermekeket is mentő Karády Katalin szerelmének és vőlegényének, Újszászy István tábornoknak a története, aki Moszkva mellett volt fogoly. A Gulag filmjeim között szerepel Karig Sára zsidómentő életéről készített alkotás, a címe: „Gulag sápadt tébolyán! Karig feljelentette a kommunistákat, hogy kék cédulákkal csaltak az 1947-es választásokon. Másnap reggel letartóztatták és az északi sarkkörön túli Vorkutára vitték. Hat évig ott volt fogoly. A táborban verseket költött. Nem volt ceruzája, úgyhogy valamennyit megtanulta és fejben hazahozta. Ezekből a versekből készítettük a filmet.

– Készítettél további zsidó témájú filmeket is.

Én úgy hívom, a „zsidó filmjeim sorozata”, amit 2002-ben kezdtem. Még ez előtt 1995-ben, egy Gyulán tartott ökumenikus konferencián Kárpát-medencei zsidó népzenét adott elő a Muzsikás együttes és Sebestyén Márta. Szerkesztője és rendezője lettem az ott készült filmnek. Ez volt a zsidó filmek terén a múltam. Aztán felvetődött bennem, hogy kellene a szegedi Lőwökről, Lipótról és Immánuelről filmet készíteni. Ehhez a két filmhez kapcsolódott további két film is a „Magyar zsidó, vagy zsidó magyar?”, továbbá a „Talmud népe”. Még ugyanebben a sorozatban készült „A Valero-ház”, mely a Horn Ede által indított magyarító mozgalomról szól. Idetartozik a tótkomlósi zsidóság emlékezetére, Balogh Istvánról készített filmem is. Balogh 18 éves korától ápolta a helyi zsidóság örökségét, gondozta a zsidó temetőt. Filmet készítettünk a debreceni, 96 évesen kamera elé álló Schwarcz Sándorról, aki elmesélte, hogy túlélt öt koncentrációs tábort és kétszer állt a gázkamra kapujában.

Pályázatok segítségével készítettem a „Rézbánya Borban” c. Radnóti Miklósról szóló filmemet, és az „Arctalan árnyak”-at. Utóbbit Závada Pál Népszabadságban közölt írása ihlette. A cikkre Radó Gyula rendező barátom hívta fel a figyelmemet, mondván: „nézd meg, ez egy kész film”. Radó koncepciója alapján megkerestem Závada Pált, aki még a forgatókönyvet is megírta. Úgy, hogy ő, narrátorként egy laptop előtt ül, a tótkomlósi, majd tízezres képarchívumból képeket keres elő és azokhoz fűz történeteket. Felkért továbbá, hogy keressek tótkomlósi riportalanyokat mindehhez. Megtaláltam Benedek István Gábort, a Komlósi tóra szerzőjét, és megtaláltam egy helyi, akkor már 90 feletti tanárnőt, aki mindenkit ismert. Az „Arctalan árnyak” arról szól, hogy a Weiss fényképész család, apa és két fia több generáción keresztül lefényképez Tótkomlóson mindenkit, de őket nem fényképezi le senki. Nekik csak az árnyékuk vetült a képekre néha. A filmem utolsó kockája mégis Weiss Sándor arcképe, mert előkerült, méghozzá a már említett tótkomlósi Balogh Istvántól, a helyi zsidó emlékezet őrzőjétől. A film elkészítése megsejtette velem, hogy az a 180 tótkomlósi zsidó család milyen jól tudott együtt élni a község paraszt-polgárságával. Milyen szoros kapcsolat fűzte őket össze és mennyire megbecsülték egymást. Egyébként a legnagyobb helyi malom, a Pipis malom háborút túlélő könyvelője Benedek István Gábor édesapja volt. Ő tótkomlósi televénynek nevezte azt a termékeny együttélést magyarok, szlovákok, zsidók között, aminek aztán drámai véget vetett a második világháború.

A beszélgetés második része itt olvasható.