Társ(talan) igazgató

Vezetőváltások az Izraeli Kultúrális Intézetben

 

A 2010 novemberében megnyílt Izraeli Kulturális Intézet gyakorlatilag alapítása óta vezetői gondokkal küszködik.

 

Balázs Gábor, az első igazgató, meglepő módon, egy hónappal az Intézet ünnepélyes megnyitása után mondott le – miután több, nagy ívű perspektívát felvázoló interjút adott – egyebek közt lapunknak is. A hivatalos magyarázat szerint a váratlan lemondás oka az igazgató adminisztratív feladatoktól való idegenkedése volt. A Wesselényi utcai iskola igazgatói székéből átigazolt Balázs Gábor – képzettségét tekintve – ideális jelöltnek tűnt: a Bar Ilan egyetemen szerzett doktori fokozatot, és otthonos volt mind a magyar, mind az izraeli kultúrában. Ám a filozófiai doktorátus valóban nem okvetlenül tesz valakit rátermett menedzserré.

A fentieken túl a távozás lehetséges magyarázataként felmerült, hogy a független intézmény igazgatója nehezen tudott jó együttműködést kialakítani a költségek legnagyobb részét fedező Szohnuttal, e befolyásos izraeli állami intézménnyel. Eltérhettek az elképzelések, a hatáskörökkel kapcsolatos felfogások, a munkakultúra.

Balázs Gábor távozása után hirtelen az addig programkoordinátorként működő, izraeli Vered Glickman vette át az igazgatói teendőket. Az elkötelezett, de úgyszintén filozófiai doktorátussal bíró Glickman maga sem tűnt ideálisnak a menedzseri feladatok ellátására, így az Intézet kuratóriuma pályázatot hirdetett a (nem túl gyakori) társigazgatói tisztség betöltésére. Ezzel nem mindenki értett egyet.

Ínséges és politikai színezetű elbocsátásoktól terhes időszakban természetesen számosan jelentkeztek, ám a kuratórium két forduló után sem talált alkalmas jelöltet. Végül a korábban elutasított Mezei Márkot hívták vissza. A politikai PR területen és menedzseri szakmában is dolgozó, a zsidó közegben otthonos Mezei három hónap próbaidőre szerződött (társigazgatói működése idején zajlott egyebek közt az Izraeli Dokumentumfilm Fesztivál). Ennek lejárta után a kuratórium meghallgatta őt addigi tevékenységéről, ám sem annak értékelésében, sem az elkövetkező feladatok mibenlétében nem tudtak egyetérteni. Így Mezei – sokak számára váratlanul – vette a kalapját.

A kuratórium ismét új társigazgató után próbált nézni, ezúttal azonban nem hirdettek pályázatot, hanem a meghívásos formát preferálták. Számos jelölttel elbeszélgettek, de új igazgató nem akadt, s a kereső buzgalom is ellankadt. Úgy tűnik, Vered Glickman – filozófus létére – lassan beletanul az adminisztratív munka és a fundraising rejtelmeibe. Igazgatói státusza azonban még megerősítésre vár.

A váratlan lemondások, ellentmondásos lépések, a határozott döntés hiánya kiforratlan koncepciót sejtet. Nem feltétlenül hatalmi harcokról van szó – mint azt néhányan sejteni vélik – az Intézet függetlenségét óvók, illetve az azt bekebelezni vágyó Szohnut között. „A Szohnut egyáltalán nem akar utasítani, ellenkezőleg: örül, ha helyben születnek ötletek és azokat meg is valósítják” – kommentálta a kuratórium egyik tagja a helyzetet.

*

Az elképzelés kezdettől fogva egy független intézetről szólt, amelynek a Szohnut kiemelt partnere, de nem gazdája. Tanácsot ad, véleményez, de nem dönt. Ez – struktúráját tekintve – szokatlan felállás, ha a nálunk működő kulturális intézetek példáját tekintjük: ezeket egyértelműen a küldő állam finanszírozza és igazgatja. (Miközben – a mai idők szellemében – az igazgató és csapata széleskörű autonómiát élvez a programok összeállításában.)

Az IKI elképzelt struktúrája ígéretes, de törékeny volt: az Intézet stratégiáját nem egy izraeli állami szerv, hanem egy demokratikusan felállt, magyar-izraeli összetételű kuratórium határozza meg. Ebben a munkájában tanácsadó testület segíti. A korszerű menedzsment szellemének megfelelően, mindkettő már akkor megkezdte működését, amikor az intézet még csak elképzelés volt. Igen korai szakaszban állt föl a menedzsment is. Az első időkben hatékony volt a csapatmunka, így sikerülhetett izraeli és honi magánadományokból felhajtani az épület megvásárlásának egymillió dolláros költségét, és lebonyolítani a felújítást. Valódi újdonság volt ez a magyar zsidóság berkeiben, amely a rendszerváltás óta is túlnyomórészt állami forrásokból fedezi működésének költségeit.

Ám ebben a szakaszban – mondja egyik forrásunk – már mutatkoztak a később feszültséget okozó jelenségek. A javarészt elfoglalt üzletemberekből álló kuratórium egyre inkább átengedte a napi ügyek intézését a menedzsmentnek, amelyből, munkabírásával és elkötelezettségével kiemelkedett Eran El-Bar, a Szohnut irodájának vezetője. A megkérdezettek mind egyetértettek abban, hogy ha ő nem viszi a hátán az egész projektet, nem lett volna ünnepélyes megnyitó 2010 novemberében.

Ami azonban nagy előny volt az építkezés idején, hátránnyá vált El-Bar távozása után: az utána maradt légüres térben nehéznek bizonyult a hatáskörök megosztása a menedzsment és a kuratórium között. Ez, többek elmondása szerint, Mezei Márk távozásában is komoly szerepet játszott. Amint ő maga mondja: nem tudott egyetérteni néhány kuratóriumi tag jövőre vonatkozó elképzeléseivel abban, hogy kinek a feladata az intézmény működtetéséhez szükséges anyagi források előteremtése. A kuratórium – magasabb díjazás ellenében – ezt az ő feladatai közé sorolta volna, ő azonban, elhárítva a megemelt javadalmazást, a kuratóriumi tagokkal közösen végzett munka mellett érvelt.

„…Két olyan erős állítás került egymással szembe, amelyből az indulatoktól sem mentes vitában egyik fél sem tudott vagy akart engedni” – fogalmazott Mezei. Elmondása szerint az ekkor támadt hirtelen feszültség nyomán mondott le – ami bejáratott üzemmenet esetén talán nem történt volna meg.

Egy másik kuratóriumi forrásunk szerint viszont csupán Mezei nagy ívű elképzeléseinek előrehaladtát szerették volna látni, ám ennek nem sok nyomát tapasztalták. Ennek számonkérése vezetett a hirtelen lemondáshoz. Mezei ezt cáfolja, szerinte ilyesmi nem került szóba. Mezei távozása után nem sokkal még két fiatal és ígéretes munkatárs vált meg az intézettől.

Nem a „Kié az igazság?” kérdés az igazán fontos itt, hanem a rendezetlen, kialakulatlan hatáskörök, számos új intézmény gyerekbetegsége.

*

Elmaradt a csapatépítés – kommentálta első számú forrásunk a helyzetet. Hiába újult meg az épület, ha a működtetők nem épültek ez idô alatt. Márpedig csapatot építeni éppúgy szükséges, mint falakat. És e kritika nemcsak az intézet vezetését érinti, hanem a kuratóriumot is, nemkülönben a tanácsadó testületet, amely – mint mondta – sosem tudott kibontakozni.
A tanácsadó testületet az intézmény vezetése hívja össze – feleli erre utóbbi egyik tagja. A kuratórium soha nem kezdeményezte, hogy a tanácsadó testülettel közösen üljön össze. Utóbbinak kizárólag a programok kapcsán kérték véleményét, nem a működés egészét illetően.
Arra az ellenvetésre, hogy a kuratórium napi ügyekben nem dönthet, első forrásunk azt feleli, hogy a testület a stratégiai döntéseket is egyre inkább átengedte az Eran El-Bar vezette menedzsmentnek. Egyre inkább a Szohnut vezetője és csapata látta el a gazdátlanul maradt feladatokat. Övék volt a döntés, miközben a kuratóriumé volt a felelősség. Eran El-Bar távozása így zavarokat okozott mind a pénzügyek, mind a menedzsment terén. A Mezei Márk távozásával kapcsolatos zavarok
is ide vezethetők vissza: „a kuratórium nem volt képben”. Tény: a kuratórium május végétől szeptemberig nem ülésezett, noha ez az adott helyzetben nagyon időszerű lett volna.
– Ilyen egy magyar-izraeli vegyes kuratórium – kommentálja a helyzetet kettes számú forrásunk. Ez egyben utalás a két közeg dinamizmusának, koncepciózusságának különbségeire. Egy hosszabb piacgazdasági történettel rendelkező országban, mint Izrael, egy adományokra épülő szervezet kurátora tudja: részben azért van ott, hogy pénzt adjon, vagy szerezzen.

„Ahelyett, hogy modell-intézmény lett volna, az IKI a magyar zsidó szervezetek nem egy problémáját mutatja” – állítja első forrásunk.

*

Az IKI épületének megnyitásakor ide költözött a Szohnut irodája, és a cionista ifjúsági szerveztek is. A ház vezetése törekedett arra, hogy a fiatalok rendezvényeit beépítse a ház programjába: ez koncepciójának része volt. Mostanra addig jutottak, hogy a ház csapata és a fiatalok (profik és önkéntesek) között igen nagy az átfedés.

A ház programjainak nagy része e szervezetek tevékenységéből áll össze. Itt koordinálják a Taglit programot (16 év fölötti zsidó fiatalok izraeli utazása); a Tikkun Olam-ot (hároméves, izraeli önkéntességgel kombinált program); a MiNYanim-ot. Utóbbi egy posztszovjet országokban működő, ifjúsági vezetőképző, melyet a New York-i zsidó szervezetek támogatnak (ezért a kiemelt NY a nevében). Büchler Tamás, e programok egyik koordinátora, aki a Szohnut alkalmazásában áll, elmondja, hogy az IKI épületének megnyitásával Budapest szerepe megnőtt a cionista ifjúsági programok terén: jó infrastruktúrája miatt itt van a Szohnut regionális központja, csakúgy, mint a Maccabié, mely a zsidó sportolók találkozóját koordinálja.)

Az itt dolgozó fiatal csapatot mindenki dicséri kezdeményezőkészsége, önállósága miatt. Kettes számú forrásunk szerint a ház menedzser-igazgatóját is bízvást meg lehetne köztük találni – egy ilyen javaslaton azonban valószínű több kuratóriumi tag is elcsodálkozna.

*

A Szohnut ifjúsági programjai azonban – bármily kitűnőek – nem fedik le az Intézet küldetését, ami az izraeli kultúra, s ez által Izrael Állam megismertetése a magyar közönséggel. A táncházakon kívül szeptemberben négy program zajlott a házban és kettő azon kívül. Utóbbiak: az IKI csapata közreműködött a Nyári Zsidó Fesztivál alkalmával az Idan Raichel Project (izraeli világzene) Pestre hozatalában, s ott volt a Gödör Klubban, az „Európai nyelvek koktél bárján” is. És persze a programok közé sorolandók a héber nyelvtanfolyamok, melyeknek – a tájékoztatás szerint – 300 hallgatója van. Két kiállítás is látható az épületben szeptember-október hónapban, továbbá folyamatosan működik a kávéház és a könyvesbolt.

Büchler Tamás az izraeli magaskultúra számos nagyságát sorolja a meghívandók között, mikor a tervekről beszél. Ez persze pénzkérdés is, noha, mint mondja, jól tudnak alkudni, hivatkozva az IKI egyedülálló küldetésére.

A pénz a következő évadra szűken megvan: Vered Glickman egy frissen beérkezett, komoly adományt említ, valamint további lehetséges forrásokat. Az egyik kurátor biztos abban, hogy az IKI nem húzza le a rolót: a Szohnut és az épület megvásárlását finanszírozó Motti Zisser nem fogják hagyni, hogy eddig befektetett pénzük és munkájuk veszendőbe menjen.

*

Az eltérő interpretációk ellenére a megkérdezettek közül senki nem beszélt nehezteléssel másokról, nem bánta, hogy – ha csak rövid időre is – az IKI csapatában dolgozott. Senki nem távozott haraggal, ellenkezőleg: az Intézetnek mind további sikereket kívántak. E tekintetben az IKI szellemisége kétségkívül eltér a magyar zsidóságétól: az intrika légköre idegen tőle. S ez mindenképpen bíztató jel.

 

Gadó János