“Szerettem a disznóhúst. Utáltam a szakállat”

Írta: Woody Allen - Rovat: Film, Irodalom, Kultúra-Művészetek

Egy pillanatig sem hittem Isten létezésében, és nem reménykedtem benne, hogy ha volna, akkor a többiek rovására kivételezne a zsidókkal. 

Woody Allen

Woody Allen

Szerettem a disznóhúst. Utáltam a szakállat. A zsidó nyelv túlságosan is torokból szólt az ízlésemnek. Ráadásul visszafelé írták. Erre meg kinek volt szüksége? Elég bajom volt az iskolában, ahol balról jobbra kellett írni. És miért böjtölnék a bűneim miatt? Mik voltak az én bűneim? Hogy megpusziltam Barbara Westlake-et, ahelyett hogy a fogasra akasztottam volna a kabátomat? Hogy rásóztam egy hamis ötcentest a nagyapámra? Azt mondom, bírd ezt ki, Uram, van ennél sokkal rosszabb is. A nácik kemencékbe hajtanak minket, először azt intézd el. De ahogy már említettem, nem hittem istenben. És miért kell a nőknek a karzaton ülniük a zsinagógában? Szebbek és okosabbak a férfiaknál. Azoknál a szőrös fanatikusoknál, akik a földszinten imasálakba tekerik magukat, előre-hátra dülöngélnek, mint bizonyos játék babák, és egy olyan elképzelt hatalomnál kuncsorognak folyton, amely, ha létezik, akkor az összes könyörgésüket és hízelgésüket cukorbetegséggel és refluxszal hálálja meg.

Erre én nem akartam időt pazarolni, márpedig az idővel volt itt az igazi baj. Alig vártam, hogy három óra legyen, kicsengessenek, és végre kiszabaduljak az iskolából, rohanhassak az utcára meg az udvarba labdázni, de jaj, nem, le kellett mondanom mindenről, mehettem a zsidó iskolába, hogy olyan szavakat olvassak, amelyeknek a jelentését egyáltalán nem tanították meg, és megtudjam, miképpen kötöttek külön szövetséget a zsidók Istennel, bár sajnos megfeledkeztek róla, hogy az ilyesmit jobb írásban kérni. És mentem. Hatott a szülői erőszak, a zsebpénzem, a rádiómegvonással való fenyegetőzés, arról nem is beszélve, hogy megpofoztak. Anyám naponta legalább egyszer megpofozott. A verés nagy divat volt azokban az időkben, bár az apám csak egyszer ütött meg, amikor azt mondtam neki, hogy menjen a picsába, mire ő nemtetszését egy finom, arcra helyezett suhintással jelezte, aminek köszönhetően alaposan megnézhettem az Aurora Borealist. Anyámtól viszont mindennap kaptam, ahogy Sam Levenson régi vicce is mondja: „Lehet, hogy nem tudom, miért kapod, de biztosan megérdemled.” Ráadásul közelgett a barmicvóm, ami miatt külön leckéket kellett vennem, és kénytelen voltam héberül énekelni – tény, ami tény, ahogy az Ószövetségben írva van, volt ott bőven sírás és fogaknak csikorgatása.

Anyám hívő volt, miatta vezettünk kóser háztartást. Elég szigorúan vette a táplálkozási előírásokat, nem ettünk disznóhúst, szalonnát, sonkát, rákot és sok más finomságot, amit a szerencsés hitetlenek élvezhettek. Anyám kedvéért az apám is hívőséget tettetett, de nem tudta letagadni, mennyire élvezi a tiltott ínyencségeket, és néha úgy esett neki a disznóhúsnak meg a kagylónak, ahogy az asszírok Izraelnek. Neki köszönhetően egyszer-egyszer olyasmit kóstolhattam, amit Jahve, ahogy a barátai szólítják, nem engedélyezett. Emlékszem, micsoda öröm volt, amikor nyolcéves koromban apám először elvitt a Lundy’sba, a legendás brooklyni halétterembe, ahol kagylóval, osztrigával és rákkal tömhettem tele magam, miközben nagyon reméltem, hogy az úristen aznap nem jár a Sheepshead Bay környékén. A Lundy’sban kaptam először kézmosótálat. Addig még nem találkoztam ezzel a bámulatos találmánnyal, hihetetlenül felvillanyozott, hogy kipróbálhatom. Mintha saját úszómedencém lett volna. Annyira le voltam nyűgözve, hogy amikor két évvel később a nagynéném meghívott egy tengeriherkentyű-vacsorára, csak az járt a fejemben, hogy kézmosótálat is kapunk majd. Ennek következtében, amikor kagylót rendeltünk, és kagylólevest is felszolgáltak hozzá, biztos voltam benne, hogy a kézmosótálat hozták. Heves izgalmam és határozottságom végül Ann néni kétségeit is legyűrte, és ott helyben mindketten megmostuk a kezünket a levesben. Nagynéném csak akkor jött rá, hogy neki volt igaza, amikor az étkezés végén kihozták az igazi kézmosótálat, de akkor nagy vehemenciával, többször, talán tizenkétszer vagy tizennégyszer fejbe vágott a retiküljével.

Jól van, tehát még mindig kisfiú vagyok, aki bolondul a moziért, a nőkért meg a sportért, utálja az iskolát, és egy száraz Martinire vágyik. Ja, azt elismerem, hogy rettentően rossz tanuló voltam, de egyvalami mindig ment: az írás. Hamarabb tudtam írni, mint olvasni. Olvasni csak első osztályban tanultam meg, az óvodából viszont már úgy mentem haza, hogy írtam – mármint történeteket találtam ki. Írtam, csak még nem tudtam leírni. A szóbeli hagyomány. Mint a balladák. De míg a Beowulfot meg a Lord Randallt a brutalitás szelleme járja át, az én elbeszéléseim elegáns partikon játszódtak, és előrevetítettek egy szebb jövőt, amelyet nem mocskol be a becsületes napi munka.

Egy darabig arról álmodoztam, hogy természettudós leszek, és kaptam egy mikroszkópot. Hamar túlléptem ezen a nemes ambíción, mert elcsábított az az életforma, amelyhez a Metro-Goldwyn-Mayer csinált kedvet. Az egyik helyes lány után a másik utasított el: csupa túlzó elvárásuk és szép kézírásuk volt. „Jaj, istenkém, semmiképp! Anyukám biztos nem enged randizni!” „Metrón New Yorkba? Nekem azt nem szabad.” És később: „Bocs, nem járok velem egyidős fiúkkal.”

Szóval, közeledett a barmicvóm. Manapság tematikus barmicvók vannak: Star Wars, Arthur király, vadnyugat… az enyém témája Gorkij Éjjeli menedékhelye volt. Nem valami elegáns helyen avattak férfivá, hanem otthon, a sínekhez közel. Azok a nagybácsik és más férfiak álldogáltak körülöttem, akik súlyos infarktusok és stroke-ok egyvelegének ellenére két csomag cigit szívtak el naponta, most meg kacsintgattak, büszkén rázogatták a kezem, és közben egy tízdollárost dugtak a zsebembe. Nagy ügy. Mintha egy ezressel leptek volna meg. A nénikéim és unokahúgaim, Rita, a nővére, Phyllis, az ápolónő, akit a foglalkozása miatt akkora szentnek tartottak, mint Ève Curie-t, Phil Wasserman és persze a másik Phil Wasserman. Phil (az eredeti) nagyon szórakoztató figura volt, egy sajtóügynökségnél dolgozott. Pár évvel később, amikor az első vicceimet próbáltam megírni, elvittem őket neki, ő meg bátorított, hogy küldjek el párat néhány broadwayi újságnak abba a rovatába, amelyben úgy jelentetik meg a poénokat, mintha hírességek mondták volna őket. Megfogadtam a tanácsát, és az ügyetlen szövegeim segítségével egészen új világba jutottam.

De tizenhárom éves koromban még kellemetlen ifjonc voltam, nagyképűen szellemeskedtem, miközben egyre inkább érdekelt a show-biznisz. És ha már szóba kerül a show-biznisz, hadd írjam le a műsort, amely beragyogta azt az askenázi miliőt, amelynek során egy fiatal zsidó elvileg férfivá vált, habár én a magam részéről inkább kisegér maradtam. Apám, aki milliárdnyi foglalkozást kipróbált, akkoriban pincér volt, de korábban a meggazdagodás szuperbiztos útjával kísérletezett: „csodálatosan csomagolt gyöngy nyakékeket” árusított postai úton – a vállalkozása során egyetlen embert sem talált, aki akár egy gyöngyszemet rendelt volna tőle, a lakásunkat viszont hosszú hónapokra elárasztották a csodálatosan csomagolt gyöngysorok. A készlettől végül úgy szabadult meg, hogy minden befektetett dollárjáért tizenöt centet kapott. De azóta a Sammy’s Bowery Folliesban dolgozott este hattól reggel ötig.

A Sammy’s a dekadens 1890-es évekből ottfelejtett hely volt a Boweryn, a padlót fűrészpor borította, a színpadon pedig telt, Sophie Tucker-szerű nők kacér ruhában és nagy kalapban századfordulós slágereket énekeltek. Mabel Sidney – a színésznő Sylvia Sidney és a sikeres hollywoodi rendező, George Sidney húga – esetében a telt kebellel nem volt hiba. A rokonairól semmit sem tudtam, de azt hallottam, hogy sok más régi gyöngyszem mellett a Who’s Sorry Nowt és a You Tell Me Your Dreamet is el tudja harsogni. Apám kedvéért eljött a tizenharmadik születésnapom táján rendezett zsúrra, és egy kicsit felpörgette az estét, amely egyébként megkülönböztethetetlen lett volna attól az alkalomtól, amikor Abe bácsikámat örök nyugalomra helyeztük a Riverside kápolnában. Azokban az években a család sokat profitált abból, hogy apám a Bowery környékén dolgozott, ahol az iszákos helybeliek elözönlötték a vágányok alatti utcákat, bárokat és ócska kupikat. Egy példa: ki kellett festeni a lakásunkat. A sok részeges között az ember az ácstól az archeológusig, a brókertől a kereskedelmi tengerészig, a színésztől a szobafestőig minden foglalkozás képviselőjét könnyen megtalálhatta. Mindannyian lemondtak már az álmaikról, és reménytelen alkoholistává váltak. E szerencsétlen lelkek nem vágytak másra, csak egy újabb ital árára. Úgyhogy egy csapat ecsettel felszerelt, könnyen kapható alkoholbeteg néhány dollárért újjávarázsolta a lakást – már, ha eljöttek. A munka egy kicsit tovább tartott a szükségesnél, mert közbejött pár nagy berúgás, de istennek hála, végül elkészült. Anyám mindig jól tartotta őket, de a kizárólag idegenek számára fenntartott poharakból kellett inniuk. Gondolom, a poharakat aztán a Marshall-szigetekre szállították, és a kormány a nukleáris hulladék mellé temette őket.

Részlet a szerző hányatott sorsú memoárjából, mely magyarul a Jaffa Kiadónál jelent meg, Dési András György fordításában.

támogatás
Pop up banner

Címkék:önéletrajz, Woody Allen

[popup][/popup]