Molnár Ferenc, a haditudósító

Részlet a szerző A monoklis magyar zsidó című könyvéből.

Nem tudtam kivonni magam a közhangulat alól: a háború nemes és nagy próbatételnek tűnt, ami megtisztítja a világot a szennytől és a mocsoktól. A katonáknál jobban érdekeltek az emberek, akik egyenruhában is ugyanazok maradnak, amikor szembenéznek a halállal. Ezért lett belőlem 1914 novemberétől kiküldött harctéri tudósító, akit maga lovag Hoen Miksa tábornok, a sajtófőhadiszállás parancsnoka, a cs. és kir. hadilevéltár igazgatója vett a pártfogásába.

Utánam küldték, megőriztem  Az Est november 9-i számából kivágott cikket: „Örömmel tudatjuk olvasóinkkal, hogy lapunkat a sajtó-főhadiszálláson Molnár Ferenc, a világhírű író képviseli. A magyar hírlapírásnak olyan előkelő eseménye ez, amely önmagáért beszél, s amelyet semmiféle kommentárral nem kell és nem lehet jelentékenyebbé tenni. Lemondunk tehát a kikiáltó hálás, de fölösleges szerepéről, s e tény mellé csapán annyit jegyzünk meg, hogy Molnár Ferenc e kiküldetés vállalása óta a legnagyobb szorgalommal és lelkiismeretességgel mélyedt el a katonai szaktudományok tanulmányozásában, s így rövid táviratai is éppoly figyelmet érdemelnek majd szakszerűség szempontjából, mint amilyen nagy művészi értéket nyújtanak majd leíró és elbeszélő cikkei.” Bla-bla, und so weiter.

Ehhez képest sejtelmem sem volt arról, miért viszik különvonattal, expressz-tempóban az egész sajtó-főhadiszállást, közel száz embert, mindenféle nemzetiségű újságírót, képzőművészt, katonát, szakácsot, kuktát és tisztiszolgát előbb Galíciába, aztán fordítják meg két nap múlva az egész szerelvényt, és küldik le délre, jókora kerülővel, miközben mellettünk katonákkal, lőszerrel és fegyverekkel teli vonatok húztak el, láthatóan sietősen, északkeleti irányban.  Láttuk, hogy a Monarchia nem számított az oroszok támadására, és a vezérkar minden rendelkezésre álló erőt mozgósít, hogy valahogy feltartóztassa a cár csapatait.  De mit érnek a Szerbia alól sebtiben átdobott seregek az „orosz gőzhenger” ellen? A visszavonulásról nem volt szabad beszámolnia a sajtónak. Minket azért vittek Zimonyba, hogy győzelmeket lássunk, de a szerbek keményebb diónak bizonyultak, mint ahogy ezt Bécsben gondolták. Rosszul kezdődött a háború, és bár a katonáink hősiesen harcoltak, a Monarchia csak a németek segítségével ért el sikereket. Már akkor látszott, hogy mennyit ér a Viribus unitis jelszó. „Premysl elesett, ezzel szemben áll Belgrád bevétele”, közölte a vezérkari főnök, hötzendorfi Konrád.  De előbb még a szerbek szégyenszemre kivertek bennünket az országukból… Mindenről írni kellett volna a lapokban, dicsérni a nagyszerű stratégát, az ostoba Potiorek tábornokot, aki csapatainkat újra és újra rohamra küldte szerbek francia gépfegyverei ellen.

Így aztán azokról írtam, akikkel a front mögött találkoztam. Soha nem mentem ki a lövészárokba, a tűzvonalba, ahol a tömérdek füsttől és robbanástól amúgy sem lehetett sem látni, sem hallani. Csak a pihenőre visszavont a tiszteket és a legénységet lehetett szóra bírni, hogy miért harcolnak voltaképpen és mit élnek át a pokolban. És meg lehetett kérdezni a hadműveleti területen élő polgári lakosságot, többnyire az egyszerű embereket, akikre rázúdult a háború, minden mocskával és kegyetlenségével együtt: hogyan élik túl, és mit várnak, ha várnak egyáltalán valamit a jövőtől?

A sajtó-főhadiszállás afféle vándorcirkusz volt, a vonaton elsőrendű ellátás, porcelán tányérok, kristály poharak, bor, pezsgő, was gut und teuer. Az újságírók Monarchia összes nyelvén küldték a tudósításaikat, persze csak azokat, amiket a katonai cenzorok jóváhagytak. Emlékszem, a gorlicei áttörés sikeréről csak a hivatalos jelentés kiadása után írhattam Az Est-nek, addig csak annyit, azt is külön engedéllyel: „Legnagyobb örömömre, fájdalom, nem táviratozhatok.” Utána kezdtem el közölni a cikkeimet A felszabadított Galícia címmel, beszámolva arról a túláradó örömről, amivel a nép fogadta a katonáinkat. Mi történt azzal a tömérdek zsidóval, aki 1916 júniusában Lembergben az utcára tódult és virágot hozott nekik? Azután, hogy az oroszok pogromot rendeztek, alighogy elfoglalták a várost, és később is úgy bántak velük, mint a kutyákkal, ez a fogadtatás nem volt meglepő. A zsidók rajongtak az öreg császárért. Amikor meghalt, minden zsinagógában meggyászolták, és áldást kértek az utódja, IV. Károly fejére… de én akkor már sejtettem, hogy a dinasztiától már nincs mit várni. Az már a múlt, amit nem lehet visszahozni, új világ következik, ami csak rosszabb és kegyetlenebb lehet a réginél. Szerettek bennünket a lengyelek és az ukránok is. Csak egymást utálták, de persze legfőképpen a zsidókat. Akikért mi sem voltunk oda a sajtó-főhadiszálláson, de hát végül is ők is a Monarchia népei voltak, befogadtuk a kozákok elől menekülőket. Később a hátországban sokan panaszkodtak rájuk, hogy piszkosak, szemtelenek és anyagiasak, a pénz az istenük, és markukban tartják a feketepiacot. Azt, hogy olyan sokan ellenszenvesnek tartották a galíciai zsidókat, megértettem, vagyis az antiszemitizmust bizonyos szempontból jogosnak tartottam. De úgy véltem, hogy ez idővel csillapodni fog, ha majd ez a szerencsétlen népség valahogy kivergődik a nyomorból, leveti nevetséges öltözékét, leborotválja a szakállát és pajeszát és megtanulja a jó modort, azaz kultúremberré válik, úgy, mint a bécsi vagy a pesti zsidók.

Eszembe sem jutott, hogy ugyanazok az antiszemita indulatok, melyekkel primitív kifakadások formájában gyakran találkoztam a katonáink, főként a tisztek között, a Sajtó-főhadiszállás, és személyesen ellenem is irányulhatnak.

Stanislauban történt, amikor a hadaink már Breszt-Litovszkot ostromolták, hogy egy, a pályaudvarhoz közel eső vendéglőben vártam néhány tisztet. Ők részt vettek a hadműveletben, melynek során a németekkel együttműködve sikerült visszaszorítani Bruszilov tábornok orosz csapatait, és hajlandóak voltak beszélni arról, amit láttak. Előbb értem oda, tudtam, hogy várnom kell rájuk. Magamhoz vettem néhány magyar, osztrák és német újságot, azért, hogy amíg a katonáim megérkeznek, átfussam őket. Ott hevert előttem az asztalon a Neue Freie Presse, a Frankfurter Zeitung, és természetesen Az Est, a legnagyobb példányszámú magyar napilap, melyet folyamatosan tudósítottam.  Nem viseltem uniformist, polgári ruha volt rajtam, de a Presse feliratú karszalag nélkül.  Így is feltűnő jelenség lehettem, hiszen a vendéglősön, a pincéreken és persze a bájaikat áruló ukrán lányokon és a pincéreken kívül mindenki egyenruhát viselt körülöttem.

Egyszer csak tiszt, a ki a német kiejtéséből ítélve lengyel lehetett, megszólított:

– Sie lesen diese Dreckzeitungen?

Azt feleltem, hogy nemcsak olvasom, de írok is az az egyik „szennyújságba”. Bemutatkoztam: Az Est haditudósítója vagyok a sajtófőhadiszálláson.

– Ja, von dem k.u.k. Kriegspressequartier… noch ein jüdische Drückeberger.

Uralkodtam magamon, nem kértem ki magamnak, hogy „zsidó lógósnak” nevezett. Érdekelt, miért gyűlöl ilyen hevesen. Végighallgattam azt, amit összehordott a sajtóról, és általában arról, hogy a zsidók és a szabadkőművesek bomlasztják a társadalmat, és ők tehetnek a világháborúról is. Eszközük a sajtó, ezzel vezetik félre a tömegeket. A szabadságot az emberi jogokat propagáló újságok a korrupt, összeesküvő zsidók kezében vannak, megvesztegetik a politikusokat, ők honosították meg a pénzt kultuszát, propagálják az anarchiát, az erkölcstelenséget és a züllést.

Kérdeztem, honnan veszi ezt a tömérdek ostobaságot. Egy német nyelvű brosúrára hivatkozott, amit meg is mutatott nekem. Die Protokolle des Weisen von Zion volt a címe, és még tavaly találta egy kifosztott zsidó lakásban, Lembergben, amit akkor foglaltunk vissza az oroszoktól. Megkértem, hogy hadd nézzem meg közelebbről a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét.  Megmutattam neki a kolofónt. Azt, hogy Rigában jelent meg 1912-ben, tehát orosz nyomdában készült. Szándékosan hagyták hátra az oroszok, hogy a propagandájukkal megfertőzzék a katonáinkat. Lengyel hazafiként, akinek országa éppen most szabadul fel a cár igája alól, nem hiheti el ezt a brosúrát, ami az elejétől a végéig rágalom és hazugság.

– Dies ist der Krieg der Juden, die Polen haben damit nichts zutun – mondta, vagyis hogy a lengyeleknek semmi keresnivalójuk a zsidók háborújában. Egy szavamat sem hitte el, de biztosított arról, hogy személy szerint nem haragszik rám. Azt a tanácsot adta, hogy menjek el innen vissza, Magyarországra, ameddig megtehetem. Ő csak jót akar nekem, mert borzasztó dolgok várnak a magamfajtákra.

Elgondolkodtam azon, hogy az előítéletek milyen mélyen gyökereznek az emberekben. Az emberek azt hiszik el, amiben hinni akarnak, azért, hogy magyarázatot találjanak arra, ami ebben a világban folyik. Olyan szörnyűségekről, mint a világháború, csak valami sátáni konspiráció tehet.  Mögötte pedig a zsidók állhatnak, akikről addig annyi rosszat hallottak addig. Évszázadokba telik, amíg a babonás köd eloszlik az emberek fejében, és ezt nincs időm kivárni. Minden esetre szóltam Hoen Miksa tábornoknak az oroszok uszító antiszemita propagandájáról. Értesítette a vezérkart, Bécsben pedig kiadtak valami figyelmeztetést, amit minden hadosztály parancsnoksága megkapott a keleti fronton. Iktatták, volt, ahol fel is olvasták a tisztek előtt, hatása nem volt. A sajtó-főhadiszállás egyre népszerűtlenebb lett a fronton, 1917 nyarán meg is szüntették.

*

Könyvbemutató 2026. október 9-én, pénteken, 16:00-kor a Vígszínházban.

A művet Pomezanski György mutatja be.  A szerzővel Hegedűs D. Géza beszélget, a műből Csere Gloria Anna, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium színinövendéke olvas fel.