Palackposta, kommentárral

Írta: Erdélyi Lajos - Rovat: Kultúra-Művészetek, Történelem

“…az engem hetven éve gyötrő gondolat: Marosvásárhely közismerten toleráns, általában nem gyűlölködő lakóinak…, azok túlnyomó többségének közönyössége, passzivitása, ha úgy tetszik, semlegessége a rettenetek láttán.”

A Holokauszt Emlékközpont kuratóriumi elnökével, dr. Haraszti Györggyel 2013 késő nyarán ismerkedtem meg. Beszélgetésünk során kiderült: nem ismeri, de fölöttébb érdeklődik Holló Imre grafikai hagyatéka iránt. Meglátogatott, a reprodukált, és az általam kiadott „Palackposta” album képanyagának ismeretében eldöntötte: az eredeti kartonokat a Nemzeti Múzeum közreműködésével ki fogják állítani a Holokauszt Emlékközpontban. A Nemzetközi Emléknap kitűnő alkalmat biztosított a kiállítás megnyitásához. Néhány héttel korábban készítettek velem egy filmre vett beszélgetést, amelyet majd szerkesztett formában a kiállítást látogatói megtekinthetnek.

3 - erdélyi lajos

Erdélyi Lajos

A megnyitót a Holokauszt Nemzetközi Emléknapjára tervezték, a Magyarország a tragédia árnyékában címet viselő tudományos emlékülés keretében. Erről értesítést nem kaptam.  Mígnem 2014. január 14-én az Interneten közzétett meghívóból megtudtam: az ülésszakot január 27-én Orbán Viktor miniszterelnök üzenetével, illetve Erdélyi Lajos, auschwitzi túlélő emlékbeszédével  indítják. E-mailben azonnal jeleztem, erre a feladatra alkalmatlan vagyok, mondanivalóm talán nem fedné a szervezők elgondolásait. Feltehetőleg egyetértettek vele. Ugyanis néhány nappal később, ismét csak Interneten megérkezett egy újabb meghívó érkezett – vastagított betűkkel jelezvén: ez a VÉGLEGES MEGHÍVÓ. O. V. levelének felolvasása után Rétvári Bence parlamenti államtitkár nyitja meg az emlékülést. A Holló Imre kiállítást Dr. Csorba László az MNM főigazgatója, illetve E. L. auschwitzi túlélő, fotóművész emlékbeszédével nyitják meg.

A „végleges” meghívó alapján megfogalmaztam a szövegemet. Néhány órával a megnyitást megelőzően, biztonság okából felhívtam a rendezvény szervezőjét, Botos János igazgatóhelyettes urat. Megtudakoltam, a 17-18 perces szövegem beillik a megnyitó menetrendjébe. Ekkor közölte: erre nem lesz szükség, az Önnel készített interjú anyagából összevágtunk egy kb. 5 perces, Holló Imréről szóló anyagot. A meglepetésem talán érthető – szükségem volt öt percre, hogy megemésszem a szervezők hihetetlen tapintatlanságát.  E-mailben haladéktalanul jeleztem: az általam nem látott, az interjú töredékeiből összeszerkesztett anyag  bemutatásával nem értek egyet, nem járulok hozzá vetítéséhez. Mindamellett örvendek, hogy sikerült bemutatniuk Holló Imre páratlanul értékes hagyatékát.

Híven korábbi magatartásukhoz, nem válaszoltak, nem méltattak akár egy telefonhívásra. Ezek után döntöttem: nem veszek részt a megnyitón. A papíron maradt szöveget a Szombat folyóirat szerkesztőségének ajánlottam fel közlésre.

 *

3 - 2 12m mély árok ásása benzol vezeték számára

Kettős minőségben lettem megszólítva: túlélőként, illetve a Holló Imre Dörnhauban készített grafikáinak úgymond „hitelesítője”. Túlélők a természet rendjének megfelelően kevesen vannak és mostanra napirendre került végleges eltűnésük. A dr. Holló Imre grafikai hagyatékának – ő maga adott nevet ennek: Palackposta – annak születési körülményeiről éppenséggel két lágertársa tudna beszámolni, ha ugyan időközben közülük az egyik nem került az igazoltan hiányzók sorába. Róluk majd a későbbiekben emlékezem meg.

Túlélőként aligha mondhatnék valamit, ami igazolná a meghallgatásukra szánt időt. Az emlékfák sokaságától lassan eltűnik szemünk elől a Holokauszt rettenetes, sűrű erdeje. A „túlélők” legfiatalabb generációjához tartozom: tizenöt évesen sodortak le egy MÁV tehervagonból Birkenau végállomásán – ahol rövid félórányi vonulás után Mengele doktor kézmozdulata ama csoportba terelt, amelyiknek megadatott, hogy küzdve küzdjön a túlélésért.

Nekem – Marosvásárhely 5500 főnyi deportáltja egyik legfiatalabbjának ez sikerült, amint az Édesapámnak, aki talán a legidősebb volt. Emlékeinket mára csak az egykori legfiatalabbak tehetik közzé – ezért nevükben is szólhatok: utókor, szedjétek fel, gyűjtsétek be a legapróbb emlék-töredékeket. Nem tudhatjátok, maholnap mire kell jobban odafigyelnetek.

3 - Az árok megtelt vízzel

Hajdani újságíróként sztorikkal támasztom alá érvelésemet. Hegymászók voltunk, két kamaszlányommal kilenc órás gerinctúrára indultunk. Súlycipelést kerülendő, egyetlen kulacsnyi vizet vittünk magunkkal. Lányaim valahol az út közepén megszomjaztak… Nem adtam át a kulacsot, mondván: szokjátok meg az étlen/szomjan gyaloglást, aki Dörnhauban nem bírta, az… Tiltakoztak: az ők életében nincs Auschwitz, nincs Dörnhau, folyamatosan ezekről beszélni, hozzájuk mérni tűrőképességüket – kegyetlenség. A kulacsot kiürítettem, a tizenkét órát végigszenvedtük. Lányaim soha meg nem bocsájtották ezt a próbatételt. Mások sem – akiknek erről beszéltem.

Akkor hát miért kell újra meg újra felidézni a történteket? A 43083-as dörnhaui túlélő érvel Önök előtt. Ezernyi más magyarázat helyett az engem hetven éve gyötrő gondolat: Marosvásárhely közismerten toleráns, általában nem gyűlölködő lakóinak, azok túlnyomó többségének közönyössége, passzivitása, ha úgy tetszik, semlegessége a rettenetek láttán. Egyetlen egy (!) hétesztendős fiúcskát rejtettek el ama 1944. május harmadikának hajnalán, amikor rendőrök, az egy szál bőröndünket esetleg lófogatos szekereken szállító kocsisok, tisztviselők kísértek be az elhagyott téglagyár udvarába. A közöny, a passzivitás – ez ellen kell az emlékezés segítségével tennünk valamit.

3 - Éhesek voltak, krumplit loptak, az őr rájuk fogta, hogy szökést kíséreltek meg halálTörtént pedig kerek 35 évvel később, ugyanebben a városban, 1977 késő őszén. Két hónapos távollét után tértem haza, siettem kedvenc erdőmbe, Jeddre, gombászni. Lila pereszkével volt tele a bükkerdő. A városi néptanács fiatal építészmérnöke volt a társam. Keresgélés közepette mesélte, milyen otromba kudarccal végződött egy cigányok kitelepítésére irányuló kísérlet a városunkban. Abban az időben csak külön engedéllyel költözhettek be faluról a nagyobb központokba az emberek – a rendőrség pontosan tudta, milyen nemzetiségi arányokat kell betartani az engedélyek kiadásánál. A város külső kerületeiben élő cigányok jogszerűen éltek lakásaikban, gyakran a nekik kiutalt „mérsékelt komfortú” tömbházaikban. A tőlük néhány kilométernyi távolságban élőket nem fogadták be… de mert munkát csak a városban kaphattak, jöttek ők engedély nélkül is. Beköltöztek rokonaik lakásába, a két szobában két népes család is elfért… Ekkor, mintegy laboratóriumi kísérletet, próba-kitelepítést szerveztek. Törvényes (!) keretek között. Bizalmas jegyzékek készültek, Maros-Szentanna, Marosvásárhelyhez tartozó negyedében melyik házba költöztek életvitelszerűen falusi cigány családok, városi személyazonossági igazolvány nélkül. Titokban megszervezték kitelepítésüket. 3 - Tömergsírba tették őket.Rendőröket, a városi Néptanács tisztviselőit, gyárakból munkásokat, hozzávetőleg száz teherautót mozgósítottak, hajnalban megjelentek Szentannán, felverték az alvó családokat, kiabálás, sírás, a kertek irányába szertefutó cigányasszonyok, gyermekek, nyomukban az őket beterelő rendőrök, civilek. A munkások felpakolták szegényes bútoraikat a teherautókra, befőttes üvegeiket, rongyaikat – végül elindult a menet, a félórányi távolságra lévő Nyárád-Karácsonyfalva felé. Itt módosabb cigányok éltek. – A rendőrök, tisztviselők a rendelkezésnek megfelelően kiürítették a teherautókat, leszállították a szentannaiakat – „itt vannak rokonaitok, ismerőseitek, költözzetek be hozzájuk. Aztán majd meglátjátok…” A cigányok közül többen nem költöztek be. Leültek a várost megkerülő műút közepére, erőszakkal sem lehetett onnét eltávolítani őket. Leállt a forgalom, teherautók kilométernyi sorban várták, mi történik. Telefonok a megyeközpontba, a pártközpontba, Bukarestbe – késő délután megjött az utasítás: vigyék vissza őket Szentannára.*

Gombász társam mint érdekes történetet tálalta az ügyet, nem talált benne semmi kivetni valót – utóvégre törvényes volt minden: csak azokat igyekeztek kitelepíteni, akik nem rendelkeztek városi lakhatási engedéllyel. És így megnehezítették – egyebek között – az amúgy is gyenge élelmiszer ellátást. Rövidebb lesz a sor az húsüzletek előtt…

3 - De az élet ment tovább...

Mai (vagy tegnapi, tegnapelőtti) divatos fogalommal élve: az idegenrendészeti intézkedések romániai próbajáratáról volt szó. (Röviddel az események után, a kudarcos kísérlet nyomán elmarasztalták a „bűnöst”. Leváltották S. A. helyettes polgármestert.

Az akkori kitelepítési kísérletről tudomásom szerint nem írtak, azóta sem dolgozták fel a történteket. Gombászó társam, építészmérnök, ismétlem, közönyösen számolt be a történtekről. Amint értesültem, egyetlen ember tiltakozott hivatalosan, még aznap, a tartományi pártbizottságnál: az orvostudományi egyetem nőgyógyász professzora. A város hallgatott, a jobb érzésű emberek örvendtek, hogy végül is a cigányok visszakerültek Szentannára. De a csendes örömnél, együttérzésnél többre lett volna szükségük.

 

A cikket Holló Imre grafikái illusztrálják.

* A kézirat befejezés után jutott tudomásomra, hogy ama vészterhes napon három Marosszentannán élő cigány bekopogott a Köteles utcai Molter – Marosi lakásba (ismerős helyre, ahová gyakran betértek, régi kerámiákkal kereskedtek). Kérték, maradhassanak ott, bujtassák – amíg elmúlik az őket is fenyegető veszély. Ők ugyan rendelkeznek városi lakhatási engedéllyel – de mit lehet tudni, hová fejlődik az erőszak. Befogadták őket – akárcsak harmincöt esztendővel korábban azt a zsidó kisfiút a gettózás hajnalán – erről már szó esett a korábbiakban.

Címkék:2014-05

[popup][/popup]