Nyers, testi szinten

Írta: Götz Eszter - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Egy éppen hogy felnőtté vált fiú áll egy százhalombattai ház poros udvarán a nyári hőségben, körülötte a ház egész berendezése, tárgyai, ruhák és fényképek, bútorok, és ő iszonyú erővel szaggatja, veri, aprítja, amit csak ér. Végiglocsolja benzinnel, meggyújtja. Elpusztítani mindent, ami maradt. Beleértve saját magát is.

Ezzel a heroikus felütéssel indít Mezei Márk második regénye. Innen ugrik vissza – kihasználva az élete utolsó pillanataiban kitágult időt – a közvetlen előzményekre, az 1987. augusztus 19. utáni néhány napra az elbeszélő, a 18 éves Davidovics Gyuri. Az ön- és múltpusztítás a történet szintjén az apa halálától indul, de a mélyben sokkal tartósabb áramlatok húzódnak, amelyek kérlelhetetlen egyszerűséggel visznek az utolsó (vagyis a regényben az első és utolsó) jelenet felé.

Visszafelé megyünk az időben. Az apa halála után megérkező nagybácsival együtt az eddig titkolt zsidó származás is beömlik Gyuri életébe, és ekkor szembesül azzal, hogy az egész életében vallástalan apját egy zsidó temetés fogja elbocsátani. Innen csordogálunk tovább az apa utolsó kórházi napjaira, a furcsa, szinte néma együttlétekre, amelyekbe beszivárog a szocializmus utolsó éveinek pállott műanyag szaga, és azzal együtt az apa története, a tengizi magyar kolóniában töltött hónapok. És még tovább, addig a sosem elmesélt pillanatig, amikor az apa barátja, Öcsi bá a satupadra szorítva megerőszakolta a még kiskamasz Gyurit. Valahol itt, ennél az aberrációnál, a sors erőszakos és a gyerek számára értelmezhetetlen megrontásánál indul az az út, ami az önmagára mért végítélethez vezet. És ismét elindulunk előre, egymásnak feszítjük a fiú életét meghatározó élményeket: apa, Tengiz, Öcsi bá és a százhalombattai ház. Szinte semmi mást nem érzékelünk a múltból, sem a rég halott anya hiányát, sem a valószínűleg számos többi szereplőt. Mezei Márk a dráma műfajára jellemzően szűkre szorította a közeget, hogy minden fölösleges sallangot elhagyva a dráma középpontjából kiinduló erővonalak határozzák meg a kisregényt. Ezek viszik Gyurit a nagybácsival Budapestre, a besúgóvilágba, a szexuális szolgáltatások beszervezettjeként – és egyben a zsidóságba, ahonnan, mint minden más közegben, kinézik a fiút, hiszen nem tartozik közéjük: „Mit kezdjünk egy felekezeten kívüli sájgeccel, legyint a rabbi a nagybácsi sikertelen betérítési kísérletére. Gyuri sehová sem tartozik. Sem a kor helyezkedő figurái közé, sem az apához, aki inkább Öcsi bát választotta társnak – hiszen vele élte át az orosz hadifogságot, a gyári munkát és Tengizt –, sem az izzadó nyárban felbukkanó, inkább anyja korú, mint hozzá illő nőkhöz.

A feszes szerkezet ellenére műfaji értelemben mégsem hagyományos kisregényről van szó, s zárt struktúra sokfelé nyit kapukat. Mezei mesterien kelti életre az apró mozzanatok révén a kort, az utca képe, a nők póza, a Nintendo és a rádióban elhangzó híradórészletek úgy szűrődnek be az olvasó szemébe-fülébe, mintha maga is ott ülne a koszos budapesti büfében, a testérzetek néha kínosan precíz leírásával pedig átveszi a kor, a helyzet, a pillanat meghatározhatatlan szorongását. Semmiképpen nem marad kívülálló. Itt látszólag paradoxonhoz értünk: míg a főszereplő tökéletesen kívül reked a saját életén, az olvasó egészen nyers, testi szinten beavatódik abba. Valójában Mezei ezzel éri el – a technikát már első regényében, az Utolsó szombatban is pazarul használta –, hogy a sorsától elidegenedett főszereplő a legbelső rezdüléseivel mégis jelen van a történetben, szinte nem is lehet értékelni, szétszortírozni az őt érő hatásokat, csak a test szintjén ütközik meg azokkal. Az utolsó tette, az öngyilkosság is a test vonatkozásában egyfajta azonosulás: felgyújtja magát a százhalombattai ház udvarán, égő áldozatként szimbolikusan visszatér a zsidóság traumájához.

Mezei Márk: Zsidó temetés, Kalligram, 2021, 254 oldal

támogatás
Pop up banner1

Címkék:második regény, Mezei Márk, zsidó temetés

[popup][/popup]