“Nem szabad, hogy ezek a történetek nyomtalanul eltűnjenek”

Irodalomtörténész és szerkesztő, az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen magyar irodalomból doktorált. 1991 decembere óta Izraelben él. 1992 és 2005 között a Jeruzsálemi Héber Egyetem Bölcsészettudományi Karán tudományos főmunkatárs. Kutatóként, 1996-tól a Magyar Tanulmányok oktatási program keretében oktatóként is működött. Magyar nyelvet tanított, irodalomszemináriumot tartott, fordítószemináriumot vezetett.

Irodalomtörténészként a magyarországi zsidóság és a magyar anyanyelvű izraeliek szellemi örökségével foglalkozik.

1985-ben a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Toldy Ferenc-díját kapta meg.

2010-ben a Pro Cultura Hungarica elismerést a tel-avivi magyar nagykövetségen vette át.

2013-ban a Scheiber Sándor-díjjal, 2023-ban pedig az Ember Mária-díjjal tüntették ki.

Akivel beszélgetek: Szalai Anna. Megtudhatunk valamit a családi gyökereiről, a tanulmányairól?

Idén jelent meg szerkesztésemben a Megforgatott világ – Gyerekkor 1949 előtt és után című könyv. A nemzedékem elhallgató társadalomban nőtt föl, most először, ebben a könyvben beszélünk sorstársaimmal együtt az 1949 és 1956 között a koncepciós perekben kivégzett és meghurcolt szüleinkről, az elhallgatásokkal teli, törvénytelenségek árnyékában eltelt gyerekkorról.

Anyám Eszéken nőtt fel, de anyai családja Siklósról, Pécsről való. Apám Pécsett született, anyai családja Baranya, Tolna, Somogy vidékeiről származik. Apám korán kapcsolódott a baloldali ifjúsági mozgalomhoz, először a Hasomer Hacair baloldali cionista szervezethez, később a szocdemekhez, majd a háború alatt az illegális kommunistákhoz. Anyámmal a Hasomer Hacair egy mecseki kirándulásán ismerkedett meg. 1939 és 1941 között Zágrábban éltek, apám a műszaki egyetemen tanult, amire Magyarországon nem volt lehetősége, anyám akkor már végzett óvónő volt. 1941-ben a németek elől apám visszatért Budapestre, anyám illegális határátlépéssel követte. Veszélyeztetett helyzetben, hamis papírokkal, Budapesten élték át a következő éveket, a német és nyilas korszakot, az ostromot. Apámat többször behívták munkaszolgálatra, illegális tevékenysége miatt többször bebörtönözték. Családunk vidéken élő tagjai haláltáborokban vagy munkaszolgálat közben pusztultak el. Izraelben a diákok érettségi előtt Auschwitzba mennek. Amikor a legidősebb unokám készült erre az útra az osztályával, kérte, hogy írjam össze a család ismert áldozatait. Harmincnyolc név került a listára.

A felszabadulás után apám a pártközpont káderosztályának helyettes vezetője volt Szőnyi Tibor mellett. 1949 májusában mindkettőjüket letartóztatták, október 15-én Rajk Lászlóval együtt mindhármukat kivégezték. Anyámat négy évre internálták. Apám pécsi utóéletéhez hozzátartozik, hogy ötvenedik születésnapja tiszteletére a Sopiana Gépgyár falán (fiatal korában ott dolgozott) emléktáblát lepleztek le, és az utcát is róla nevezték el. A rendszerváltás után az emléktábla és az utcanév is eltűnt. Senki nem tudja, mi lett az emléktábla sorsa. Gondolom, ez is Pécs történetének része.

Én a Kertész utcai iskolába jártam. Délelőtt körzeti iskola, délután a zeneakadémia végzős növendékeinek gyakorló iskolája volt. Nagyon szerettük ezt az iskolát.

Mindig irodalommal szerettem volna foglalkozni, a bölcsészkaron végeztem, magyar irodalomból doktoráltam. A Szépirodalmi Könyvkiadó főszerkesztője voltam. A kiadó igazgatója, Illés Endre büszke volt arra, hogy igazi szellemi műhely volt a szerkesztőség. A szerkesztőségben mindenki valamilyen más munkát is végzett, író volt vagy költő, kritikus, fordító vagy irodalomtörténész. Sokat tanultam ott, olyan volt, mint egy újabb egyetem. Főszerkesztőként a klasszikus irodalom tartozott hozzám. Már korábban is a Magyar Remekírók sorozat több mint száz kötetének indulásától kezdve én voltam a gondozója. A Szépirodalmi Kiadó megszűnt, és úgy eltűnt évtizedes munkásságának minden dokumentumával és gazdag könyvtárával együtt, mintha sosem lett volna. Ez a magyar könyvkiadás történetének nagy vesztesége.

Alija?

A véletlenek egybeesése, hogy amikor alijára készültem, a Szépirodalmi már szétesett, gyakorlatilag már nem létezett. Nem ezért mentem el. Semmi jót nem vártam a rendszerváltástól. Korábban többször jártam Izraelben, a gyerekeimmel együtt is, közös döntés volt, hogy ott folytatjuk az életünket. Mivel tudtam, hogy hova megyek, barátok vártak, hazaérkeztem. Nem volt semmiféle trauma, semmiféle „nem tudom hol vagyokˮ, „nem tudom, hova tartozomˮ. Héberül sosem lehet megtanulni, de nagyon hamar olvasni kezdtem a magyarul már olvasott könyveket héberül, azt hiszem, ez volt a leghatékonyabb nyelvtanulás. És a színház és a mozi. Egyetlen dolog volt nagyon nehéz, de a legfontosabb: folytatni akartam, amivel addig foglalkoztam. Ehhez értettem. Ez sok keserves órát szerzett, de nem mondtam le róla.

Izraelben hogyan folytatta?

A Jeruzsálemi Héber Egyetemen, kutatóként. Mindig a magyar irodalom zsidó vonatkozásait szerettem volna áttekinteni. Korábban is a reformkor foglalkoztatott, ezért a magyar irodalom reformkori zsidó vonatkozásaival kezdtem a kutatást. Ekkor jelentkeztek először magyarul író zsidó írók a magyar irodalomban, írásaik pedig az akkor nagyon gazdag folyóirat-irodalomban lappanganak. Ezeknek a szerzőknek és azoknak a magyar íróknak az írásait gyűjtöttem össze, akiknek novelláiban, regényeiben megjelentek a zsidó figurák, és írtam róluk tanulmányt, az Osiris kiadónál 2002-ben megjelent Házalók, árendások, kocsmárosok, uzsorások – Zsidóábrázolás a reformkori prózában című kötetben. Ebből a kötetből egy válogatás jelent meg héberül az egyetem egyik kiadványsorozatában 2003-ban.

Az egyetemen töltött éveim alatt több magyar anyanyelvű diák is tanult Jeruzsálemben. Nekik a magyar irodalomnak erről az ismeretlen világáról tanítottam. Különböző szintű magyar nyelvórákat is tartottam. A fordítószemináriumon pedig magyarról héberre fordítottunk. A hallgatókkal végzett közös munka eredménye a magyarországi zsidó írók 1908 és 1926 között született, identitásról szóló írásainak héber nyelvű gyűjteménye. A kötet a Bar-Ilan Egyetemen jelent meg (2008). A hallgatókkal közös munka volt a szerkesztésemben 2011-ben Jeruzsálemben megjelent Héber magyar – Magyar héber szótár is.

Ugyanezekben az években a Diaszpóra Múzeumban szerkesztettem a magyarországi zsidóság történetéről, közösségi életérő, kulturális örökségéről szóló gazdagon illusztrált tanulmánykötetet In the Land of Hagar (2002). A könyv 2009-ben Hágár országa címen magyarul is megjelent a Kossuth Kiadó gondozásában.

Folytassuk a későbbi évekkel.

Folytattam a magyar irodalom zsidó vonatkozásainak kutatását.1848 nemcsak a magyar történelemben, hanem az egész magyar valóságban és így az irodalomban is törést jelentett. Minden másképp folytatódott. 1848–1850-től a századfordulóig úgy megsokasodtak a sajtókiadványok, hogy az irodalmi hasábokon megjelent írások zsidó vonatkozásainak felderítéséhez egy kutatócsoportot kellene felállítani. Egyedül egy kutató csak részleteket tekinthet át, ezért én ezt a korszakot átugrottam és elkezdtem foglalkozni az emancipációt követő korszakkal, a századvéggel, majd az első világháború éveiben és után megjelent művekkel egészen a vészkorszakig. Ennek az eredménye a Hagyománymentés és útkeresés – Zsidó vonatkozású magyar regények című Gondolat Kiadónál 2018-ban megjelent könyvem.

Mit takar ez a cím: Hagyománymentés és útkeresés?

A művek olvasása, illetve újraolvasása közben két fő vonulatot láttam a korabeli, zsidó témával foglalkozó vagy zsidó szereplőket ábrázoló művekben. Az egyik, hogyan próbálják a zsidó írók átmenteni az irodalomba az eltűnt-elsüllyedt közösségek mindennapi életét, a szokásokat, a hagyományt. A másik vonulat pedig az, hogyan találkoznak a cselekményben a zsidó és nem zsidó írók műveiben a zsidó és keresztény irodalmi figurák. Hogyan találkozik a magyar és a zsidó szellemiség, keresik a közös utat, és hogyan válnak szét.

Ki a zsidó író? Mitől zsidó egy magyarul írt irodalmi mű? Van magyar-zsidó irodalom? Radnótit idézem: „… magyar költő vagyok… nem hiszek a ’zsidó íróban’, de a ’zsidó irodalomban’ sem.”

Én nem foglalkozom azzal, hogy ki a zsidó író és ki a magyar író és miért zsidó valaki és miért magyar. Mindenkinek a saját döntése, hogy hogyan határozza meg az identitását. Gyakran találkozom azzal, hogy a kritikusok, irodalomtörténészek az identitás gondjait igyekeznek megoldani az irodalmi művek vizsgálata során, és közben elfeledkeznek arról, hogy a szövegre figyeljenek.

Az első magyarul megszólaló zsidó írónemzedék, tehát a reformkor óta zsidó és nem zsidó írók észrevették, hogy a zsidó közösség jelen van a magyar valóságban. Tehát a magyar irodalomnak van egy zsidó vonulata. Az olvasást élvező, irodalomszerető közönség ismeri Babits regényeit, Hatvany, Szabó Dezső vagy Erdős Renée műveit, de nem biztos, hogy mindenki felfigyelt ezeknek az egymástól annyira különböző íróknak a regényeiben ábrázolt zsidó szereplőkre, zsidó vonatkozásokra. Babits a Halálfiaiban pontosan leírta, hogyan készülnek az ifjú tehetségek egy új irodalmi folyóirat alapítására. De az olvasók nem biztos, hogy emlékeznek arra, itt esik szó arról, hogyan találkoznak útközben a zsidó és nem zsidó szereplők, mi tartja együtt és mi választja szét őket. Ezzel szemben véletlenül ráakadtam egy Szabó Dezsőről szóló igen figyelemreméltó tanulmányra, amelyben a szerző felhívja a figyelmet arra, hogyan értelmezem a könyvemben Az elsodort falu zsidó vonatkozásait. Ez volt az első jel, hogy valaki észrevette a könyvem. Erdős Renée újraéledt népszerűsége például teljesen megfeledkezik a szinte elviselhetetlenül hosszúra nyújtott önéletrajzi művéről és annak minden zsidó vonatkozásáról, és bezárja őt a nőírók jó szorosra zárt kategóriájába. Amikor Hatvany Urak és emberek című regénye megjelent, minden oldalról támadták, de a legérdekesebb az volt, hogy szigorú keresztény bírálók figyelmeztették a zsidó írókat arra, hogy a saját közösségükről írjanak, azt ismerik belülről, a magyar figuráik úgysem lehetnek élethűek, mert nem belülről érzik át őket.

Azt szeretném, ha a Hagyománymentés és útkeresés című könyvem segítene abban, hogy az irodalomszerető közönség olvasás közben ráérzzen a szövegekben rejlő sokféleségre. Például az ebben a könyvemben elemzett művekben számos nyelvészethez, zenéhez és folklórhoz kapcsolódó adalékot is találhatunk.

A Hagyománymentés és útkeresés című kötetében alig ismert írókra hívja fel a figyelmünket: Kaczér Illésre, Fényes Samura Ujvári Péterre, Patai Józsefre.

Először is jó volna, ha ezek az írók bekerülnének a magyar irodalomtörténetbe. Kaczér Illés Zsidó legendája egy háromrészes, négy kötetben megjelent történelmi családregény. Bár a regényfolyam kötetei a világ különböző pontjain, más-más nyelven jelentek meg, Magyarországon csak az első két részt adták ki közös kötetben: Ne félj, szolgám, Jákob (Göncöl Kiadó, 2002). Fényes Samut Scheiber Sándor professzornak köszönöm, nála olvastam először a kétkötetes, az együgyű majd a nagyon tehetséges zsidó Jidli történetéről.  Scheiber Sándor többek között a magyar irodalomnak is kiváló ismerője volt, számtalan apró cikkben vagy nagyobb tanulmányban gyűjtötte össze a zsidó folklór irodalmi művekben felfedezett részleteit. Fényes Samu regényének első kötete a zsidó folklór kincsestára. Csaknem minden zsidókról szóló cikkben, tanulmányban megemlítik a jegyzetekben Ujvári Péter nevét, mert ő volt a (Magyar) Zsidó Lexikon szerkesztője. Kevesen tudják, hogy a század elejétől az Egyenlőség című lap, később a saját szerkesztésében megjelent lapok tele vannak novelláival, karcolataival, folytatásban közölt regényeivel, hogy a század elejétől a húszas évekig kötetekben is megjelentek a regényei. Patai József neve is ott van a zsidókról szóló írások jegyzeteiben, mint a Múlt és Jövő című folyóirat alapítószerkesztője. De kevesen ismerik a folyóiratában megjelent írásait, szentföldi útjairól szóló beszámolóit, haszid meséit vagy a gyerekkorát olyan szeretettel és meghatottsággal felidéző A Középső kapu című könyvét. Családjának és a falu zsidó közösségének tagjait, a gyerekkor élő, valóságos alakjait látjuk majd viszont írótársai irodalmi figuráiban. Tehát ugyanazok vagy hasonló típusok népesítik be azt a valóságot irodalomba emelő világot, amellyel ezeknek az elfeledett íróknak a műveiben találkozunk. Nehéz kijelölni a határvonalat valóság és irodalom között. Például Kaczér Illés regényfolyamának főhősét minden bizonnyal apjáról mintázta. Az apjáról szóló cikkei szinte egy az egyben ismétlődnek a regénycselekményben. Kaczér apja kocsmáros volt, ahogy a regény főhőse is, és mindketten csodálatos hangon énekeltek. A leírás olyan életszerű, hogy szinte hallani a dallamot.

A zsidó kocsmáros alakja előlépett irodalmi hőssé? Miért?

Azért, mert a zsidók nem tartózkodhattak hosszan a városokban, tiltó rendelkezések sokasága korlátozta az életüket, például nagyon sokáig Pesten sem maradhattak éjszakára, csak átjöhettek Budáról a piacra. Ezért a városok környékén a falvakban laktak a zsidók. A piac napján vihették be a városba eladó portékáikat. A falvakban volt egy kocsma, a zsidó kocsmája. Ugyanabban a házban általában szatócsbolt is volt, és ez az épület volt a kocsmáros és családjának otthona is. Egészen a vészkorszakig. Voltak olyan falvak, ahol az egyetlen zsidó család a kocsmáros és családja volt. Az én családomban is volt egy kocsmáros Baranyában egy pici faluban. A házuk a keresztény templom mellett volt, mert úgy látszik, a pap védettségét élvezték. Érdekes, például Sopronban a keresztény templom mellett volt a zsidó utca.

A magyar zsidóság alapvető szerepet töltött be az ország modernizációjában, a polgári társadalom kialakításában. Mennyire tükrözi mindezt a zsidó vonatkozású magyar irodalom?

Hatvany Urak és emberek című regényéből egyértelműen kiderül, hogy a társadalmi befogadás megszületett, mert a magyar társadalomnak nagyon nagy szüksége volt az itt élő zsidóság előző században felhalmozott anyagi és szellemi tőkéjére. Az emancipációval ez a felszabaduló erő Magyarország modernizációjának, a polgári társadalom felépítésének meghatározó tényezőjévé vált. Ugyanakkor viszont a zsidók társasági befogadása nem történt meg. A férfiak még találkozgathattak egymással, de a családjaikat már nem hozták össze. Amikor egy társaságban felbukkant egy zsidó, nyíltan vagy burkoltan, de bizonyos, hogy elhangzott bántó hangsúllyal a zsidó szó. Például Hatvany regényében. És a főhős így válaszol: „Mit jelent az, hogy recipiáltak? Ez annyit jelent, hogy bevettek. A törvényük bevesz, de a társaságuk kilök. Pedig vagyok olyan ember, mint ők. Olyan úr is vagyok.” Van tehát egy társadalmi befogadás, de nincs társasági befogadás. Az irodalom ezt egészen pontosan megérezte és megfogalmazta.

A Wallenberg Egyesület felkérésére írta meg Szenes Hanna és családja magyarországi életéről szóló könyvét. Én most Szenes Hanna egyetlen színművéről, A hegedű című darabról kérdezem.

A darab úgy kezdődik, hogy egy polgári intellektuális zsidó család hegedűn játszó lánya összepakol és az akkori Palesztinába, Erec-Izraelbe alijázik, új életet kezd, egy kibucban él és dolgozik. A körülmények miatt nem tud eleget gyakorolni, és a helyi koncertközönség nem igazán zeneértő. Rádöbben, hogy nem tudja összeegyeztetni cionista elkötelezettségét és művészi pályáról álmodozó vágyait. Lemond a művészi pályáról, félreteszi a hegedűt a következő nemzedék számára. Nem nehéz fölfedezni a színmű íróját a darab főszereplőjének sorsában. A budapesti Szenes Anikó, aki apja nyomdokaiban írói pályára készült, a mezőgazdasági iskolában és később a kibucban szembesült azzal, hogy Szenes Hanna számára sincs a választott haluc (úttörő) pályán lehetőség a tehetségének megfelelő művészi-intellektuális vágyai megvalósítására.

A Szenes családról szóló könyvében bővebben foglalkozik az apával, Szenes Bélával.  Ma róla is keveset tudunk.

A magyar színháztörténet és irodalomtörténet is tartozik Szenes Béla életművének feldolgozásával. Hosszú éveken keresztül foglalkoztam a család hagyatékával, számtalan fontos forrás maradt a családi gyűjteményben: levelek, naplók, dokumentumok, fényképek, kéziratok, visszaemlékezések, interjúk. Ezek között találtam Szenes Béla több mint száz, Katóhoz (Anikó-Hanna anyjához) ismeretségük kezdetétől írt levelét. A levelekből pontosan felrajzolható Szenes Béla fantasztikusan gyorsan felfutó sikeres írópályája. De az is kiolvasható a levelekből, hogy két egészen más világból érkező fiatal véletlen találkozásából eredt a kapcsolat. Kató egy intellektuális, művelt családban, Jánosházán nevelkedett, bécsi zenei tanulmányait félbe kellett hagynia, de élete végéig nem mondott le a zongoráról, a muzsikáról. Béla egy pesti bohém, orfeumok, kabarék számára jeleneteket, verseket faragó kezdő író, szokásaikban, viselkedésükben két külön világból valók. Egy ilyen bizonytalan egzisztenciával rendelkező fiatalember kérőként szóba sem jöhetett Kató családjában. De Szenes Béla nem mondott le a terveiről, és mire kérőként jelentkezett, már megteremtette a családalapításhoz elegendő biztonságot: regényei jelentek meg, humoros, szórakoztató folyóiratok szerkesztője lett, Molnár Ferenc megkülönböztetett elismeréssel fordult a fiatal író felé. Az orfeumnak hátat fordított, a könnyed szórakoztatás helyett színházak versengtek a darabjaiért, tartalmas humorral teli vígjátékaiért. Nemcsak házasságra alkalmas kérő lett, hanem írói, színházi sikereivel még halála után is eltartotta a családját. A Pesti Hírlap állandó munkatársa, a Vígszínház házi szerzője lett az egykori bohém írójelölt.

Ha már színház, 2018-ban jelent meg a könyve: A szórakoztatás művészete – Pásztor Béla (1895– 1966) és kora címmel. Mit kell tudnunk Pásztor Béláról?

Ahogy mondani szokták, a könyvek megtalálják olvasójukat, a témák is megtalálják a kutatókat. Egyszer meghallgattam egy izraeli filmtörténész előadását arról, hogyan vettek részt az izraeli film kezdeti lépéseiben a magyar anyanyelvű művészek. Természetesen Avigdor Hameiriről is szó esett, aki az első héberül beszélő film forgatókönyvét írta. Ennek a filmnek különben több magyar anyanyelvű munkatársa volt. Ebben az előadásban hallottam Pásztor Béla nevét, akiről alig valamit tudott az előadó. Utánanéztem, mit lehet tudni Pásztor Béláról, és végül hosszas kutatás után Amerikában élő fiát is megtaláltam. Rafi Pastor Izraelben született, jól beszél magyarul, de nem olvas magyarul, ezért boldogan összepakolta a garázsban félretett, apjára vonatkozó fényképeket, írásokat, albumokat, műsorokat, és egy nagy dobozban elküldte nekem. Ebből a hagyatékból és sok más forrásból írtam meg a könyvet.

Pásztor Béla a két háború között az akkor legfontosabb filmvállalat az UFA magyarországi képviselője, pesti filmszínházainak igazgatója volt. Az első UFA filmszínház Pesten, a Nyugatival szemben, az egykor Szikra névre hallgató mozi volt. Pásztor az akkori magyarországi és európai filmvilág ismert figurája. Legutolsó bérbe vett filmszínháza a Rádius azonos a mai Thália színház épületével.

1949-ben feleségével együtt alijázott, kisebb rendezvények szervezése, rendezése után megalakította az izraeli magyar színházat. Színház és közönség szerencsés pillanatban találkozott. A magyar anyanyelvű épphogy Izraelbe érkezett közönség még nem tudta élvezni a héber nyelvű előadásokat, de a színházélményről nem akart lemondani. Nyelvtudás hiányában a magyarul játszó színészek még nem léphettek fel a héber színházakban. Pásztor Béla Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjával nyitotta meg a magyar színházat, óriási sikerrel. Pásztor rendezte a színdarabokat és színészként is fellépett a magyar társulat előadásain. Később újabb Molnár-darabok kerültek sorra, majd a legemlékezetesebb siker, Bársony Rózsi izraeli szereplése következett – magyarul és héberül, bár az operettsztár a szerepén kívül egyáltalán nem tudott héberül. Pásztor vidám kabaréműsorokat is rendezett és konferált ezeken az esteken. Megvádolták a színházat, hogy miért nem hozza színre izraeli szerzők darabjait, de ha átnézzük a magyar színház és a héber nyelvű Habima (az izraeli Nemzeti Színház) műsorát, láthatjuk, hogy szinte ugyanazok a darabok kerültek ekkor színre a Habimában héberül, Pásztor színházában pedig magyarul. Tehát mindkét színház nagyjából a közönség igényeihez igazodott. A Pásztor-társulat legutolsó búcsúelőadása a minden korábbi sikert túlszárnyaló Anna Frank naplója volt. 1953 augusztusa és 1957 októbere között Pásztor magyar nyelvű színtársulata tizenhárom produkcióval lépett az izraeli közönség elé.

Sajnos számos rendezetlen, félreérthető, pontatlan információ kering az internet honlapjain a magyar nyelvű izraeli színházakról. Pásztor színháza után is voltak kísérletek újabb magyar színházalapításra, de csak egy-egy darab bemutatásáig jutottak el a Pásztor-színtársulat szétszóródása után.

Még egy szót erről a könyvemről. Ez egy háromnyelvű (magyar, héber, angol), különös gonddal megtervezett kötet, a tanulmányt kísérő dokumentumokat és nagyon sok ismeretlen fényképet összegyűjtő album is.

Beszélhetünk az Új Keletről is?

Mondhatnám azt is, hogy az 1918. decemberében Kolozsvárott alapított Új Kelet című magyar nyelvű lap Marton Ernővel és Schön Dezsővel együtt alijázott. Ahogy Pásztor színházára oly nagy volt az igény az államalapítást követő években, ugyanolyan fontos volt a héber sajtót még nem olvasó magyar anyanyelvű közösségnek, hogy legyen egy saját, magyar nyelven hozzájuk szóló lapjuk, hogy elsősorban az izraeli eseményekről tájékozódjanak. Mindennapi életüknek legfontosabb segítője volt az apróhirdetés rovat. Onnan megtudhatták, hogy a szakmájukban hol kínálnak munkát, hol szerveznek állást biztosító átképzést, hol vehetik meg, amire szükségük van, hol lehet héberül tanulni, mikor és hol van magyar anyanyelvű rendezvény, könyvbemutató, szórakoztató műsor, napi politikával foglalkozó előadás. Azt is meghirdették, hol és mikor jelentkezhet, aki egy rendezvényen szeretne fellépni vagy muzsikálni. Az újság Élő Új Kelet névvel különböző városokban rendezvényeket is tartott, ahol a közönség kérdezhette az újságírókat. Mindezzel az Új Kelet segítette a magyar anyanyelvű izraelieket az életük újraindításában. A korabeli Új Kelet lapjait tallózva fantasztikus képet kaphatunk az akkori mindennapokról.

Magyarul és héberül is megjelent 2021-ben a szerkesztésében A Kárpát-medencétől a Földközi-tengerig című kötet. A könyv lenyűgöző bemutatása az Izrael Állam életében jelentős feladatokat vállaló magyar anyanyelvűeknek.

Többen kérdezték már, hogyan készült ez a vaskos kötet. Kutatómunkám során számtalan alkalommal találkoztam olyan magyar nyelvterületről alijázott személyekkel, akiknek történetével még soha senki nem foglalkozott. Végiggondoltam, hogy kik azok, akikről mindenképpen beszélni kellene. Aztán ahogy ez lenni szokott, a lista állandóan növekedett. Meg kellett találni a magyar anyanyelvűeket és azokat a kutatókat, családtagokat is, akik róluk írni tudtak. Vannak a kötet szerzői között nem magyar hátterű kutatók is.

Ez a könyv nem lexikon és nem enciklopédia, hanem tanulmányok, cikkek, levelek, emlékfelidézések, interjúk, sajtóban megjelent írások gyűjteménye. Vannak összefoglaló cikkek, például az orvosokról, zenészekről, mérnökökről, tudósokról, vannak portrék vagy egy fontos eseményfolyam elbeszélése, vannak családok vagy városok egykori életét felidéző emlékek. Egy sokműfajú kötet kronologikus rendben és tematikus felosztásban rengeteg illusztrációval. Az olvasó a 19. század végétől a hatvanas-hetvenes évekig követheti a kiemelkedő magyar anyanyelvű izraeliek munkásságát. A könyv mindkét nyelven a mérnökalija (a Magyarországról induló első szervezett alija 1920/21-ben) századik évfordulójára jelent meg.

Végül a legutóbb megjelent könyvéről, a Megforgatott világ – Gyerekkor 1949 előtt és után című kötetről kérdezném. Hogyan készült a könyv?

Úgy kezdődött, hogy ötven év után egy volt gimnáziumi iskolatársammal beszélgettem Skype-on, nem tudom, hogyan került szóba, hogy ’44-ben a Rumbach utcában volt csecsemő, miközben az apja Borban volt munkaszolgálatos. Majd hirtelen azt mondta, eddig nem merte megkérdezni, hogy mi történt velem, miután apámat kivégezték. A beszélgetést valahogy így fejezte be: nem szabad, hogy ezek a történetek nyomtalanul eltűnjenek. Nem volt könnyű döntés, amikor elhatároztam, hogy megkeresem azokat, akiknek hozzám hasonló gyerekkoruk lehetett. Fél évig tartott, amíg azokkal, akik vállalkoztak arra, hogy egymásnak mondjuk el a történeteinket, megbeszéltünk egy kétnapos találkozót. Tavaly márciusban találkoztunk és két napon keresztül beszélgettünk. Legtöbben akkor találkoztunk először. Köszönet a Gondolat Kiadónak és Berényi Gábornak, hogy egy évvel később, idén márciusban a beszélgetésekből összeállított könyv megjelent. Persze ez nem volt ilyen egyszerű, akadálymentes út, de a könyv elkészült. Valószínűleg egyikünk sem állt volna neki egyedül, hogy mindazt elmondja, ami ebben a könyvben olvasható. Ha van ennek a könyvnek értéke, azon kívül, hogy így még soha nem volt szó az 1949 és 1956 közti perekről és ítéletekről, azon kívül, hogy akik eddig hallgattak, most megszólaltak, még soha el nem mondott emlékeket idéztek fel egymásnak, és hozzájárultak a történetek közléséhez, akkor az a könyv értéke, hogy több mint húsz család sorsát örökítettük meg, hogy ez a könyv arról is szól, hogy még sokszor húsz család gyerekei is könyvet írhatnának ezekről az évekről. Hogy ugyanaz történt velünk, és mégis mindenkivel másképp, de minden szó, helyzet, emlék ugyanarról szólt, minden mindenkinek ismerős volt. Az elhallgatások, a szétrombolt családok, a gyerekkori traumatikus emlékek, az óvodás- és iskoláskori történetek, a most már örökre megválaszolatlanul maradt kérdések. Felejthetetlen, rendkívül nehéz, érzelmileg és intellektuálisan is megrendítő két nap volt.

Ez a könyv ki van találva. Tartalma, szerkezete szokatlan, rendbontó, borítója és a belívek tervezése (Fábián István és Kállay Judit munkája – véletlenül szépirodalmis ismeretség) gyönyörű. A könyvbemutatóra a hatvanszemélyes helyiségbe nyolcvanan gyömöszölték be magukat, minden ott található könyvet megvettek, azóta a kiadó webshopjában is elfogyott már a könyv, a könyvesboltokban még akad példány. Megjelent, és vagy senki nem vette kézbe, vagy nem meri megmondani, mit gondol róla. A néma csend a visszhang.

Hozzá kell tennem még valamit a könyv történetéhez. Véletlenül alakult úgy, hogy akik vállalták, hogy könyv legyen a találkozón elhangzott történetekből, azok csaknem mind zsidó háttérből jöttek. Ez nem zsidó könyv, és számtalanszor visszatértünk rá beszélgetés közben, hogy miért nem, és mégis miért igen. Amikor a könyvről szóló előzetest szerettem volna néhány online folyóiratban elhelyezni, a Szombat volt az egyetlen, ahol vállalkoztak a közlésre, és most is a Szombat az egyedüli orgánum, ahol kíváncsiak arra, hogyan született meg és miről szól ez a könyv.

A magyar irodalomból mit fordított héberre?

Nem vagyok fordító, nem tudom honnan, kitől ered, de már több helyen találkoztam ezzel. Igaz, hogy fordítókkal és kiadókkal kialakított kapcsolatomnak is köszönhető többek között Szép Ernő, Déry Tibor, Gelléri Andor Endre, Nádas Péter, Spiró György műveinek héber kiadása. Foglalkoztam több fordítás szerkesztésével, és az is igaz, hogy amikor nem volt más megoldás arra, hogy befejezzük a Kárpát-medencétől a Földközi-tengerig című kötet magyar változatát, nekiálltam lefordítani cikkeket, amelyek fordítására nem találtam vállalkozót. De ettől még nem vagyok fordító.

A fordítás kérdéséről külön beszélgetéssorozatot indíthatnánk, van mit mondani róla. Röviden: az alijázó írástudók a húszas évektől először (tisztelet a kivételnek) azt fordították héberre a magyar irodalomból, ami a szívükhöz közel állt. Később kezdtek csak zsidó írók fordításával foglalkozni. Semmiféle átgondolt terv nem volt arra, mit érdemes héberre lefordítani. Megérti-e egy izraeli diák Petőfit? Aranyt? Babitsot? Karinthyt? Szerintem költészetet csak anyanyelven lehet igazán élvezni és átérezni. Amikor kiválasztjuk a művet, prózafordításnál is döntő kérdés, hogy a másik nyelven érdekes, érthető, élvezhető és főleg sikeres lesz-e a mű.

Végül beszéljünk az anyanyelvről. Egy magyar irodalmár hogyan érzi magát több mint harminc éve Izraelben?

Amikor nyelvet tanítok, mindig elmondom, hogy a nyelv nemcsak a szavak ismerete, hanem gondolkodásmód, műveltség, hagyomány és kollektív emlékezet, és még számos más dolog. Egy új nyelvvel egy új szemléletmódba, szokásrendszerbe, szellemi közösségbe lép be az ember. De ez miért akadályozna meg abban, hogy folytassam a foglalkozásomat? Mindig irodalommal foglalkoztam, és erről nem mondtam le akkor sem, amikor Izraelbe érkeztem. A foglalkozásom véletlenül összefűz az anyanyelvemmel. De az anyanyelv nem identitás. Kérték egyszer, hogy válaszoljak egy felmérésre: hogyan határozza meg az identitását? Nos, magyar anyanyelvű izraeli zsidó vagyok. Ha héberül mondanám, a magyar mondat végén kellett volna kezdenem.