„Nem akarom. Kész, vége. Befejeztem” – Leonard Cohen 1972-ben Jeruzsálemben

Írta: David Remnick / The New Yorker - Rovat: Kultúra-Művészetek

A New Yorker főszerkesztője, David Remnick utolsó lemeze megjelenésekor  járt Leonard Cohennél, írt róla riportot, majd hatalmas esszében búcsúztatta az elhunyt költőt, dalszerzőt, énekest. A visszatekintésből kiemelünk egy pillanatot, Cohen 1972-es jeruzsálemi koncertjét.

lcohen

“1972-ben Cohen, hosszú előadókörút utolsó állomásaként, zenészek és énekesek kíséretében Jeruzsálembe érkezett. Az ottani koncert – éppen a helyszín miatt – komoly kihívás volt számára. (A következő évben, a jom kippuri háború idején, Cohen felbukkant Izraelben, hogy egy besorozott fiatal helyére álljon. „A zsidó nép életben maradását saját ügyemnek tekintem” – nyilatkozta akkor egy interjúban. A frontra ment, és napjában többszöri fellépést vállalt a katonák előtt.) A színpadon a Bird on the Wire című dalba fogott. Hirtelen megszakította, amint a közönség a kezdő akkordokat és a szöveget lelkesedéssel fogadta és tapsban tört ki.

„Tulajdonképpen jól esik, hogy felismeritek ezeket a dalokat” – mondta. „De a színpadon leginkább félek, és úgy érzem, hogy valami nincs rendben, amikor tapsolni kezdtek. Talán, ha felismeritek a dalt, elég volna, ha integetnétek.”

Újra keresni kezdte a szavakat, és arról, ami elsőre az előadó kedveskedésének hatott, kiderült, hogy valódi aggodalom. „Talán elnézők lesztek velem szemben” – folytatta, „de ezek a dalok számomra a meditációt jelentik, és néha nem vagyok a helyzet magaslatán. Ilyenkor úgy érzem, hogy elárultalak benneteket. Most újra belefogok. Ha a dolog nem működik, a közepén abbahagyom. Miért is kellene elrontani egy dalt csupán a látszat kedvéért?”

Cohen a One of Us Cannot Be Wrong című dalt kezdte el. „I lit a thin green candle…”

leonard_cohen

Megint leállt, nevetgélt, nyugtalannak látszott. Újabb tétovázás, újabb elterelő poénkodás.

„Tudjátok, nekem is vannak itt jogaim” – mondta, még mindig mosolyogva. „Leülhetek, és beszélgethetünk, ha úgy tetszik.”

Ekkor már látszott, hogy valami gond van. „Nézzétek, ha nem javul a dolog, befejezzük a koncertet, és visszakapjátok a jegy árát” – mondta Cohen. „Tényleg úgy érzem, hogy a mai estén félrevezetünk titeket. Van olyan este, hogy szárnyalunk, van, hogy nem sikerül. És semmi szükség arra, hogy hazudozzunk. És ma este nem szárnyalunk, a kabbalában pedig az áll, hogy…” A jeruzsálemi közönség nevetni kezdett, amikor a misztikus zsidó szöveg címét meghallotta. „A kabbalában az áll, hogy ha nem vagy képes szárnyalni, maradj a földön! Azt mondja a kabbala, hogy ha Ádám és Éva nem találkoznak, Isten nem ül a trónon. És ma este férfi és női énem sehogyan sem talál egymásra – Isten nem ül a trónon. És az egészben az a legszörnyűbb, hogy ez éppen Jeruzsálemben történik. Szóval, figyeljetek, most kimegyünk a színpadról és megpróbálunk alaposan meditálni az öltözőben, hogy újra formába lendüljünk.”

Említettem ezt az incidenst Cohennek – az erről szóló dokumentumfilm az interneten látható –, és jól emlékezett az esetre.

„A turné végén jártunk” – mondta. „Úgy éreztem, hogy nagyon rosszul megy a dolog. Visszamentem az öltözőbe, és a gitárom tokjában találtam valamennyi LSD-t.” Bevette. Közben a teremben a közönség énekelni kezdett, hogy visszahívja Cohent. Az ismert dal szólt, „Hevenu salom alechem”: „Békét hoztunk nektek.”

„Milyen kedves is tud lenni a közönség… Ők énekeltek nekem” – emlékszik vissza Cohen. „Kiálltunk hát a bandával, és elkezdtem a ‘So Long, Marianne’-t. És egyszerre megláttam magam előtt Marianne-t és sírva fakadtam. Megfordultam, és látom, hogy a zenészek is sírnak. Az LSD hatni kezdett. És megtörtént az, ami így utólag visszatekintve egészen komikusnak tűnik: a tömeg egyetlen zsidó figurává változott! És ez a zsidó azt mondta nekem: ’Öcskös, mi újat tudsz te nekem mondani? Olyan sok mindent láttam már, ehhez már nem tudsz hozzátenni semmit!’ És ez volt hagyományunk szkeptikus oldala, egy hatalmas lény. Nem az én megítélésemmel kezdődött a dolog. Saját érvénytelenségemet és érdektelenségemet éreztem, ami annál is hitelesebb volt, mivel ezek az érzések mindig is ott keringtek pszichém körült: hová kell kiállnod és hol kell megszólalnod? Minek és kinek? És mennyire alapos a tapasztalatod? Mennyire fontos az, amit mondani akarsz?… Úgy éreztem, hogy arra hív fel: mélyüljek el jobban. Ássak lejjebb, vegyem komolyabban azt, amit csinálok.”

Amikor visszaért az öltözőbe, Cohen keservesen zokogott. „Nem vagyok képes, értsétek meg. Nem akarom. Kész, vége. Befejeztem.”

Utoljára még kiment a közönség elé.

„Figyeljetek, hátul a zenekarom sír, és én velük együtt. Teljesen kivagyunk, nem tudjuk folytatni. De szeretnék köszönetet mondani nektek és jó éjszakát kívánni.”

A következő évben egy sajtótájékoztatón azt nyilatkozta félig komolyan, hogy a „rock élet” kimeríti. „Képtelen vagyok ezt az életstílust folytatni, még ha oly sok jó emlékem is van róla” – mondta a Melody Maker riporterének. „Úgy döntöttem, hogy befejezem és lelépek.”

Bassa László fordítása

*

Leonard Cohent a Szombat decemberi számában búcsúztatjuk. (A szerk.)

Címkék:Leonard Cohen

[popup][/popup]