Midrás a színpadon

A Theater Company Jerusalem (קבוצת התיאטרון הירושלמי) megalakulása (1982) nem egy történet kezdete, inkább egy történet lehetséges vége. Ez a történet a korosodó Midrás-irodalom és a hamiskás mosolyú Színház egymásra találásáról szól.

Eleinte a két a fél óvatos távolságtartással pillantgatott egymásra. A Midrás nem tartotta kellően komolynak a Színházat ahhoz, hogy bármilyen kapcsolatot kezdeményezzen vele, a Színház pedig hiába érdeklődött a Midrás iránt, a környezete lebeszélte róla. „Nem való hozzád”, „nem a te műfajod”, „nem illetek össze”, mondhatták neki. A Színház ebbe beletörődött és nagyon sokáig nem is akart ezen változtatni. Teltek-múltak az évek, háborúk és békék jöttek-mentek, majd felvirradt az 1947. esztendő.

A háború alatt a színházi társulatok gyakran tartottak jótékonysági előadásokat. Miután az egyik társulat glyndebourne-ban előadta a Koldusoperát (meglehetősen szerény körülmények között), Rudolf Bing, a Glyndebourne-i Operafesztivál vezérigazgatója, Lady Rosebery művészeti mecénás, Sir Tyrone Guthrie színházi rendező és Audrey Mildmay (John Christie felesége) elhatározták, hogy életre hívnak egy nemzetközi művészeti fesztivált, amit minden évben meg fognak tartania Edinburghben. Így jött létre az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivál (Edinburgh International Festival), amit 1947-ben rendezték meg először. A Fesztivál eredeti küldetése az volt, hogy teret biztosítson az emberi szellem kibontakozásához és ezáltal gazdagítsa Európa kulturális életét. Első igazgatója az ötletgazdák közül került ki, Rudolf Bing operaigazgató személyében. Bing zsidó családból származott, Ausztriában született, de munkássága korai szakaszában Németországban élt. A nácik uralomra jutása után, 1934-ben Angliába menekült.

A Fesztiválon több, nem várt esemény is történt, ezek egyike volt az, amikor nyolc olyan színházi társulat bukkant fel, akiket nem hívtak meg. A nem várt társulatok a Fesztivál szélén mutatták be előadásaikat, innét származik a nevük is: „fringe” (angol, ’peremvidék’). A „fringe theatre” lényegében a független, alternatív színházak gyűjtőnevévé vált. Ezek a színházak jellemzően kis költségvetésből, kevés színésszel dolgoznak. Előadásaikat a kísérletezés, a politikai tartalmak és a különleges helyszínek jellemzik. Ezek az alternatív társulatok hamar felbukkantak Izraelben is, és nem várt népszerűségre tettek szert. A legismertebb izraeli fringe intézmény az Acco Festival of Alternative Israeli Theatre (Akkói Alternatív Izraeli Színházi Fesztivál), amelyet 1980-ban alapítottak Akkóban. Ez Izrael legfontosabb alternatív színházi fesztiválja, és gyakran foglalkozik izraeli–arab együttéléssel, társadalmi konfliktusokkal, vallási kérdésekkel és identitással.

A Színház, látva a fringe társulatok sikerét, bátorságot öntött szívébe és megszólította a Midrást. Nem óvatosan, nem félve. Hanyagul odasétálva és széles vigyor kíséretében randizni hívta. A randi helyszíne Jeruzsálem volt.

1982-ben Gabriella Lev három alkotótársával (Aliza Alion Israeli, Ruth Wieder Magen és Joyce Miller) létrehozta Jeruzsálemben a Theater Company Jerusalemet (קבוצת התיאטרון הירושלמי). Az új színház, amikor a koncepcióról és az előadni kívánt darabokról folytatott eszmecserét, úgy döntött, hogy szó szerint veszi azt, hogy „klasszikus darabok”, ezért kizárólag a zsidó vallás szövegeinek színházi adaptációját vitték színpadra. Céljuk nem egyszerűen előadások létrehozása volt, hanem az, hogy a klasszikus zsidó források – Biblia, Midrás, Talmud, Zohár – kortárs színházi nyelven szólaljanak meg.

A döntés első pillantásra szokatlannak tűnhetett. A zsidó hagyomány évszázadokon keresztül elsősorban a tanház, a jesiva és a zsinagóga falai közé szorult. A Midrás nem színpadi előadásra, hanem tanulásra született. Nem a nézőkhöz, hanem a tanulókhoz szólt. A Theater Company Jerusalem azonban felismerte, hogy a zsidó hagyomány legnagyobb történetei valójában mindig is drámai történetek voltak. A TaNaKh lapjain testvérek árulják el egymást, királyok buknak el, próféták vitatkoznak az Örökkévalóval, házastársak csalják meg egymást, a Midrás pedig újabb és újabb szereplőkkel, párbeszédekkel, fordulatokkal és érzelmekkel gazdagítja ezeket az elbeszéléseket.

A társulat ezért nem egyszerűen adaptálta a hagyományos szövegeket, hanem új életet lehelt beléjük. A színpadon a Midrás többé nem könyvlapokon fekvő kommentár volt, hanem a színészek hangján megszólaló emberi hang. A nézők már nem csak olvasták a történetet, hanem látták is azt és a részesei is lettek.

A Theater Company Jerusalem előadásainak egyik legfontosabb sajátossága, hogy a szent szövegek eredeti nyelveit is megőrzi. A modern héber mellett gyakran felhangzanak bibliai héber és arámi részletek is. Az arámi különösen fontos szerepet kap azokban az előadásokban, amelyek talmudi vagy kabbalisztikus forrásokra épülnek. Ilyenkor a nyelv nem csupán kommunikációs eszköz, hanem a hagyomány hangjának hordozója. A néző nemcsak egy történetet hall, hanem ugyanazokat a szavakat, amelyek évszázadokon át a tanházakban és a jesivákban hangzottak el.

Talán ez a társulat egyik legnagyobb újítása. Nem modernizálja a hagyományt, hanem párbeszédet teremt múlt és jelen között. A cél nem az, hogy a TaNaKh vagy a Midrás kortárssá váljon, hanem hogy a kortárs ember újra képes legyen meghallani a hagyomány hangját.

A Színház odahajol a meglepődött Midráshoz és egy szót suttog a fülébe.

A színészgárda egy új szót is alkotott, ami kifejezi a koncepció lényegét: midrás-bama. A héber midrás kifejezés a bibliai exegézis homiletikai módszere. A kifejezés a Bibliáról szóló homiletikai tanítások teljes gyűjteményére is utalhat. A midrás a bibliai történetek értelmezésének egy módja, amely túlmutat a vallási, jogi vagy erkölcsi tanítások egyszerű leszűrésén. Kitölti a bibliai elbeszélésben maradt számos hiányosságot olyan eseményekkel és személyiségekkel kapcsolatban, amelyekre csak utalások vannak.

A héber bama szónak három jelentése van: színpad, kiemelt terület (itt olvassuk fel a Tórát) és magaslat (ahol oltár vagy valamilyen rituális tárgy, szobor áll). A társulat által alkotott „midrás bama” kifejezésben elmagyarázzák, hogy a „midrás bama” gyakorlata új megvilágításba helyezi az ősi szövegek jelentését azáltal, hogy azok a könyvekből átkerülnek a színpadra, mint művészeti térbe.

Midrás és Színház kapcsolata jól alakult, azonban nem volt felhőtlen. A Midrás ugyanis nem könnyű partner. Szeret hosszasan beszélni, gyakran válaszol egy kérdésre újabb kérdéssel, és néha olyan történeteket mesél, amelyeknek három különböző befejezése van. A Színház ezzel szemben türelmetlenebb természet. Két óra alatt szeretne mindent elmondani, lehetőleg úgy, hogy a néző a végén tapsoljon is.

A Theater Company Jerusalem mégis úgy döntött, hogy vállalja ezt a bonyolult kapcsolatot. Nem a könnyebb utat választotta. Miközben a világ színpadain Shakespeare, Csehov vagy Ibsen műveit játsszák, Jeruzsálemben egy társulat még manapság is azon dolgozik, hogyan lehetne színpadra vinni Bruriát, a Talmud egyik legkülönlegesebb nőalakját, vagy miként lehetne a Zohár misztikus világát nézők százai számára átélhetővé tenni.

A kísérlet meglepően jól sikerült. A társulat előadásai hamar megtalálták közönségüket Izraelben és külföldön egyaránt. Ennek oka talán az, hogy a Theater Company Jerusalem valójában nem vallási színház. Sokkal inkább kulturális fordító. Olyan műhely, amely a több száz vagy akár több ezeréves zsidó szövegeket lefordítja a színpad nyelvére.

Legsikeresebb rendezéseik közé tartozik a Maasze Bruria (1982), ami a Talmud legendás nőalakjáról szól, a Sára (1993-1995), ami az Ábrahám-történetet mutatja be a nő szemszögéből és az Al Mita uMitot – Babiloniai történetek, amiben kísérletet tesznek arra, hogy talmudi történeteket mutassanak be a színpadon.

A csoport a színjátszás mellett különféle tanfolyamokat és workshopokat is szervez, amelyek a görög és zsidó mítoszok és a midrások művészetének mélyreható vizsgálatát ötvözik a játék, ezen belül is leginkább a színjátszás alapjainak a tanulmányozásával.  A hagyományos zsidó szövegek jobb megértéséhez eszközként használják a hangot, a személyes kommunikációt, a testbeszédet, a mozgást és a vallási textusokhoz kapcsolódó improvizációkat.

Az elmúlt években a társulat híre messzire repítette őket. Felléptek a fringe theatre születésének helyszínén, az Edinburgh Festivalon, a stockholmi Kulturhusetben, Indiában, Thaiföldön és megannyi más helyen is. Fellépéseikkel megannyi elismerést és díjat gyűjtöttek be. Megkapták a First Fringe díjat – nem meglepő módon Edinburghben, de hazavitték a Meir Margalit díjat is a színjátszásban nyújtott kivételes teljesítményükért, de díjazta őket az ENSZ (a Nők Nemzetközi Éve programsorozat kapcsán) az alapító, Gabriella Lev pedig az izraeli Kipod Hazahav Életműdíj büszke birtokosa.

Negyven évvel az első találkozás után úgy tűnik, a Midrás és a Színház kapcsolata működik. Nem mindig értenek egyet, néha még ma is vitatkoznak, de Jeruzsálemben immár több mint négy évtizede ugyanazon a színpadon élnek együtt. Mégis összeillenek.