Lin Jaldati, a jiddis folklór királynője

Az amszterdami zsidó családból származó Lin Jaldati (1912-1988), vagy családi nevén Rebekka (Lien) Brilleslijper élete és munkássága manapság valószínűleg még kulturális körökben sem igazán ismert, holott annak idején a jiddis folklór (tánc és ének) egyik legautentikusabb képviselőjeként, illetve népszerűsítőjeként tartották számon egész Európában.

Egykori hírnevét önmagában is jól érzékelteti az az 1961. októberében, az Új Életben róla megjelent ismertető, melyből sok minden kiderül a „nagy zsidó művésznő” hányatott sorsáról, egykori látványos sikereiről, illetve II. világháborús pokoljárásáról.[1] De mit is lehet tudni valójában erről a már életében legendává váló énekesnőről, családi hátteréről, pályafutásának kezdeti éveiről, a náci megszállás évei alatt a holland ellenállásban betöltött szerepéről, egyes sorstársaihoz, így többek között Anne Frankhoz fűződő kapcsolatáról, vagy éppenséggel arról, hogy férjével, s állandó zongorakísérőjével, Eberhard Rebling német származású muzsikussal együtt miért döntöttek úgy 1952-ben, hogy elhagyják Hollandiát, s végleg a Német Demokratikus Köztársaságba költöznek?

Gyermekkor és pályakezdés

Rebekka 1912. december 13-án látta meg a napvilágot, az amszterdami zsidónegyed egyik legszegényebb részének számító Jodenhoekon. Édesapja, Joseph (Jopie) Billeslijper a nagyapa, Jaap által vezetett családi zöldségkereskedésben segédkezett. Édesanyját Fietje Gerritsennek hívták. Bár az állandó anyagi nehézségekkel küzdő család helyzete idővel némileg javult, azért sok mindent elárul, hogy a kis Rebekának már 14 évesen egy varrodában kellett munkát vállalnia, amire már azért is szükség lehetett, mivel időközben két újabb gyermekkel is bővült a család. Húga, Marianne (Janny) – akiről később még szó lesz – 1916. októberében, míg fiútestvére, Jacob 1921 nyarán született.

A csinos lánnyá serdülő, s rendkívül muzikálisnak mutatkozó Lien már iskolai kórusok tagjaként is felhívta magára a figyelmet, ő azonban nem csupán énekelni szeretett, hanem táncolni is vágyott. Mivel sejtette, hogy szülei ezt sem érzelmileg, sem anyagilag nem tudnák, illetve nem is akarnák támogatni, ezért titokban, összekuporgatott zsebpénzét erre szánva, időnként Florrie Rodrigo (Flora Rodrigues) az amszterdami Plantage Muidergrachton található táncstúdióját látogatta, melynek legjobb barátnője, Jeanette Korper is a növendéke volt. Érdemes itt megjegyezni, hogy Rebeka, és első inspirátora és mestere, Florrie Rodrigo (1893-1996) személyisége, élete és pályafutása között számos rokon vonás fedezhető fel. Mindketten zsidó származású, baloldali elkötelezettségű, s társadalomkritikus világszemlélettel rendelkező személyek voltak, akik idővel még a kommunista pártba is beléptek. Rodrigues ősei egyébként Portugáliából Hollandiába menekült szefárd zsidók voltak, ő maga pedig az egyik úttörője lett a hagyományos balett kötöttségeivel szakító, jórészt a német Ausdruckstanz-ra épülő modern, expresszionista tánc meghonosítóinak Hollandiában.[2]

Nem sokkal később, Florrie Rodrigo tanácsára, Rebekka az ismert táncos és táncpedagógus, Lili Green (1885-1977) által a Pieter Pauwstraat 1. alatt működtetett tánciskola növendéke lett., s a tehetségesnek bizonyuló lány hamarosan már több helyen is felléphetett Lili Green tánckarának tagjaként Amszterdamban.[3] Táncosnői, illetve színházi karrierje azonban akkor indult be igazán, miután a neves holland színész és rendező, Eduard Verkade (1878-1961) felfigyelt rá, s szerződtette, hogy szerepeljen egy társulata által előadott Molière darabban, a Nők iskolájában. Rebekka végre egy igazi rangos színházban, az amszterdami Plantage Middenlaan 24. szám alatt található Hollandsche Schouwburg-ben is szerepelhetett.[4] Ekkor vette fel, – állítólag egy ismert héber dal egyik részletétől („Jalda Jaldati, Jaffa Jaffati”) megihletve – az élete végéig használt Lin Jaldati művésznevet.[5] Az 1930-as évek második felében Rebekk magánéletében is jelentős változások történtek. Ekkor ismerkedett össze az 1936-ban hazáját, Németországot elhagyva Hollandiába emigráló muzsikussal és zenetudóssal, Eberhard Reblinggel (1911-2008), akivel rövidesen egymásba szerettek, s életük ettől fogva elválaszthatatlannak bizonyult. Mindez egyébként nem csupán Rebekka érzelmi életében, hanem egész művészi pályafutásában is igen jelentősnek mondható változásokat eredményezett, hiszen míg korábban elsősorban táncosnőként ismerték, ettől kezdve rendszerint jiddis dalok előadóként, azaz énekesnőként lépett színpadra.

Egy híres pályatárs: Chaja Goldstein (1908-1999)

Nyilván semmit nem von le Lin Jaldati érdemeiből, ha megjegyezzük, hogy korántsem ő volt az egyetlen, illetve az első, aki az 1930-as években a jiddis folklórból merítő egyedi koreográfiáival, táncaival és énekeivel szerzett hírnevet magának Hollandiában. A lengyel-zsidó származású, de már gyermekkorától Berlinben élő Chaja Goldsteinre gondolunk, aki 1933-ban, a náci hatalomátvétel után hagyta el Németországot, s emigrált az akkor még biztonságos menedékhelynek tűnő Hollandiába.[6] Már a rotterdami Studio 32-ben való első fellépése során is teljesen magával ragadta a helyi közönséget, s a későbbiek során is szinte mindenki a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott róla.[7] Chaja Goldstein és Lin Jaldati élete egyébként a jiddis folklórhoz kötődő repertoárjukon túlmenően is számos hasonlóságot mutat. Mindketten német származású férfihez mentek feleségül, mindketten ugyanahhoz a baloldali értelmiségieket tömörítő amszterdami művészkörhöz tartoztak, amelynek többek között közös barátnőjük, a Budapesten született, de az 1930-as évek elejétől ugyancsak Hollandiában élő híres fotográfusnő Besnyő Éva (1910-2003) is tartozott, nagy valószínűség szerint tehát, személyesen is ismerniük kellett egymást.[8] Ráadásul, a II. világháború idején, még a westerborki gyűjtőtábort is mindketten megjárták, de erről Lin Jaldati kapcsán később még bővebben is szó esik majd.[9]

A náci megszállás évei – Lin és húga az ellenállási mozgalomban

Bár a hollandok abban reménykedtek, hogy akárcsak az I. világháború idején, az országnak ezúttal is sikerül majd megőriznie a semlegességét, s ezáltal kimaradhatnak a háborúból, csalódniuk kellett. A német hadsereg 1940. május 10-én lerohanta Hollandiát, s hogy megtörjék a kezdeti ellenállást, május 14-én pusztító bombatámadást intéztek Rotterdam ellen, melynek következtében szinte az egész történelmi belváros teljesen megsemmisült. Mivel a megszállók kilátásba helyezték, hogy további ellenállás esetén Utrecht városát is lerombolják, 1940. május 15-én Hollandia kapitulált. A náci hatalomátvételt követően a helyi zsidó lakosságot egyre gyakrabban érték különféle atrocitások, megkezdődtek az összeírások, melyben a helyi hatóságok is segédkeztek, s a zsidók származására utaló J-betűt bepecsételték a személyi igazolványukba. Egyre csak fokozódott a rettegés, a létbizonytalanság. Lin és testvére, Janny Brandes-Brilleslijper (1916-2003) egyaránt úgy érezték, hogy ilyen körülmények között ők sem maradhatnak tétlenek.[10] Önmaguk és családtagjaik életét is kockára téve, lényegében már 1941-ben aktívan bekapcsolódtak a nácikkal szembeni ellenállási mozgalomba, illegális nyomdát üzemeltettek, tiltott sajtótermékeket, illetve ellenállásra buzdító szórólapokat terjesztettek, hamis személyi okmányokat állítottak elő, sőt, amikor ez elkerülhetetlenül szükségesnek tűnt, még átmeneti menedéket is nyújtottak otthonukban egyes zsidó, vagy illegalitásba került baloldali honfitársaiknak. A razziák és házkutatások persze előbb-utóbb őket is elérték, s Hága, illetve Amszterdam egy idő után már nem bizonyult biztonságos búvóhelynek számukra. Ráadásul, Eberhard Rebling, Lin német származású férje, mivel nem tett eleget a Wehrmacht behívóparancsának, s így dezertőrnek minősült, maga is üldözött személlyé vált.

Egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy a hónapokon keresztül különböző vidéki rejtekhelyeken bujkáló családtagoknak sikerül esetleg egy olyan menedékre lelniük, ahol végre együtt lehetnek, s viszonylagos biztonságban érezhetik magukat, amikor váratlanul mégis felcsillant a remény. Egyik barátjuk hozta a hírt, hogy nem is olyan messze Amszterdamtól, Naarden határában, egy eldugott, erdős területen kiadó egy villa, ami talán megfelelhetne a céljaiknak. Nem sokkal később, természetesen álnéven, hamis személyi okmányok birtokában, Eberhard Rebling meg is kötötte a bérleti szerződést, s a család hamarosan birtokba is vehette a Magas Fészek (’t Hooge Nest) néven ismert tágas épületet. Elhárult tehát a közvetlen veszély, s úgy tűnt, hogy a hónapok óta tartó, s egyre kilátástalanabbnak látszó bujkálás után végre kicsit fellélegezhetnek. Lin és Janny persze ezt követően sem függesztették fel ellenállói tevékenységüket, sőt! 1943. februárját követően egyre nagyobb számban fogadtak be, s nyújtottak rövidebb-hosszabb ideig menedéket illegalitásba kényszerült zsidó honfitársaiknak. Időnként, hogy kicsit oldani tudják a mindenkiben felhalmozódott feszültséget, még illegális koncerteket, műsoros esteket is szerveztek a Magas Fészek falai között. Lin egyébként ebben az időben jelentősen bővíteni tudta jiddis dalokból álló repertoárját, ami nem utolsó sorban annak volt köszönhető, hogy Leo Fuks (1908-1990) a modern héber nyelv és jiddis oktatója, – akit már régebbről is ismert – egy ideig, feleségével együtt ugyancsak náluk lelt menedékre, s gyakran foglalkozott Rebekával.

Pokoljárás

A vég akkor következett be a Magas Fészek lakói számára, amikor 1944 júniusában, a nyugati front várva-várt megnyitása után, már abban reménykedtek, hogy lassan fellélegezhetnek, hogy megúszták, hiszen reális esély nyílt rá, hogy immár rövidesen be fog fejeződni az évek óta tartó háború, s Európa felszabadul a náci elnyomás alól. Valaki azonban feljelentette őket, s egy rejtőzködő zsidó menekültek után kutató náci különítménynek így sikerült a nyomukra bukkanni. Szinte mindegyikük előbb vagy utóbb a hollandiai Drenthe tartomány közepén található westerborki gyűjtőtáborba került, ahonnan a nácik az ország különböző pontjairól begyűjtött zsidó származású személyeket aztán rendszerint heti rendszerességgel, zárt marhavagonokba zárva, tovább küldték Auschwitzba, vagy valamelyik másik hírhedt koncentrációs táborba. Lien és Janny nem sejthették, hogy a legutolsó vonatszerelvény mely 1944. szeptember 2-án elhagyta Westerborkot, s amelybe őket is besorolták, szintén Auschwitz felé veszi majd az irányt. Ott hónapokon keresztül, sorstársaikkal együtt embertelen körülmények között szenvedtek, de nekik legalább sikerült elkerülniük a legrosszabbat, hogy gázkamrában végezzék. A pokoljárásnak azonban még korántsem volt vége. 1944. késő őszén ismét bevagonírozták őket, s a németországi Bergen-Belsenbe kerültek, ahol a túlzsúfoltságnak, a szörnyű helyi állapotoknak, s a tábor lakóit megtizedelő pusztító járványok következtében naponta tömegesen hullottak el az egyébként is már végtelenül legyengült rabok, akiknek a temetetlen holttestét a tábor szélén halmozták fel. Lin és Janny itt találkozott újra Anne Frankkal (1929-1945) és nővérével Margot Frankkal (1926-1945), akiket egyébként már Westerborkban megismertek. Míg azonban az ápolói teendőket ellátó Lin és Janny valahogy még ezt a pokoljárást is túlélték, Anne és Margot már nem bizonyultak ennyire szerencsésnek. Nem sokkal a bergen-belseni tábor 1945. április 15-én történt felszabadítása előtt, mindketten a táborban pusztító tífuszjárvány áldozatai lettek.[11]

Mielőtt tovább folytatnánk a történetet, érdemes itt egy rövid kitérőt tenni! A véletlennek köszönhető, hogy már jóval Lien halála után, a 2010-es évek elején egy holland újságírónő, Roxane van Iperen és családja költözött a Magas Fészekbe. Amikor megtudta, hogy új otthonuk a II. világháború évei alatt a holland ellenállás egyik fészkének számított, elhatározta, hogy megpróbál minél többet kideríteni az épületről, illetve egykori lakóinak az életéről. Hat évig tartó alapos forráskutatás eredményeként így született meg a szerző dokumentumértékű regénye, az ’t Hooge Nest, mely már nem sokkal 2018-as megjelenése után rangos irodalmi díjat nyert Hollandiában.[12] Roxane van Iperen sikerkönyve, mely máris több kiadást ért meg hazájában, számos idegen nyelvre is lefordították, s immár magyarul is olvasható.[13]

Újrakezdés 1945 után

A végkimerülés szélén álló, csonttá soványodott Lien és Janny csupán Hollandia felszabadítása után, Amszterdamba hazatérve találkozhatott újra rég nem látott, szeretett családtagjaikkal. (Rebekka férje, Eberhard Rebling, s kislánya, Kathinka egyébként szintén csak a csodával határos módon menekültek meg a kivégzéstől, illetve a deportálástól). Nem volt könnyű a háború utáni újrakezdés. 1946. január 16-án végre ténylegesen is összeházasodhattak Amszterdamban, mivel a német megszállás idején csupán egy hamis papírjuk volt arról, hogy ők férj és feleség. Az 1940-es évek végéig Lien és állandó zongorakísérője Rebling mindenesetre számos helyen felléptek Hollandiában egyre bővülő repertoárjukkal A jiddis folklórból merített darabok az ellenállásból ismert énekekkel egészültek ki, így például Lin Jaldati műsorában az a híres Partizándal is szinte mindig szerepelt, melyet annak idején még Chaja Goldstein vitt elsőként sikerre. Egyes recenzensek megjegyezték ugyan, hogy Lin sem táncosként, sem énekesként nem nyújt igazán kimagasló teljesítményt, hozzátették azonban, hogy sikerének titka nem is ebben, hanem rendkívül expresszív előadásmódjában keresendő, ami mindig magával tudta ragadni a közönséget.[14]

Liennek és Reblingnek ezekben az években külföldön is számos fellépése volt. Mint ahogy erről a korabeli holland újságok beszámoltak, Svájcban, Skandináviában, majd később Csehszlovákiában, Németországban és Lengyelországban is sikerrel szerepeltek.[15] Eberhard Rebling egyébként nem csupán kiváló zongorista volt, hanem termékeny publicista is, akinek széles érdeklődési körét, illetve alapos tájékozottságát már az 1940-es évek végén, 50-es évek elején megjelent különböző zenetörténeti, vagy éppen tánctörténeti vonatkozású írásai is bizonyítják.[16] 1951-ben második lányuk is megszületik, Jalda Rebling, aki csakhamar anyja nyomdokaiba lépett, s mint hazzan, illetve héber és jiddis dalok előadója, a családi hagyomány folytatójává vált. Az 1950-es évek elejére azonban sok minden megváltozott Hollandiában! A hidegháború egyre feszültebbé váló légkörében, a közismerten baloldali és kommunista házaspárra már, mint bolsevik-gyanús elemekre tekintettek, s fellépési lehetőségeik egyre korlátozottabbá váltak. Ezekkel az okokkal magyarázható, hogy 1952-ben Lien és Rebling végül úgy döntöttek, hogy családostul az NDK-ba költöznek.[17]

Epilógus

Lin Jaldati vitathatatlanul fontos szerepet játszott a jiddis folklór hagyományainak felélesztésében és életben tartásában Hollandiában és Németországban egyaránt, s külföldi turnéi során a világ legkülönfélébb országaiban népszerűsítette a zsidó kultúrát, s vált legendás, nemzetközi hírű előadóvá.[18] Hogy jelentőségével mennyire tisztában voltak, azt önmagában is jól érzékelteti, hogy 1986-ban, illetve halálának évében, 1988-ban bővített formában is kiadták Berlinben férjével közösen  írt visszaemlékezéseit, mely aztán később még több kiadást, illetve fordítást ért meg.[19] A kötet megjelenéséről (illetve Jaldatiról) a korabeli holland sajtóban is részletes ismertetések jelentek meg.[20] A jiddis hagyományok ápolása egyébként, ahogy erről még egyes magyar lapok is megemlékeztek, két lányának, Kathinka Reblingnek és Jalda Reblingnek köszönhetően, tovább folytatódott a családban.[21] Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy bár Lin Jaldati nevével mind a mai napig elég gyakran találkozhatunk külföldi, főleg angol, német és holland nyelvű publikációkban, ez elsősorban már nem annyira a művésznő énekesi erényeinek, sokkal inkább annak a korábban ismertetett ténynek köszönhető, hogy annak idején húgával, Janny-vel együtt ismert, s igen aktív szereplője volt a holland ellenállási mozgalomnak, illetve az, hogy ők voltak azok, akik utoljára látták életben Anne Frankot és testvérét, s adtak hírt a világnak a holokauszt áldozatává váló fiatal lányok szenvedéseiről és haláláról.[22]

Jegyzetek

[1] Horst W. Lukas: Egy nagy zsidó művésznő, Új Élet 1961. október 1. 2.

[2] E. van Schaik, Op gespannen voet. Geschiedenis van de Nederlandse theaterdans vanaf 1900, Haarlem 1981, 29-35.

[3] A Vallya Lodowska művésznéven is ismert Lili Green az egyik legjelentősebb táncoktatónak számított Hollandiában a 20. század első felében. Lásd vele kapcsolatban: Yoka van Brummelen e.a. red., Lili Green (1885-1977). Beeldbeschrijvingen van haar werk en haar leven, Uitgeverij International Theatre & Film Books, Amszterdam 1995.

[4] Érdemes itt megjegyezni, hogy az amszterdami zsidónegyed közepén található patinás színházépületet a náci megszállás idején, 1942-1943 folyamán gyűjtőhelyként használták, s a begyűjtött zsidó származású lakosokat innen szállították tovább a különböző koncentrációs táborokba.

[5] Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Peremiczky Szilviának, aki a szóban forgó dalt megtalálta, s azonosította számomra.

[6] Chaja Goldsteinről már a Múlt és Jövő egyik nemrégiben megjelent számában is viszonylag sok szó esett: Németh István: Az amszterdami menedék – Modern művészet a holokauszt árnyékában, Múlt és Jövő 2021/3, 84-108.

[7] A Chaja Goldstein fellépéseit méltató korabeli újságcikkek közül lásd többek között: Dansen en voordrachten van Chaja Goldstein, De Telegraaf 1933. április 3. 7; Chaja Goldstein danst, Joodsche chansons en dansen in Het Rika Hopper-theater, De Telegraaf 1933. május 2. 7;  Chaja Goldstein danst het leven, Het Volk 1934. április 10. 8; Cornelis Veth: Chaja Goldstein in het Kurhaus. Buitengewone gaven van expressie, De Telegraaf 1934. június 29. 7.

[8] Besnyő Éva életével és munkásságával kapcsolatban: Marion Beckers – Elisabeth Moortgat (szerk.) Eva Besnyö – Budapest – Berlin – Amsterdam. Hirmer Verlag 2012. kiállításkatalógus, Berlinische Galerie, Berlin 2011.

[9] Érdemes itt talán megjegyezni, hogy Chaja Goldsteint talán azért sikerült még időben kimenekíteni a westerborki gyűjtőtáborból, mert férjét, Theodor Johann Heinrich Güsten (1899-1978) filmrendezőt a németek a holland filmgyártás teljhatalmú vezetőjének nevezték ki, így a férfinek sejthetően elég jó kapcsolatai lehettek náci körökben. Lásd ezzel kapcsolatban: Uit de Nederlandsche filmwereld, De Sumatra post 1941. május 10.5.

[10] Érdemes itt talán megjegyezni, hogy Janny nem pecsételtette be a J-feliratot a személyi igazolványába, sőt a zsidó származású lakosok azonosítását célzó regisztrációs űrlapot sem töltötte ki.

[11] Willy Lindwer, De laatste zeven maanden van Anne Frank. Het ongeschreven hoofdstuk van het Dagboek, Hilversum: Just Publishers, Heruitgave, 2008, p. 90, 100.

[12] Roxane van Iperen: ’t Hooge Nest, Lebowski Publishers, Amszterdam 2018.

[13] Roxane van Iperen: Nővérek Auschwitzban, Egy testvérpár ellenállásának igaz története a náci megszállás alatt. (Gera Judit fordítása) HVG Kiadó Zrt, Budapest 2022.

[14] Csupán néhány cikk a fellépéseikkel kapcsolatban: Feestavond Joods Natinaal Fonds Bussum, De Joodsche wachter 1947. nr.4.,15; Joodse kunstavond Lin Jaldati, De waarheid 1947. március 28. 2; Lin Jaldati en S. Rebling in de Princessezaal: De waarheid 1948. december 16. 2.

[15] Lin Jaldati naar Scandinavie, De waarheid 1946. november 15. 3; Lin Jaldati naar het buitenland, Nieuw Israelietisch weekblad 1947. november 21. 6; Lin Jaldati op tournee, Nieuwe Apelndoornsche courant, 1949. május 13.

[16] Eberhard Rebling: Den lustelijken Mai – Musik im 17. Jahrhundert in den Niederlanden, Amsterdam 1948; Eberhard Rebling: Een Eeuw Danskunst in Nederland, Querido, Amsterdam 1950.

[17] Yvone Laudy: Amsterdamse vond ’t geluk in de DDR, De Telegraaf 1971. január 16. IX.

[18] 1963-ban még Magyarországon, egész pontosan Debrecenben is fellépett: Német kulturális hét Debrecenben, Hajdú-Bihari Napló 1963. március 8.

[19] Lin Jaldati – Eberhard Rebling: Sag nie due gehst den letzten Weg, Buchverlag Der Morgen, Berlin 1986. (1988). Legutóbb, 2024-ben holland fordításban is megjelentek a házaspár emlékiratai: Lin Jaldati – Eberhard Rebling: Lied van verzet,, Het bijzondere levensverhaal van twee bewoners van ’t Hooge Nest, Uitgeverij Boom, 2024.

[20] Hans Groenewegen: Hun levens moeten steeds weer uitgesponnen worden, De waarheid 1987. május 2. 9; Gerrit Bogaard: Overtuigende en ontroerende memoires. Dromen van de sprongen tijdens een vlammendans, Het Parool 1989. május 20. 33.

[21] Bátki János: Legyen béke – Egy család a zsidó zenekultúra szolgálatában, Új Élet 1984. november 1.

[22] Tudjuk, hogy Lin Jaldati, mint hiteles szemtanú, még a II. világháborút követő perek során is tanúskodott a nácik rémtetteiről: Sós Endre: Globke a legszigorúbb büntetést érdemli. Megdöbbentő vallomások a berlini perben, Magyar Nemzet 1963. július 13. 3.