Kerülőutak

Írta: Kránicz Bence - Rovat: Kultúra-Művészetek

Új holokausztfilmekről

A legutóbbi években készült, vészkorszakot tárgyaló filmek csak elvétve foglalkoznak közvetlenül a zsidókat érő megpróbáltatásokkal, hőseiken keresztül külső nézőpontot érvényesítenek.

Pawel Pawlikowski: Ida

Pawel Pawlikowski: Ida

Noha igazán komoly közönségsikert Roman Polanski Zongoristája (2002) óta nem könyvelhetett el egyetlen, a holokauszt eseményeit bemutató játékfilm sem, ez nem jelenti azt, hogy ne készültek volna azóta is szép számmal olyan alkotások, melyek a vészkorszak alatti túlélést vagy a traumatikus múlt megismerését és feldolgozását állítják történetük középpontjába. Ha a Soá filmes feldolgozásai kerülnek szóba, a legtöbbeknek gyaníthatóan ma is a kilencvenes évek két emblematikus melodrámája, a Schindler listája és Az élet szép jut először eszébe. Spielberg és Benigni filmjei fordulópontot jelentettek abban az évtizedes vitában, amely a holokauszt mozgóképes ábrázolhatósága körül forgott, esztétikai és erkölcsi-etikai szempontból körüljárva az alig felfogható borzalmak reprezentációjának kérdését. Bár az ezzel kapcsolatos diskurzus a mai napig nyitott, a két mozidarab bizonyos értelemben okafogyottá tette a vitát, amennyiben milliók számára hozta közel, tette átélhetővé az üldöztetés élményét, ezáltal kanonizálva a holokauszt látványát (ezzel összefüggésben a két rendező is az emlékezés instrumentumaként beszélt saját filmjéről, válaszolva a kritikusoknak).

A holokausztfilm kategóriája azonban megenged egy szélesebb értelmezést is, amelybe nemcsak a vészkorszak alatt játszódó, a zsidók szenvedését bemutató darabok tartoznak, hanem a Soá emlékezetét, feldolgozását tárgyaló filmek is, mozgassanak bár nem-zsidó főhősöket, vagy foglalkozzanak a túlélők leszármazottainak problémáival. A kívülállók szemszögéből láttatott történetek egyfelől hangsúlyozzák, hogy a holokauszt eseményeinek felidézése, újramesélése nemcsak az áldozatok örököseinek fontos, hanem mindannyiunk közös ügye. Másrészt pedig a nácik és az európai társadalmak bűneivel való szembenézés folyamata önsúlyán túl erős metaforáját adhatja az identitáskeresés, a testi-lelki érés és a felnőtté válás univerzális tapasztalatainak és narratíváinak. Míg az első aspektus inkább a téma 2010 óta bemutatott tömegfilmes és midcult-feldolgozásaiból tűnik ki (Agnieszka Holland: A város alatt; Darko Mitrevski: Harmadik félidő;  Wladyslaw Pasikowski: Ezután), a friss művészfilmek inkább az utóbbi megközelítést választják (Cate Shortland: Lore; Pawel Pawlikowski: Ida). A középutat Brian Percival Könyvtolvaja jelenti, amely coming-of-age sztoriját nagyközönségnek szánt, ódivatú történelmi drámába csomagolja.

új holokausztfilmek_kb_harmadikfelido

Darko Mitrevski: Harmadik félidő

Közös felelősség

A fent említett filmek közül a legismertebb éppen A könyvtolvaj (2013), kevésbé a várakozásokon alul teljesítő adaptáció, mint inkább Markus Zusak bestsellere révén. A kiskamasz Liesel története kimondottan pedagógiai célokat szolgál: a tizenéveseket kívánja megismertetni a vészkorszak szörnyűségeivel (az elárvult címszereplőt nevelő német házaspár ugyanis egy zsidó fiút bújtat), miközben – hangozzék ez bármilyen nevetségesen ebben a kontextusban – az olvasás szeretetére nevel. Percival filmváltozata tisztességes és profi, ám kissé unalmas munka. A legnagyobb baj vele, hogy a nácik embertelensége és a klasszikus humanista alapértékek ütköztetésével pont az utóbbiak kudarcára hívja fel a figyelmet. A mesébe, művészetekbe való menekülés nem a könyörtelen valóságra adott gyógyírként, hanem szentimentális és sikertelen próbálkozásként jelenik meg, mintha csak a nácizmusban a humanista kultúra végét látó Sartre vagy Heidegger tételeit bizonyítaná.

THE BOOK THIEF, Sophie Nelisse, 2013, TM and Copyright ©20th Century Fox Film Corp. All rights reserved./courtesy Everett Collection

Brian Percival: A Könyvtolvaj

A könyvtolvajból is kiderül, hogy a háború alatt a polgári lakosság korántsem viszonyult egyöntetűen a zsidóüldözéshez: voltak, akik lelkesen támogatták, mások elítélték a nácik törekvéseit, a többség viszont inkább elfordította a fejét. Ezt a társadalmi megosztottságot mutatja be a két éve készült macedón presztízs-mozi, a Harmadik félidő is, ám a kisvárosi közösség összetétele itt izgalmasabb. Macedónok, szerbek, bolgárok, görögök, cigányok, valamint spanyolajkú szefárdok és német askenázik között, ebben a délkelet-európai olvasztótégelyben minden a foci körül forog: a helyi kiscsapat Németországból érkezett edzőt kap, akiről hamarosan megtudjuk, hogy a nácik elől menekül. Üldözői kisvártatva bevonulnak Jugoszláviába, így pedig nemcsak az egyre sikeresebb tréner, de a klub csatárának zsidó szerelme is életveszélybe kerül. Jellemző műfajfilmes fogás, hogy a nácik aljassága a sporton keresztül bizonyosodik be mindazok számára, akik nem tudják, kinek higgyenek a propaganda-hadjárat közepette. A pályán, ahol elvileg csak a teljesítmény számít, a németek hangzatos jelszavaik ellenére piszkos eszközökkel operálnak (egyebek mellett a magyar Két félidő a pokolban és az amerikai Menekülés a győzelembe is hasonló alaphelyzetre épült). A Harmadik félidő kevésbé kendőzi el a szörnyűségeket, mint A könyvtolvaj, ezáltal a happy end sem tűnik hamisnak, még ha kissé mesterkélt is. Az utolsó jelenet a macedóniai zsidó áldozatok emlékezetét őrző központ épületénél játszódik – az üzenet nem is lehetne világosabb, de érthető, hogy a balkáni, feszült társadalmi légkörben a didaktikus zárlatnak komoly véleményformáló szerepet szántak az alkotók.

This image released by 20th Century Fox shows Ben Schnetzer, left, and Sophie Nélisse in a scene from "The Book Thief," about a girl who loves books. (AP Photo/20th Century Fox, Jules Heath)

Brian Percival: A könyvtolvaj

 

Napi hírekből tudható, hogy a múltbeli bűnök felvállalása és kibeszélése mifelénk, Kelet-Európában is lassú és kínkeserves folyamat. Lengyelország gyors egymásutánban két sikeres filmmel is előállt, melyek a lengyel társadalom jelentős részének szinte magától értetődő antiszemitizmusát és a kisemberek világháborúban játszott szerepét tárgyalják. A két éve Oscar-jelölésig jutó A város alatt pozitív példát mutat fel: noha a csatornamunkásként dolgozó főhőst a játékidő nagy részében a pénz mozgatja, amikor zsidókat bújtat, lelkiismerete és embersége végül mohósága fölé kerekedik. A Poldekhez hasonló ellenállók azonban kisebbségben maradtak, a keresztény lengyelek java része nem sietett a zsidó szomszédság megmentésére. Sőt, ahogy a jedwabnei tömeggyilkosságot átfikcionalizáló Ezután (2012) mutatja, előfordult, hogy a helyiek maguk végeztek a környékbeli zsidókkal, majd a kollektív elhallgatás és felejtés útját választották. Az Ezutánban a következő generáció képviselőinek feladata, hogy feltárják a múltat, és igazságot szolgáltassanak az áldozatoknak: a testvérpár előbb csak a régi zsidó temető kőtábláit gyűjti össze, tárgy nélküli jelölőként felsorakoztatva őket a tarlón, hogy aztán horrorba hajló körülmények között a csontokat is megleljék. Pasikowski filmjében az egykori bűnösök ma is képtelenek beismerni a múltat, és újra gyilkossá válnak – nem csoda, hogy az Ezután éles vitákat gerjesztett bemutatása után.

új holokausztfilmek_kb_ida1

Pawel Pawlikowski: Ida

Női sorsok

A két, címbe emelt női név is jelzi, hogy a Lore (2012) és a most mozikba került Ida egyaránt közelről, apró rezdüléseikre, lassan megérő döntéseikre figyelve mutatja be hősnőit. Míg azonban Cate Shortland a néző érzékeire kíván hatni (a sár, a kosz látványával, az éhezés élményével), addig Pawlikowski hűvös, kimért, kiüresített kompozíciói inkább az elmét hozzák játékba. Ez nem jelenti azt, hogy a testi regiszter ne lenne fontos az Idában is: a zsidóságával a történet kezdetén szembesülő novícia a származása után nyomozva saját vágyaival is szembesül. Hirtelen kívülről kell látnia önmagát, ezt az idegenség-érzetet pedig híven közvetítik a fekete-fehér képek, a modernista minimalizmus hagyományai szerint. Ida arca, viselkedése első látásra semmit sem árul el a benne dúló érzelmekről, a szempillantás alatt összeomló, újraépítendő identitás válságáról. Pedig a múlt megismerése elviselhetetlen terhet is jelenthet: a lány nagynénje számára nincs olyan fogódzó, mint Idának a hit, ami megmenthetné a túlélők bűntudatától és a hétköznapok közömbösségétől, attól, hogy nem dőlt össze a világ a kimondhatatlan rémtettek súlya alatt.

Visszafogottságával, távolságtartó pozíciójával az Ida újfent bizonyítja, hogy nincs feltétlenül szükség a szenvedés képeinek konkrét megmutatására ahhoz, hogy a holokauszt sokkja felidézhető, megfogalmazható legyen. Más stratégia ez, mint a műfajfilmes és midcult közelítésmód, kevesebb nézőhöz szól, de óvatosságában, tapintatosságában talán mégis autentikusabb, mégis képes megmenteni valamit az elvesztett humanizmusból.

Címkék:2014-11, Új Holokauszt-filmek

[popup][/popup]