„Isten elrejtette Arcát”

A varsói gettólázadás évfordulójára

Az alábbi szöveg különleges helyet tölt be a Holokauszt irodalmában. Egy eldugott, Buenos Aires-i folyóiratban megjelent jiddis nyelvű novella önálló életre kelt, és évtizedeken át sokan hitték, hogy valóban a varsói gettó utolsó életben maradt harcosának sorait olvassák, aki Istennel perlekedik népe keserves sorsa felett. Ennek megfelelően a szöveg hatása óriási volt.

A teljes elbeszélés – amely eddig egy ízben jelent meg magyarul – és az elbeszélés története a Szombat májusi számában jelenik meg.

 

Zvi Kolitz:

Yosl Rakover utolsó üzenete Istenhez

A Varsói Gettó füstölgő romjai között, a megfeketedett kövek és a szénné égett emberi maradványok rejtekében megőrződött egy üvegpalack, benne egy írással, amelyet a gettó ellenállásának utolsó óráiban jegyzett le egy zsidó férfi. E férfi neve: Yosl Rakover volt.

 

Varsó, 1943. április 28.

 

Én, Yosl – a tarnopoli David Rakover fia, Ger rabbijának hű tanítványa, az istenfélő, művelt és jogkövető Rakover és Maysels családok leszármazottja – vagyok az, aki lejegyzem ezeket a sorokat, miközben a Varsói Gettó épületei már jórészt romokban állnak, és az épület, amelyben én vagyok, azon utolsók egyike, amely még nem kapott lángra. Néhány órája már erős tüzérségi tűz alatt vagyunk és mindenfelé körülöttem falak robbannak szét és záporoznak minden irányba a törmelékei. Nemsokára ezt a házat is, amelyben én még lélegzem, eléri a végzete, és hasonlóan a gettó többi épületéhez, lakóinak és védőinek sírjává változik.

A napfény vörösen izzó sugarai törik át szobám kicsiny, félig fölfalazott ablakát, ahonnan éjjel és nappal lőttük az ellenséget. Azt mondják, hogy most már majdnem este van, valamikor napnyugta előtt járhat az idő – én már meg nem mondanám. Valószínűleg a Napnak sincs fogalma arról, hogy mennyire nem sajnálom, hogy soha többé nem fogom újra látni. Furcsa dolgok történtek itt velünk: minden gondolatunk és érzésünk megváltozott. A halál, a gyors halál, amely egy pillanat alatt megérkezik, már nem volt számunkra félelmetes: ő lett a megszabadító, aki eloldja és eltépi láncainkat. S milyen fájdalom gyötri és szorítja össze szívemet, ha e bűnözőket meghallom, akik ma Európa uraiként tetszelegnek, hogy állatokhoz hasonlítsam őket, azokhoz a lényekhez, akik oly kedvesek és drágák nekem. Egyáltalán nem igaz, hogy Hitlerben bármi állatiság lett volna. Ő, és erről teljesen meg vagyok győződve, a modern ember tipikus gyermeke. Az emberiség hozta létre és emelte fel. Ő, Hitler, az emberek legbensőbb és legrejtettebb szándékainak, ösztönzéseinek legközvetlenebb és legőszintébb megnyilvánulása.

Abban az erdőben, ahol egyik éjszaka elrejtőztem, éppen egy kutyával hozott össze a sors: éhezett, beteg volt és elméje már eltorzult a sok szenvedéstől. Reszketve, két hátsó lába közé húzva farkát telepedett mellém: hozzám dörgölőzött, ölembe hajtotta a fejét és nyalogatta a kezeimet. Azonnal átéreztük közös helyzetünket, hiszen az övé se volt sokkal jobb a mienknél. Nem tudom, hogy valaha is sírtam-e úgy, mint azon az éjjelen: a nyakánál fogva átöleltem, ráborultam és sírtam, mint egy gyermek. Ha most azt bizonygatnám, hogy ebben a helyzetben irigyeltem az állatok létét, senki sem lepődne meg. De amit akkor éreztem, több volt, mint egyszerű irigység: szégyen volt. Szégyenkeztem egy kutya előtt, hogy ember vagyok és nem kutya. Az emberlétet szégyelltem. Ez is jól mutatja, hogy milyen szellemi állapotba kerültünk: az élet szerencsétlenség lett – a halál megszabadító – a nappal undor és borzalom – az éjszaka pedig kegyelem.

Emberek millióinak széles e világon, akik szeretettel ölelik magukhoz a nappalt és a Nap fényét, a legcsekélyebb fogalmuk sincs arról a sötétségről és nyomorúságról, amelyet a Nap fénye hoz ránk. Azok a bűnözők eszközt faragtak a fényből, és fényszóróként használják, hogy segítségével fedezzék fel az előlük menekülő szökevények lábnyomait. Amikor feleségemmel és gyermekeimmel – akkor éppen hat volt – együtt rejtőztünk az erdőben, csak az éjszaka, csak ő volt az egyetlen, aki szíve mélyén elrejtett bennünket. A nappal feladott üldözőinknek, akik vadásztak lelkeinkre. Hogy tudnám valaha is elfeledni azt a napot, amikor német golyózápor tombolt több tízezer menekülő fölött a Grodnóból Varsóig tartó útvonalon. Gépeik még hajnalban emelkedtek föl és egész álló nap szünet nélkül öldöstek bennünket. Ebben az égből jövő mészárlásban halt meg a feleségem, és karjaiban az akkor hét hónapos legkisebb gyermekünk. A túlélő öt gyermekem közül kettő még ugyanazon a napon nyom nélkül eltűnt. Dávid és Jehuda voltak a neveik, az egyik négy, a másik hat éves volt. Amikor a Nap lenyugodott, a maroknyi túlélő ismét Varsó felé indult: de én, megmaradt három gyermekemmel együtt, erdőn, bokron és mezőn törtem át a másik kettő után kutatva a borzalmas mészárlás mezején. „Dávid! Jehuda! Hol vagytok?” Egész álló éjszakán át kiáltoztunk utánuk, de kiáltásaink csak hideg pengeként hasították fel testemet a minket ölelő halotti csöndön át. Az erdőből egyedül a visszhang, mint valami távoli síró hang válaszolt, amely éppolyan fájdalmas, szívet tépő és gyötrelmes volt, ahogy mi magunk szenvedtünk. Soha nem láttam többé eltűnt gyermekeimet, de egy álom azt súgta nekem, hogy ne aggódjam értük többé: ők már az Ég és a Föld Urának kezében vannak. A másik három gyermekem a Varsói Gettóban lelte halálát, alig egy éven belül.

Ráchel, az én kicsi lányom, aki 10 éves volt akkor, egyszer meghallotta, hogy több kenyérdarabot is találtak a városi szemeteskukákban, azokban, amelyek a gettó falainak túloldalán voltak. A gettó éhezett, és mint utcákat a szemét, úgy járt át az éhség mindent. Az emberek már bármilyen halálra készen álltak, csak ne az éhezéstől kelljen meghalniuk. Valószínűleg azért, mert olyankor, amikor a szisztematikus üldöztetés szép lassan már minden más emberi szükségletet lerombolt, az evés vágya volt az utolsó, amely még a legerősebb halálvágy közepette is megmaradt. Egy éhező zsidó férfival kapcsolatban idézték a következő mondatot, melyet talán ő mondott valakinek: „Milyen boldogan halnék meg, ha legalább még egyszer, akár egy igazi mens*, valami ételhez ülhetnék le!”

Ráchel semmit nem mondott nekem a gettón kívüli lopási tervéről, ami egyébként halállal sújtandó bűncselekménynek számított. Egy barátnőjével ment el a veszélyes útra, aki nagyjából hasonló korú lehetett, mint ő. Az éjszaka leple alatt osont el otthonról és hajnalban fedezték fel kicsi társával együtt a gettó falain kívül. A náci őrök és tucatnyi lengyel segítőjük azonnal üldözni kezdték a zsidó gyermekeket, akiknek a bűne csak annyi volt, hogy néhány darabka kenyér után próbáltak keresgélni a szemétben, nehogy az éhhalál végezzen velük. Azok az emberek, akik első kézből tapasztalták meg ezt az embervadászatot, nem hittek a szemüknek. Ez még a gettó számára is egészen új volt. Azt hihetted volna, hogy veszedelmes bűnözők szöktek meg, ahogy ez a rémisztő had valóságos ámokfutást rendezett az éhezéstől félhalott két 10 éves gyermek után. Aligha tudták ezt a tempót, ezt az őrült futást sokáig fenntartani az üldözők elől. Lányom, miután elkészült az erejével, a kimerültségtől a földre rogyott. A nácik miután odaértek, többször átlőtték a fejét. A másik lánynak sikerült kereket oldania, de két héttel később ő is meghalt. Elvesztette az eszét.

Jákob, az ötödik gyermekünk 13 éves volt és tuberkulózisban halt meg éppen azon a napon, amikor a bár micvája volt. Halála valódi jótétemény volt neki. Utolsó, legnagyobb gyermekem Éva volt, 15 éves. Ő istápolta és fogta össze a többi gyermeket és munkája az utolsó Ros Hasana idején a napfelkeltével kezdődött és tartott a késő napnyugtáig.

Az új év első napján sok száz zsidó család vesztette el gyermekeit, még azelőtt, hogy az este beköszöntött volna. Most az én órám jött el, s mint Jób elmondhatom magamról, hogy ugyanolyan mezítelenül fogok visszatérni a földbe, ahogy megszülettem. Negyvenhárom éves vagyok, és amikor visszaemlékszem azokra az elröpült évekre, bizonyossággal mondhatom – persze amennyiben az ember bizonyosságra tehet szert magával kapcsolatban – hogy tiszteletre méltó életet éltem. Szívemet az Isten iránti szeretet töltötte el. S bár a siker áldását élveztem, soha nem szállt a fejembe. Ami nekem jutott, bőséges volt. S bár sok minden az enyém volt, mégis úgy kezeltem mindent, mintha nem lett volna az: rabbim tanácsát követve úgy tekintettem tulajdonomra, hogy annak valójában nincs is tulajdonosa. Ha bárki arra csábult volna, hogy elvegyen belőle egy részt, egyáltalán nem számított volna lopásnak, hanem olyasvalaminek, mint amikor valaki gazdátlan holmikat vesz el. A házam mindig nyitva állt mindenki előtt, akik szűkölködtek, és mindig boldogság töltött el, ha – lehetőségem úgy hozta – jót tehettem másokért. Áhítattal szolgáltam Istent és az egyetlen kérésem az volt feléje, hogy „teljes szívemmel, teljes lelkemmel és teljes erőmmel” szolgálhassam. Persze azok után, amit átéltem, nem mondhatnám, hogy Istenhez való viszonyom változatlan maradt. De abszolút bizonyossággal kijelenthetem, hogy beléje vetett hitem nem változott egy jottányit sem. Korábban, amikor az életem még jó volt, az Istennel való kapcsolatom is olyan volt, mint aki vég nélkül ajándékokat adott nekem és akinek mindezért mindig is adósa maradtam. Vele való kapcsolatom most úgy változott, mint aki az én adósom – nagyon is adósommá lett. S mivel érzem, hogy adósom, jogom van rá, hogy figyelmeztessem erre. Nem mondom Jóbot követve, hogy Isten majd rámutat bűneimre, megtudván, hogy is érdemeltem ki ezt a szörnyűséget. Nálamnál sokkal nagyobb és jobb emberek meggyőződése, hogy ami itt zajlik, az többé már nem a bűnökért és a kihágásokért járó büntetés kérdése. Éppen ellenkezőleg, valami egészen egyedülálló dolog történik a világban: a heszter panim, az idő, amikor Isten elrejtette az Arcát.

Isten elrejtette Arcát a világ elől és az emberiséget kiszolgáltatta saját kegyetlen ösztöneinek és indulatainak. Azt hiszem, ezért van, mikor a gonosz erők uralják a világot, hogy az első áldozatok éppen azok lesznek – sajnos ez a legtermészetesebb –, akik a szentet és a tisztát képviselik. Ez túl sok vigaszt számunkra, mint egyének számára nem jelent. Ahogy népünk sorsát nem evilági, hanem másvilági, nem fizikai és anyagi, hanem spirituális és isteni törvények határozzák meg, úgy kellene az igaz hívőnek ezekben az eseményekben Isten nagy, mindent egybeötvöző munkálkodásának részét látnia, amelyben az egyes emberi tragédiák keveset nyomnak a latban. Persze ez nem jelenti azt, hogy népem áhítatának egyszerűen jóvá kellene hagynia, amit Isten elrendelt és mondania: „Az Úr igazságos és rendelkezései is igazságosak.” Egyszerűen azt mondani, hogy megérdemeltük a csapásokat, amelyeket kaptunk, önmagunk rágalmazását jelenti. Ez a Sem Hameforas megrágalmazása és az Ő Szent Nevének profanizálása lenne – a „Zsidó” név és Isten nevének megszentségtelenítése. A kettő egy és ugyanaz. Istent káromoljuk, amikor önmagunkat becsméreljük.

Ilyen körülmények között természetesen semmilyen csodában sem bízom és nem is kérem Uramtól, hogy kegyelemmel forduljon felém. Megengedem neki, hogy a közönyben fátyolozza el Arcát előlem, ahogy népem sok millió tagja elől is elrejtette Tekintetét. Nem vagyok a szabály alóli kivétel. Nem kérek javamra semmit. Soha nem fogom már megmenteni magam és soha nem menekülhetek meg ebből pokolból. Gázolajat fogok locsolni ruháimra és meggyújtom a lángot, hogy a tűz elvégezhesse munkáját. Még van tartalékban három palack gázolaj, miután vagy egy tucatnyit már rálocsoltam a gyilkosok fejére.

Igazán nagy pillanat volt az életemben, hogy szinte rázkódtam a nevetéstől. Soha nem hittem volna korábban, hogy emberek halála, még az ellenségeké – még az olyanoké is, mint ezek itt – olyan örömmel tudna eltölteni engem, mint akkor. Bolond humanisták mondhatnak, amit akarnak: a bosszú és a visszavágás vágya éltette mindig is az elnyomottak végsőkig kitartó ellenállását és töltötte be lelküket. S ez mindig is így lesz. Semmi más nem hozhat vigaszt lelkeiknek. Mindmáig nem értettem igazán a Talmud szavait, amely így szól: „a bosszú szent, ezért említik Isten két neve egyikeként, ahogy az írva van: a bosszú Istene az Úr!” Most megértettem. Most eltölti szívem és most már tudom, hogy miért örvendezik, amikor visszaemlékszem arra, hogy több ezer éven keresztül ekképpen szólítottuk Istenünket: „A bosszú Istene!” El Nekamot Adonáj.

S most, amikor olyan helyzetben vagyok, hogy az életet és a világot a legtisztább perspektívából szemlélhetem, amely nagyon ritkán adatik meg az ember számára halála előtt, rádöbbenek, hogy milyen kizárólagos és jellemző különbség van a mi Istenünk és azon Isten között, akiben Európa többi népe hisz. A mi Istenünk a bosszúállás Istene és a Tóra halállal fenyegeti meg a legkisebb kihágásokat is. A Talmud elmond egy történetet, hogy régen, mikor a Szanhedrin volt népünk legmagasabb bírói testülete – mikor még szabad népként éltünk földünkön – a Legfelsőbb Tanács egyetlen halálos ítélete 70 évre elég volt ahhoz, hogy a nép „gyilkosoknak” nevezze a bírákat. A többi nép Istene azonban, akit ők a „Szeretet Isteneként” emlegetnek, s aki saját képmására alkotva őket a minden teremtmény iránti szeretetet kínálta fel; mégis, ennek az Istennek a nevében már majdnem 2000 éven át, reggeltől estig üldöznek és kegyetlenül meggyilkolnak bennünket.

Igen, a bosszúról beszélek. Igaz bosszút csak ritkán láthatunk, de ha megtapasztalhatjuk és én megtapasztaltam, akkor átérezhetjük, hogy milyen vigasztaló és édes érzés, milyen megnyugtató és eleven öröm, amely olyan volt számomra, mintha egy új világ kapuja nyílott volna meg. Ekkor egy tank hirtelen betört a sikátorunkba és az erődítményekké tett házakból azonnal égő palackok záporoztak felé. De közülük egy sem érte el a célt, amire szánták. A tank sértetlenül haladt tovább. Én társaimmal együtt vártam, amíg a tank eldübörgött mellettünk, szó szerint az orrunk előtt, s miután elhaladt, rögvest megtámadtuk a félig befalazott ablakok mögül. A tank egy szempillantás alatt lángokba borult és hat égő, lángoló náci ugrott ki belőle. Ó igen, égtek! Égtek, pontosan úgy, ahogy azok a zsidók, akiket ők égettek meg, de a fájdalomtól sokkal jobban üvöltöttek, mint mi. A zsidók nem kiáltottak. Ők megszabadítóként ölelték magukhoz a halált. A Varsói Gettó így pusztul el – tűzharcban, küzdelemben és lángok között omlik össze, de sikoly nem hagyja el ajkunkat. Még három palackom maradt és azok oly értékkel bírtak számomra, mint piásnak a bora. Nemsokára az egyiket magamra fogom önteni és a kiürült palackba elhelyezem azokat a papírokat, amelyekre most írok és elrejtem majd a téglák közé, itt az ablak alatt. Ha valaki egyszer megtalálja ezeket az írásokat és elolvassa, talán megérti egy zsidó érzéseit – a milliók egyikét – aki Istentől elhagyottan halt meg, de aki rendületlenül hitt benne. A másik két palackot az utolsó pillanatban fogom felrobbantani az orgyilkosok feje fölött. Eredetileg tizenketten voltunk ebben a szobában, amikor a felkelés elkezdődött és 9 napon keresztül harcoltunk kitartóan az ellenséggel. Mind a tizenegy bajtársam elesett. Csöndben haltak meg. Még a legkisebb is – ki tudja honnan jöhetett és jó, ha öt éves volt – itt fekszik most mellettem holtan. Szép arcán olyan mosoly ül, mint amilyen az utcagyerekekén látható, amikor békésen alusznak. Még ez a csöppnyi gyermek is úgy halt meg, olyan nyugodtan, mint idősebb bajtársai. Kora reggel volt és legtöbbünk már nem élt. A fiú úgy halt meg, hogy felmászott egy halom holttestre, hogy az ablakrésen át még egy utolsó pillantást vehessen a kinti világra. Jó néhány percen keresztül figyelt így mellettem. Aztán hirtelen hátrabukott, legurult a holttestekről és úgy feküdt a földön, mint egy darab kő. Egy csepp vér jelent meg kétfelé fésült fekete haja között, sápadt homlokán. Fejbe lőtték.

Házunk a gettó egyik utolsó védőbástyája. Tegnap kora reggel, amikor a hajnal első sugarával együtt az ellenség koncentrált össztüzet zúdított erre az épületre, még mindenki életben volt. Öten megsérültek, de úgy is tovább harcoltak. A tegnapi és a mai nap folyamán egyikünk a másik után esett el: mind meghaltak. Egyik a másik után, egymásra zuhanva, de mindegyikük vigyázott a másikra és arra, hogy közben folyamatosan lőjék az ellenséget, míg végül őket magukat lőtték le.

A három gázolajos palackom leszámítva már nekem sincs több lőszerem. Három emeletről fentebb még mindig kemény tűzharc hangja hallatszik, de úgy látszik, hogy ők se tudnak több segítséget küldeni már. A lépcsőházat lassan teljesen megsemmisítik a becsapódó lövedékek és gránátok és arra gondolok, hogy az egész ház hamarosan összedőlhet. Miközben e sorokat írom, a padlón fekszem. Köröttem mindenfelé halott barátaim. Ránézek az arcukra, amely olyan mintha könnyed irónia járná át, békés és finom, enyhén gúnyos mosolygás. Mintha azt akarnák mondani: „Légy türelemmel, bolond ember, egy-két perc és minden világossá válik majd a számodra is.” Ugyanez a kifejezés ült a gyermek arcára, aki a jobb karom mellett feküdt úgy, mintha aludna. Kicsi szája mosolyog, mintha nevetne magában. Nekem azonban úgy tűnik – ki még lélegzem, érzek és gondolkodom, mint élő hús-vér teremtmény – hogy rajtam nevet. Mintha átlátna rajtam. Nevet, annak az embernek a nyugodt és jelentőségteljes nevetésével, aki sokat tud, de el kell viselnie, hogy olyan emberekkel kénytelen beszélgetni, akik nem tudnak semmit, de azt gondolják, hogy minden tudnak. Ez a csöppnyi gyermek most már tud mindent, világos lett számára minden. Még azt is tudja, hogy miért kellett megszületnie és ilyen gyorsan meghalnia, és miért éppen most – alig öt évesen. S még ha nem is tudja, hogy miért, legalább azt tudja, hogy a miérteket és a miért nemeket tudni teljesen lényegtelen és jelentéktelen Isten fenségességének megnyilatkozása fényében, abban a jobb világban, ahol most már tartózkodik. Talán éppen meggyilkolt szülei kezében van, akikhez megtalálta a visszavezető utat.

Egy vagy két órán belül magam is tudni fogok mindent. S ha a tűz nem emészti el teljesen az arcom, talán lesz rajta egy hasonló mosoly, ha már halott leszek. De még élek, s amíg élek, beszélni akarok Istenemhez, úgy ahogy egy élő szólhat hozzá; mint egy igazi élő ember, akinek az a nagy, de rettentő tisztelet jutott, hogy zsidónak született. Büszke vagyok, hogy zsidó vagyok – nem annak ellenére, ahogy a világ velünk bánik, hanem éppen amiatt. Szégyenkeznék, ha olyan néphez kellene tartoznom, aki elviselték és felemelték azokat a bűnözőket, kiket felelősség terhel az ellenünk elkövetett tetteikért. Büszke vagyok zsidóságomra, mert zsidónak lenni igazi művészet. Zsidónak lenni nehéz. Abban semmi művészet, nincsen ha valaki amerikai, angol vagy éppen francia. Ezért talán könnyebb is ezek közül bármelyikké válni, de nem becsesebb. Igen, zsidónak lenni tiszteletre méltó állapot.

Hiszem, hogy zsidónak lenni annyit tesz, mint harcosnak lenni, mint örök úszónak az emberiség jelenlegi gonosz áradatával szemben. A zsidó hős, mártír és szent. Te és ellenségeink azt mondjátok, hogy mi rosszak vagyunk? Úgy hiszem, hogy sokkal jobbak vagyunk másoknál és nálad, sokkal jobbak. Még ha rosszabbak is volnánk – szívesen megnéztem volna, hogy te hogyan viselkedtél volna a mi helyünkben.

Boldog vagyok, hogy a világ legboldogtalanabb népéhez tartozom, mely nép Tórája a legmagasabb erkölcsi törvényt és a legszebb erkölcsiséget testesíti meg. Most ez a Tóra, azáltal, hogy Isten ellenségei gyalázták és szegték meg, halhatatlanná és még szentebbé vált.

Zsidónak lenni, azt hiszem, velünk született erény. Mi úgy születünk zsidónak, ahogy más művésznek. Senki nem képes megszabadulni zsidó lététől. Ez Isten jele rajtunk, ami elkülönít minket, mint az ő választott népét az összes többi néptől. Azok, akik ezt nem hajlandók megérteni, soha nem fogják megragadni a mi mártíromságunk magasabb értelmét. Egy nagy rabbi mondta egyszer: „nincs semmi, ami egészebb lenne egy összetört szívnél”. S szintúgy nincs jobban elhivatott nép annál, mint akit minduntalan besároznak és megaláznak. Ha képtelen volnék is hinni abban, hogy Isten jelet tett ránk, ami által választott népévé lettünk, e hit bizonyosságára lelnék abban, hogy jelen szenvedéseink által választott ki minket az ő népének.

Hiszek Izrael Istenében, még akkor is, ha ő mindent megtett azért, hogy e hitem megszűnjön. Hiszek az ő törvényeiben, még akkor is, ha képtelen vagyok igazolni tetteit. A vele való kapcsolatom azonban többé már nem az Úr és a Szolga viszonya, hanem a tanítványé az ő rabbijához. Nagysága előtt meghajtom a fejemet, de nem fogom megcsókolni a pálcát, amivel megfenyít. Szeretem őt, de még inkább az Ő Tóráját. Még ha csalódnék is benne, a Tórát akkor is szeretném. Isten parancsolata a vallás, de a Tóra egy életformát parancsol – és a leginkább ezért az életformáért halunk meg, amely halhatatlan mind között!

S így, mielőtt meghalok, minden félelemtől és minden borzalomtól megszabadulva, egy olyan tökéletes belső béke és bizalom állapotába kerülök, amelyben megengedhetem magamnak megszólítanom Téged, hogy vedd számba életem utolsó idejét. Te azt mondod, hogy vétkeztünk? Bizonyosan. S ezért minket meg kell büntetni? Ezt szintén megértem. De azt kérem tőled, hogy mondd el nekem, van-e olyan bűn a világban, amely méltó arra a büntetésre, amelyet mi szenvedtünk el? S mondod, hogy bosszút fogsz állni ellenségeinken? Meggyőződésem, hogy könyörtelen bosszút fogsz állni rajtuk, efelől nincs kétségem. Én azonban azt kívánom tőled, hogy mondd el nekem, létezhet-e a világban olyan büntetés, amely elegendő jóvátétellel szolgálhat azokra a bűnökre, amelyeket ellenünk elkövettek? Talán azt felelnéd minderre, hogy ez most nem bűn és büntetés kérdése. De hát ez mindig így van, amikor elfátyolozod Arcod és az emberiséget kiszolgáltatod saját benső ösztönzéseinek? Lehet, de akkor, Isten szeretnék tőled megkérdezni valamit, ami eleven tűzként ég bennem: minek, mondd, hát mi többnek kell még megtörténnie ahhoz, hogy újra felfedd Arcod a világnak?

Őszintén és világosan szeretnék veled beszélni, és inkább most, mint bármikor máskor hosszú szenvedésünk útján. Nekünk, a megalázottaknak, a megkínzottaknak, a megfojtottaknak, az elevenen megégetetteknek és eltemetetteknek; nekünk, a kigúnyoltaknak és a kinevetetteknek, a közülünk milliónyian lemészároltaknak, most inkább mint bármikor korábban jogunk van tudni: hol van a Te türelmed határa? S én még valami többet is szeretnék mondani neked: nem szabadna túl szorosra vonnod a kötelet, mert még – Isten őrizzen ettől – megeshet, hogy a kötél elszakad. A kísértés, amibe vittél minket olyan súlyos és olyan elviselhetetlenül fájdalmas, hogy neked kellene, sőt neked kell megbocsátanod néped azon tagjainak, akik nyomorúságukban és haragjukban elfordultak tőled. De nemcsak azoknak kellene megbocsátanod, akik nyomorúságukban fordultak el tőled, hanem azoknak is, akik csak kényelmüket keresve tették ezt. Életünket olyan vég nélküli és elviselhetetlen küzdelemmé avattad, hogy közülünk a gyengébbek bizony arra kényszerültek, hogy megpróbálják kijátszani e küzdelmet. Bárhová is menekülni, amerre éppen esélyt láttak. Ne sújtsd őket agyon ezért! A gyengéket nem szabadna ledöntened a lábukról, inkább könyörületet érdemelnének. Uram, hát légy kegyes hozzájuk, jobban, mint mihozzánk.

Bocsáss meg azoknak is, akik nevedet szájukra hiába vették, akik más isteneket követtek és közömbössé váltak veled szemben. Oly szigorú próbáknak vetetted őket alá, oly komolyaknak, hogy többé már nem hiszik, hogy Te lennél az atyjuk, hogy egyáltalán lenne e bármilyen atyjuk. Egyszerű szavakba foglalva mondom el neked mindezeket, mert én hiszek benned, hiszek, jobban mint korábban bármikor, mert tudom, hogy Te vagy az én Istenem. Ezért te nem lehetsz, te nem vagy azoknak az Istene, akiknek tettei a legszörnyűbb bizonyságát adják harcias istentelenségüknek. Ezért, ha nem az én Istenem vagy – kié vagy akkor? A gyilkosoké? Ha azok, akik engem gyűlölnek és elpusztításomra törnek, olyan gonoszok és tisztátlanok, akkor ki más, ha nem éppen én volnék az, aki megtestesíti fényességed és Isteni jóságod szikráját!? Azért nem tudlak dicsérni téged, hogy képes vagy tolerálni e tetteket. Ugyanakkor áldom és dicsőítem a te igazi létezésed, rettenetes fenséged. Milyen erősnek kell lenned, hogy mindaz, ami történik, ne legyen rád semmilyen hatással! S mivel te olyan hatalmas vagy és én olyan kicsi, hát könyörgök neked, sőt figyelmeztetlek a te Nevedben: hagyd abba nagyságod megkoronázását azáltal, hogy a nyomorult ostorozásától elfordítod az Arcod! Arra sem kérlek, hogy kínozzad a bűnösöket. A szigorú rend kérlelhetetlen logikájának része, hogy a vég napján szükségszerűen szembekerülnek önmagukkal és bűneikkel, mert halálunkban a világ tudata hal meg, mert egy világot öltek meg Izrael meggyilkolásával.

A világ saját gonoszságában fogja elemészteni önmagát és saját vérében fog megfulladni. A gyilkosok már ítéletet hoztak a saját fejükre és nem menekülhetnek meg ettől. De te Uram, könyörgöm neked, ítéletedben duplán sújts le azokra, akik szemtanúi voltak e gyilkosságoknak, mégis némák maradtak. Azokra, akik szavakban elítélték a gyilkosságokat, de szívükben még örvendeztek is fölötte. Azokra, akik gonosz és megátalkodott szíveikben azt mondják: tudjuk, hogy a zsarnok gonosz, de olyan munkát végez, amiért mindig is hálásak maradunk neki. A Tórában benne foglaltatik, hogy a tolvajt mindig szigorúbban kell megbüntetni, mint a rablót, habár a tolvaj nem támadja meg áldozatát és nem fenyegeti meg életét és testi épségét, és csak lopás révén próbálja meg tulajdonától megfosztani áldozatát. A rabló azonban a nyílt nappal támadja meg áldozatát: s jobban fél az istentől, mint az emberektől. Amúgy a tolvaj az emberektől fél és nem Istentől. Ezért kell a tolvaj büntetésének a rablóénál sokkal komolyabbnak lennie. Így alapvetően nem érdekes, hogy vajon úgy kezeled-e a gyilkosokat, mint a rablókat, mert viszonyuk felém és Feléd ugyanaz. Gyilkosságaikból nem csinálnak titkot és az Irántad és irántam érzett mély gyűlöletükből sem. Azok azonban, akik csöndesek maradnak a gyilkosságokkal szemközt is, akik nem félnek Téged, de félik az embereket, hogy azok majd mit fognak szólni mindehhez (Bolondok! Nem tudják, hogy az emberek egyáltalán semmit sem fognak mondani.); azok, akik kifejezik ugyan rokonszenvüket a megfulladó ember iránt, de elutasítják, hogy segítsenek neki, nos ők, esküszöm neked Istenem, hogy ők azok, akiket úgy kellene büntetned, mintha tolvajok lennének!

A halál már nem várhat tovább és be kell fejeznem az írást. A fölöttem lévő emeleteken percről-percre csökken a tűzharc zaja. Erődünk utolsó védői esnek el és velük együtt Varsó, a nagy, a szép és az istenfélő Zsidó Varsó esik el és hal meg. A Nap lehanyatlik és köszönet Istennek azért, hogy soha többé nem kell újra látnom. Az ablakrésen az ég egy kis szeletét láthatom, melyen keresztül a pokol izzása pislákol, ahogy a tűz és a láng vöröse önti el az eget, mintha vér esne belőle. Legfeljebb még egy óra és én is a családommal leszek, népem között, akik közül milliónyian haltak meg, és abban a jobb világban, ahol nincs többé kétség, csak Isten mindenható irányító keze. Békében halok meg, de nem megbékítve, meghódítva és legyőzve, de nem rabságba verve, keserűen, de nem csalódottan, hívőként és nem könyörgőként, Isten szerelmeseként és nem az ő vak, mindenre Áment-mondójaként. Istent követtem, még akkor is, amikor eltaszított magától. Engedelmeskedtem parancsolatainak, még ha ostorozott is érte. Szerettem és most is szeretem: s ez így marad örökre, taszítson akár a porba, kínozzon halálra vagy szolgáltasson ki a szégyennek és a gúnyos nyelveknek.

Jó rabbim szokta elmondani újra és újra annak a zsidónak a történetét, akinek sikerült feleségével és gyermekével együtt megmenekülnie a spanyol inkvizíció elől, majd egy lélekvesztő fedélzetén egy kopár és kietlen sziget felé vették útjukat a viharos tengeren át, ahol senki nem találhat rájuk. Az úton egy villámcsapás agyonsújtotta a feleségét, majd egy forgószél felkapta és a tengerbe hajította gyermekét. Egyedül, nyomorultan, eldobva, mint egy kő, ruhátlanul és mezítláb, kit a vihar kínzott és rémített meg a mennydörgés és a villám, folytatta útját a sziklás, kopár sziget felé, ahol így fordult Istenhez:

„Izráel Istene, hát ide menekültem – mondta – hogy békében szolgálhassalak, hogy követhessem parancsolataidat és dicsőítsem nevedet. Te azonban mindent elkövettél, hogy a beléd vetett hitemet kioltsad. Ám, ha úgy gondolod, hogy ezekkel a próbatételekkel sikerül eltérítened engem az igaz ösvényről, akkor kiáltom feléd, az én és atyáim Istenéhez, hogy egyik sem fog használni e célod elérésében. Megsérthetsz, megalázhatsz, megfenyíthetsz, elveheted tőlem a legdrágábbat és a legjobbat, amim csak lehet ezen a világon, sőt halálra is kínozhatsz – akkor is hinni fogok benned. Örökre szeretni foglak – akár ellenedre is.”

Íme, ezek az utolsó szavaim feléd, dühös Istenem: e dühöd legcsekélyebb része sem fog javadra válni! Te mindent megtettél, hogy elveszítsem hitemet és megszűnjek hinni benned. De pontosan úgy fogok meghalni, ahogy éltem, rendíthetetlen hittel tebenned. Örök dicséret hát neked, ki vagy a holtak, a bosszú, az igazság és az ítélet Istene, aki hamarosan újra fel fogja fedni a világ előtt Arcát és mindenható Hangjával megremegteti majd az egész világ alapjait.

„S’ma Jiszrael! Halljad Izráel! Az Úr a mi Istenünk, az Úr az egyetlen. Ó Uram, a kezedbe adom lelkemet.”

Angolból fordította: Tóth Tihamér

 

* Mens: a zsidó etika központi fogalma, a legmagasabb rendű emberi létezést, a „valós emberi létezést” jelenti. A „mens”-ben összegződik az erkölcsi jó, az isteni iránti szeretet és a személyes erkölcsi cselekvés eszméje. Röviden annak a személynek a megjelölésére használják, akiben a jóság, a felelősség és a méltóság ötvöződik egybe személyén keresztül. „A ‘mens’ olyasvalaki, akit csodálunk és tisztelünk, akinek a jelleme nemes. A kulcs ahhoz, hogy “igazi mensekké” váljunk, nem több mint karakter, egyenesség, méltóság; annak érzése, hogy mi a jó, a felelősségteljes, a helyes és az illő.” (Rosten, Leo. 1968. The Joys of Yiddish. New York: Pocket Books. 237)