Etgar Keret: Utolsó novella és kész

Azon az éjszakán, amikor az ördög eljött, hogy elrabolja tőle a tehetségét, nem ellenkezett, nem jajgatott, nem csinált cirkuszt.

– Az ígéret szép szó – mondta, és megkínálta az ördögöt egy Mozart csokigolyóval meg egy pohár limonádéval. – Kellemes volt, finom volt, csodás volt. Ám eljött az idő, és lám, itt vagy, én pedig nem gátollak meg a munkádban. De ha lehet egy kérésem, szeretnék írni még egy utolsó novellát, mielőtt elveszed a tehetségem. Egy utolsó novellát és kész. Hogy megmaradjon valami az ízéből a számban.

            Az ördög az ezüstös csokipapírra pillantott, és tudta, hogy hibázott, amikor elfogadta és evett. Mindig a kedves emberek okozzák a legtöbb gondot. A hitványakkal soha nem akadt baja. Csak odamegy, előszedi a lelküket, lehúzza a cipzárt, kiveszi a tehetséget, és kész. Az ember másnapig jajgathat és átkozódhat. Ő mint ördög viszont hamar kipipálhatja a nevet az űrlapon, és ugorhat a következőhöz. De a kedvesek? A halk hangjukkal, az édességeikkel meg a limonádéval – mit lehet ilyenkor mondani?

– Jó – sóhajtott az ördög –, egy utolsót. De rövidet, oké? Már majdnem három, és még legalább két címem van mára.

– Rövidet – felelte fáradt mosollyal a fiú –, egészen rövidecskét. Legfeljebb két oldalt. Te addig tévézhetsz.

Az ördög, miután elpusztított további két Mozart-golyót, elnyújtózott a kanapén, és kézbe vette a távirányítót. A másik szobában ezalatt a fiú, aki a csokit hozta neki, nekiállt egyenletes tempóban, vég nélkül gépelni, mintha egy milliós számjegyből álló titkos bankkártya-kódot pötyögne be az automatán.

– Bárcsak igazán okésra sikeredne neki – morfondírozott az ördög, miközben egy hangyát bámult a képernyőn, ahogy a nyolcas csatornán egy természetfilmben mászik. – Lehetne benne sok fa, meg egy kislány, aki keresi a szüleit… Olyasféle felütéssel, ami tökön ragad, és olyan megható befejezéssel, hogy az embernek óhatatlanul sírni támad kedve.

Ez a fiú valóban nagyon kedves volt. Nem egyszerűen kedves, hanem olyan, akinek méltósága van. Az ördög abban reménykedett, hogy már tényleg a vége felé jár. Elmúlt négy, ő pedig húsz percen vagy legfeljebb fél órán belül, ha kész, ha nem, kénytelen lehúzni a cipzárt, kiszedi belőle a cuccot és lelép. Különben olyan szarevés várja a raktárban, hogy még gondolni is rossz rá.

De a fiú tényleg rendben volt. Öt perccel később már ott állt a másik szoba ajtajában két nyomtatott oldallal a kezében. Igazi szuper novellát írt. Nem volt benne kislány, nem is volt olyan, ami tökön ragad, de rém izgalmas lett. Amikor az ördög közölte vele ezt, a fiút elöntötte a boldogság, nem is titkolta. A mosoly még azután is az arcán ült, hogy az ördög kiszedte belőle a tehetséget, majd összegyömöszölte icipicire, és beletette a speciális hungarocelles ládikóba. A fiú közben véletlenül sem vágott gondterhelt művészhez illő képet, csak édességet hozott még neki.

– Add át köszönetem a főnökeidnek – szólt az ördöghöz –, mondd meg nekik, hogy igazán élveztem, a tehetséget, meg úgy egyáltalán. Ne feledkezz meg róla.

– Rendben – mondta az ördög, és azon tűnődött, hogy ha nem ördög, hanem ember lenne, vagy egyszerűen csak más körülmények között találkoztak volna, akár barátok is lehetnének. – Tudod már, mit fogsz ezután csinálni? – kérdezte aggódva a fiútól, amikor már az ajtóban állt.

– Nem nagyon… gondolom, többet járok a tengerpartra meg találkozom a barátaimmal, ilyeneket. És te?

– Munka – válaszolta az ördög, és a hátára vette a ládát. – A munkán kívül semmi más nincs a fejemben, hidd el.

– És mondd – kérdezte a fiú –, csak úgy kíváncsiságból: mihez kezdtek végül ezzel a sok tehetséggel?

– Nem igazán tudom – tájékoztatta az ördög –, én csak elviszem a raktárba, ott megszámolják, lepecsételik az átvételi ívet, és kész. Hogy aztán mi lesz velük, tényleg fogalmam sincs.

– Ha az összesítéskor véletlenül eggyel több jön ki, mint amennyi kell, mindig örömmel fogadom, ha visszakaphatom – nevetett a fiú, és megveregette a ládikót. Az ördög vele nevetett, de csüggedt nevetéssel, és amíg a negyedik emeletről leért, végig a novellára gondolt, amit a fiú írt, meg arra, hogy egykor egészen lelkesen vágott bele ebbe a begyűjtő-melóba, most meg egyszerre nagyon szarnak érezte.

– Már csak két cím – próbálta vigasztalni magát az autó felé menet –, összesen két cím, és mára végeztem.

 

Pályi Sándor Márk fordításai