Erdélyi zsidó történetek életről, éhségről és reménységről

Írta: Bárdos Deák Ágnes - Rovat: Irodalom

Az 1976-ban Marosvásárhelyen született Király Kinga Júlia, író és műfordító könyve, Az újrakezdés receptjei az erdélyi Mentor Könyvek Kiadónál jelent meg, 2018-ban. A szülőföldjükre visszatért holokauszt-túlélőkkel folytatott háromévnyi interjúzás és levéltári kutatómunka eredményeként létrejött művel, a szerző szándékai szerint, a mindenkori társadalmi felelősségvállalást illetően is hasznosulhatnak az újrakezdés receptjei.

Hogyan jött a könyv elkészítésnek ötlete?

Már Magyarországon éltem, és önkéntesként ételosztáson dolgoztam, ahol az ételeket is magunk főztük a rászorulóknak. Szeretek főzni, ebben tudtam segíteni. Itt találkoztam először a nem köznapi fogalmaink szerinti éhesekkel: az éhezőkkel, a táplálékot is nélkülözőkkel. A „hogyan lehet ételt úgy adni, hogy az ne alamizsnaosztás legyen?” kérdésétől jutottam el az éhezés, a kiszolgáltatottság légszélsőséges helyzeteit átélők, a haláltáborok túlélőinek éhezés-történeteihez. Tudtam, mert mindenki tudja, aki tisztában van Erdély történelmével, hogy rengeteg embert hurcoltak el onnan is, és a következő gondolatom az volt, vajon hány túlélő lehet még, hiszen az a generáció lassan eltűnik. Nem kellett nagy nyomozás hozzá, mert marosvásárhelyi lévén sok mindenkit megkérdezhettem, akik rögtön tudták, hogy hát persze, az az ember is, meg ez az asszony is túlélő. De, hogyhogy nem volt soha róluk szó? Aztán kezdtek előjönni nekem is emlékeim, hogy gyerekkoromban, a hetvenes évek végén, nyolcvanas elején, ha sutyorogtak is róla, gyerekek közt, hogy valaki zsidó, az annyira szürreális volt, hogy nem lehetett komolyan venni. Mi az, hogy zsidó? A zsidó a zsákos ember, aki a zsákjában elviszi a gyerekeket, mondta egy játszópajtásunk. Mire hazaértünk, elfelejtettük az egészet.

Munkád iránt külföldön is érdeklődnek. A közelmúltban Olaszországban is jártál.

A Washingtoni Holokauszt Múzeum figyelt fel korábban az interjúimra, érdekesnek találták, hogy egy író, tehát nem történész vagy szociológus, a gasztronómia felől kérdez. Mikor megtudták, hogy olaszos vagyok, megkérdezték, hogy nincs-e kedvem egy olasz „bevetéshez”.

Az erdélyi interjúk nagy részét már elkészítettem, teljesen önerőből utazva, olykor nyolcszor-tízszer is visszatérve ugyanarra a színhelyre, ugyanahhoz az interjúalanyhoz, mikor felfigyeltek rám Washingtonban. Az utolsó néhány interjú költségeit már a washingtoni emlékmúzeum finanszírozta meg.

Ami nem csak a benzinpénzt jelentette, hanem az ételek alapanyag költségeit is, hiszen az összes ételt, aminek a receptjét közreadtad, megfőztétek, az interjúalanyokkal közösen.

Már akik beengedtek a konyhájukba, azokkal. Természetes volt, hogy, ha főzni akarunk, mindent nekem kell megvásárolnom, beszereznem. Volt, hogy Magyarországról vittem a nyers húst, többkilónyit, hűtőládában, a határátkelésnél összeszorult gyomorral. De volt, hogy Magyarországon főztem meg az ételt, s innen vittem át.

Hogy hatott az interjúalanyokra, és hogy hatott rád, a múlt „újrajátszása”?

A férjem volt nagy segítségemre, ő vezette le azt a több ezer kilométert, meg nem is tudtam volna nélküle összeszedni magam, nap, mint nap folytatni a munkát. Nagyon feldúltak a történetek… De mindenképp meg akartam szólaltatni a még élőket, mert Erdélyben is dolgozik a magyarországi minta, a közös múlt iránti felelősség hárítsa az emlékezetpolitikában, ami visszahat egyéni szintre is, és „felejtéssel” jár. Az egyik marosvásárhelyi beszélgetőtársam azt mondta, hogy a receptekről lehet szó, de a Holokauszt alatt átéltekről ne kérdezzem, nem emlékszik rá. Aztán, amikor megfőztük az ételt, az ízekkel, illatokkal feltörő emlékek mégis megtörték a több évtizedes hallgatást. Búcsúzkodáskor megígértem, hogy rátelefonálok, sikerült-e a következő, a máramarosszigeti interjúalanyommal találkozni. Mikor felhívtam, kérte, hogy visszafele menjek be hozzá, mert még mesélni akar. Volt olyan interjúalanyom, aki receptet nem tudott mondani, csak azt, hogy milyen íze volt az ételnek, amit gyerekkorában a nagyanyja készített, hogy hogy nézett ki az étel, aminek már a nevét sem tudta. Valahogy fejben összeraktuk, aztán elkészítettem neki. Teljesen oda volt, mert negyvennégy óta először ízlelhette újra „a nagyanyja főztjét”.

A washingtoni múzeum felkérésének eleget téve, már túl vagy az első „ olasz bevetésen”, Rómában egy séf iskolában jártál. Elsősorban a könyv gasztronómiai vonatkozásai vezették épp oda az utadat?

Olaszországban nagyon komoly alternatív emlékezetpolitikai programok vannak, évente, egy-egy hónapos állami sorozat keretében. A Tor Carbone vendéglátóipari iskolába, ahol voltam, a Via Appián vezet az út, úgyhogy menet közben láttam a Fosse Ardeatinéhoz érkező buszokat, ahová iskolások százai jöttek megemlékezni. Itt volt ugyanis 1944. március 24-én, már a német megszállás után, mintegy megtorlásképpen az előző napi partizánakcióra, egy tömegmészárlás. Több száz embert gyilkoltak meg, köztük 75 zsidót. Ez volt egyúttal az Olaszország területén végrehajtott legnagyobb tömeggyilkosság, ami a Holokauszthoz is köthető.

A Római Magyar Akadémia igazgatója, dr. Puskás István hozott össze az iskolával. Olvasta a könyvemet, az ő ötlete volt, hogy a magyarországi, s azon belül az észak-erdélyi holokauszt történetét a gasztronómiával kombinálva mutassuk be. Miközben vetítettem és meséltem, a színpadon berendezett látványkonyhában erdélyi zsidó fogásokat főztünk-sütöttünk, s egy diák részleteket adott elő a könyvből.

Abban a bizonyos egy hónapos emlékezet-időszakban a Római Magyar Akadémián egy Radnóti-kiállítás is helyet kapott: az ott élő Bruck Edith és néhai férje, Nelo Risi fordították korábban Radnótit. Bruck Edithet – akit az olaszok a sajátjuknak tartanak, míg mi a kelleténél kevesebbet beszélünk róla –, Tiszakarádról vitték el. Miután hazajött a lágerből, volt, aki fejszével ment elébe a faluszélen, hogy elzavarja. Szerencsére Olaszországban otthonra talált.

Az olasz lakosság holokauszt-élménye nem volt olyan homogén, mint a magyaroké. Nagyon sok volt a gyűjtőtábor országszerte, ahová rengeteg kelet-európai menekült zsidót is befogadtak, a körülményekhez képest emberséges ellátást, lakhatást biztosítva számukra… Nekem a legszembetűnőbb mégis az, hogy bár szükségképpen nagy nyomás nehezedett a lakosságra a ’38-ban bevezetett zsidótörvények óta, miután Olaszországot megszállták a németek, az olasz keresztények megmentették az olasz zsidók nyolcvan százalékát.

Király Kinga Júlia
interjúzás közben

Mint mondtad, már készül az olasz fordítás is.

Egy milánói kiadó, az Anfora keresett meg, ők karácsonyra szeretnék kiadni a könyvet.

Erdélyben milyen a fogadtatás?

Marosvásárhelyen egy interjú során nyilatkoztam, hogy szívesen végigmennék erdélyi iskolákban a könyvvel. Főznék, például… De eddig még senki nem hívott. Pedig sokkal jobban megszólalhatna ott a könyv, mint máshol. Azért is volt a szándékom, hogy erdélyi kiadónál jelenjünk meg, mert fontosnak tartom, hogy ne importáljuk a szembenézést.

Egy marosvásárhelyi recenzió szerzője Hogy ízlik a szégyen? címmel jelentette meg az írását.

Tetszett ez a bátor hang. Úgy is, mint a hazug emlékezetpolitikai trend kritikája.

Bár a könyvet már a kezünkben tarthatjuk, azt mondtad, még nincs vége a munkának.

Még a kézirat leadása előtt is beugrottam a beszélgetőtársaimhoz pót-interjúra. Sőt. A bemutató után meglátogattam Marosvásárhelyen Diamanstein Zsuzsát, és csak úgy mellékesen megint felvettünk egy újabb félórás anyagot…

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]