A néma tartomány

Írta: Götz Eszter - Rovat: Irodalom

Rövid időn belül kétszer is végigolvastam Pető Andrea kötetét. Nem mintha könnyen felejthető lenne, sőt, nagyot üt az olvasón – mind témájával, mind azzal a magára mért tárgyilagossággal, amivel a szerző ezt a rendkívül érzékeny területet megközelíti. De muszáj volt újra elővennem, ha az olvasmányélmény okozta sérülékenység érzetét valamiféle józan logikával szerettem volna felülírni, körbevédeni, biztonságos távolságba helyezni az abban feltárt konzekvenciákat.

Pető egy „atipikus holokauszt-esemény” kapcsán azt kutatja, hogyan, miért és milyen arányban vettek részt nők az 1940-es években a szélsőjobboldali mozgalmakban Magyarországon. A feltárt eset 1944. október 15-én, a nyilas hatalomátvétel estéjén, és az azt követő reggelen történt, Budapesten, nem messze az Andrássy út 60-ban berendezett nyilas pártszékháztól. Ezen a meleg októberi estén a Csengery utca 64-ben egy civil nő vezetésével egy fegyveres csoport csaknem húsz embert ölt meg a saját otthonukban. Az akció vezetőjét, Dely Piroskát 1946 márciusában a népbíróság ítélete alapján kivégezték, a férfi elkövetőkről semmilyen adat nem maradt fenn. 1945 őszén – a vérengzés első évfordulóján – az első budapesti holokauszt-emléktábla e ház falán jelent meg.

Ennek ellenére, ami a mostani, jó hetven évvel későbbi kutatás alapján kiderül, az maga a homály: semmi bizonyosat nem tudunk az esetről. Sem az ok, sem Dely Piroska szerepének részletei nem világosak: elrendelt akció volt, vagy spontán módon megszerveződött rablógyilkosság; hogyan adhatott tűzparancsot egy civil nő a fegyveres katonáknak, akár németek, akár magyar nyilasok voltak; hová tűntek a holttestek; pontosan hol, ki és hány halottat talált meg a házban; milyen szerepe volt a történtekben a lakókat folyamatosan nyomás alatt tartó házmestercsaládnak? Az ügyben tett vallomások hol ezt, hol azt állították, és a fő szemtanú – aki a gyilkosságsorozatban elveszítette majdnem az egész családját – nem volt jelen azon az estén és reggelen.

Pető Andrea úgy vezet végig a kusza eseménysoron, tökéletes tudósi elfogulatlansággal, mint egy belső kamera. A helyszín precíz leírása alapján látjuk a házat, az udvart, a pincét, szinte halljuk a hangokat, a lövéseket, kiáltásokat, amelyek a túlélők emlékezetében megmaradtak. Megelevenednek a lakók tárgyai, melyeket elhurcolásuk, majd néhányuk visszatérése után a házmestercsaládnál láttak viszont: egy pongyola, egy takaró, alsóneműk, edények. De töredékesen érzékeljük magukat a történéseket, mivel a szemtanúk vagy csak azok részleteit láthatták, ráadásul az idő múlásával (és az emlékezés változó közegével) az emlékek jelentősen módosultak. Tehát ahogyan az 1945 tavaszán összeült népbíróságok, úgy a kései utókor is homályban tapogatózik. Pető Andrea fontosnak tartja, hogy ezt a teljes mélységében megértse az olvasó. Azt is, hogy a népbírósági ítéleteket milyen erősen befolyásolta a politika alakulása, és azt is, amit Huizinga még 1929-ben így fogalmazott meg: „A történelem nem más, mint az, ahogy a társadalom elszámol a múltjával.”

A könyv fő témája azonban nem az eset, hanem ami mögötte van: részint annak emlékezetpolitikai beágyazódása, részint a körülményekből kiolvasható következtetések. Nőtörténészként az 1944-es esett kapcsán az izgatta, hogyan kerültek és milyen szerepeket vállaltak a nők a kor szélsőjobboldali mozgalmaiban, leginkább persze a nyilas pártban, de a többi mozgalom női oldalát is módszeresen végigkutatta. Azt a szálat kereste, ami a Csengery utcai vérengzést vezető harmincegynéhány esztendős, kétgyermekes anyát ehhez a szellemiséghez köti – még ha nyilas párttagságáról egyetlen adat sem tanúskodik.

A kötet ez által két, jól elkülöníthető egységből áll. Az elsőben Pető a fókuszába állított történeten keresztül részletesen elemzi a „hétköznapi elkövetők” motivációit – egyenként megpróbálja megérteni a házmestercsalád tagjainak viselkedését, a tömeggyilkosságba torkolló rablássorozatot, az éjszaka történéseit, majd a gyilkosok másnap reggeli visszatérését –, a népbíróság működésének alapvető hiányosságait, majd 1945-től a ház lakóinak emlékhely-állító tudatosságát. A második rész a magyarországi szélsőjobboldalban szerepet vállalt nők tevékenységét, társadalmi helyzetét és a háború utáni megítélését tematizálja. Ez eredményezi a könyv címében megfogalmazott következtetést: az ezekben a mozgalmakban megdöbbentően magas arányt, némelyik nyilas szervezetben akár 30%-ot kitevő nők már az egykorú társadalom előtt is gyakorlatilag láthatatlanok voltak. Még azokat a nőket sem egyértelműen ítélték el, akik bizonyíthatóan kínoztak, gyilkoltak, vagy újságíróként a náci propagandát szolgálták. Dely Piroska és két másik nő halálos ítélete kivétel volt. A nők, mint „rossz nők”, a náci németekkel együttműködő, intim viszonyok révén hatalmi helyzetbe kerülő személyek, vagy mint adminisztratív segítők voltak számon tartva – mintha nem önként és tudatosan vállalták volna a részvételüket. A közmegegyezés szerint a mögöttük álló férfiak befolyásának engedtek. A szerző azonban kimutatja, hogy a szélsőjobb antimodernista emancipációs ígérete távolról sem a beteggondozó, kapcsolatokat ápoló, zsebkendőhímző, havat lapátoló nő típusát szólította meg – ahogyan Szálasi utólag definiálta a nyilas nők szerepét –, hanem kifejezetten hatalmi pozíciót kínált, az erőszak kiélésének lehetőségét. Pető tipizálja a szélsőjobbon aktivizálódó női mintákat, és hosszan követi néhány szereplő életútját, orvosok, újságírók, feleségek utóéletét, köztük Szálasi élettársáét, Lutz Gizelláét. Mindazokét, akiknek 1944-45-ös cselekedetei „nem ütötték át az üvegplafont”.

Az a józan, tárgyilagos, ugyanakkor mély érzékenységgel párosuló kutatói attitűd, amit Pető Andrea képvisel, átírja a történelemkönyveket. A múltbeli történések komplexitásának megértésével kiemeli a hétköznapi helyzetekre adott egyszeri válaszok jelentőségét. Ebben rejlik az az elementáris hatás is, amivel ez a voltaképpen tudományos munka megérinti az olvasót: végigvezet egy eddig vakfoltban maradt területen, és kimondatlanul, de meghúzza annak fő vonalait a jelen felé is.

 

Götz Eszter

 

Pető Andrea: Láthatatlan elkövetők. Nők a magyarországi nyilas mozgalomban, Jaffa Kiadó, Budapest, 2019, 288 oldal

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]