Hazai erőből (is) – Az Izraeli Kulturális Intézet megnyitójáról
Szeptember elején nyitotta meg kapuit ünnepélyes keretek között az Izraeli Kulturális Intézet (IKI) egy praktikusan átalakított kis palotában, a belváros szívében, az Andrássy úttól egy perc gyalogútra.
A megnyitón a honi zsidó élet minden jelentős szereplője felvonult – a zsidó iskolák igazgatói, az izraeli nagykövet és a „konkurens” Bálint ház vezetői egyaránt. Jelen volt Baruch Oberlander lubavicsi és Raj Ferenc reformrabbi. A viszonylag kis befogadóképesség miatt így gyakorlatilag két megnyitót tartottak, két egymást követő este. A mezüzét az egyik belső teremben Schweitzer József nyugalmazott főrabbi szögezte föl, a következő nap pedig a bejáratra Motti Zisser, a legfőbb adományozó erősítette föl a Smá imádságot tartalmazó kis tokot.
*
A díszvendég Nathan Sharansky, a Szochnut elnöke volt (vele készült interjúnkat lásd a xx oldalon). Az egykori politikai fogoly az utolsó percig kitartott, komolyan vette feladatát, akár előadást tartott, akár interjút adott.
Előbbire az intézet nagy (legalábbis legnagyobb) termében került sor, mintegy százfős közönség (nagyobbrészt az ifjúsági szervezetek tagjai) jelenlétében. Az új korszellemnek megfelelően a Szochnut elnöke úgy érvelt, hogy Izrael érdeke az erős diaszpóra zsidóság – csak ez képes bátran és hatékonyan fölvállalni a zsidó állam védelmét. Ezzel egyben válaszolt arra a kérdésre is, hogy miért volt fontos az IKI megnyitója alkalmából Budapestre jönnie. Arra a kérdésre, hogy nem „eretnek” nézetek-e ezek a Szochnut elnökétől, úgy válaszolt: csak eretnek nézetekkel lehet előre jutni, hivatalnokként is inkább tart igényt a kritikára, mint a lojalitásra.
Mint látni lehetett, az egykori refuznyik életére és gondolkodására mindenek felett a szovjet rendszer, az akkor folytatott ellenállás nyomta rá a bélyegét: hasonlatait, anekdotáit, életre szóló tanulságait leginkább ebből az időszakból merítette.
„A mennyországból csak lefelé vezet az út” – fogalmazott egy kérdésre válaszolva, hogy ti. miképp érezte magát Izraelben, a szabadulása utáni első hetek eufóriája után. „A szovjet börtönökben teljesen szabad voltam” – állította föl a paradoxont, értve ezalatt, hogy a börtöncellában megszabadult a szovjet gondolkodás béklyóitól és függetlenítette magát a hatalom minden elvárásától – amit egy szabadlábon lévő szovjet polgár soha nem tehetett meg. „Némileg kevésbé voltam szabad az izraeli kormányban” – folytatta, utalván arra, hogy az ígéret földjén már nem függetleníthette magát a hatalomtól – melynek miniszterként maga is része volt.
*
A formaságokat nem kedvelő, de jól ismerő Sharansky illően méltatta az IKI létrehozásában érdemet szerzetteket, de igazából a Szochnut helyi vezetőjét, Eran El Bart emelte ki, akit (talán egykori önmagát látva benne) úgy jellemzett, mint aki reménytelen helyzetben is fanatikusan vitte a vállán az Intézet ügyét.
E sorok írója már két évvel ezelőtt arról faggatta El Bart, hogy a – korántsem 100 százalékosan kihasznált – Bálint ház mellett miért van szükség új izraeli intézetre, új épületben. A kérdezett úgy érvelt, hogy Izrael arculata, kultúrája élesen elüt a helyi zsidó kultúrától, s ennek bemutatása önálló dinamikát és önálló intézetet igényel. Van továbbá egy másra nem jellemző sajátsága: a Francia vagy a Lengyel Intézethez hasonlóan törekszik a külvilágnak bemutatni az „anyaországot” és kultúráját, de nem az anyaország tartja el, így független annak politikai hullámzásaitól. Mindez ráadásul igazi „pilot project”, vagyis úttörő vállalkozás: a budapesti az első ilyen intézet a maga nemében, s ennek sikerén méri majd le a Szochnut (a „stratégiai partner”), hogy érdemes-e más fővárosban hasonló vállalkozásba fogni.
Érvelésével El Bar nemcsak az újságírót, hanem a szponzorokat is sikeresen meggyőzte: a fent említett Motti Zisser, a nyolc közép-kelet európai országban érdekeltségekkel bíró Plaza Centers első embere, a hírek szerint egymillió dollárt adományozott a célra, így vált lehetségessé egy ingatlan megvásárlása. A Debrecenben működő Teva gyógyszergyár, a budapesti fiókkal rendelkező Bank Hapoalim, valamint a honi ingatlanfejlesztésben élenjáró Futureal holding (és több kisebb, részben anonimitást választó cég) képviselőit is sikerült meggyőzni a projekt ígéretes voltáról. A nyitás előtti hónapokban e sorok írója több izraeli vállalkozóval is találkozott az épületben: cégeik ingyen vagy igen kedvezményesen végezték a felújítási munkálatokat.
– Miért látott fantáziát egy izraeli kulturális intézetben? – kérdeztük Motti Zissert a megnyitó napján. A kérdezettet, mint elmondta, az intézetet létrehozó csapat kvalitásai ragadták meg: felsőfokon nyilatkozott képességeikről és elkötelezettségükről. – Egy nagyvállalkozótól el is várják, hogy abban az országban, amelyben profitot termel, közcélra is adakozzon – érzékeltette helyzetét, hozzátéve, hogy Lengyelországban is hasonló nagyságrendben támogatott nemes célokat.
Ezzel alighanem megdőlt egy mítosz, mely szerint Magyarországon működő vállalkozóktól nem lehet zsidó célra számottevő támogatást szerezni. Néhány szerényebb példát eddig is ismertünk – a Frankel és a Lágymányosi templomkörzetek elég messzire jutottak az önszerveződésben és önellátásban. Az IKI, valamint a néhány héttel utána, még látványosabb külsőségek közepette meg (illetve: újra-)nyíló óbudai zsinagóga bizonyították: ha van cél, amiben fantáziát látnak, és van egy meggyőző csapat, amely ezt képviseli, a honi zsidó nagyvállalkozók képesek nemes célokra adakozni.